Violet szemszöge

Legelőször Emmett „tért magához”.

-Ez azt jelenti, hogy van egy új hugicám? ...Megint?

-Nem feltétlenül. –  mondta Carlisle. Ezt meg hogy érti? Talán nem kíván engem is befogadni? De hát miért? Mi rosszat tettem?

-Miért? – kérdezte meg Esme azt, amit én is tudni szerettem volna.

-Megérteném, ha utálnál amiért elvettem a testvéred lelkét és nem szeretnél csatlakozni hozzánk. – rajtam pedig döbbenet uralkodott. Hát ez járt volna végig a fejében? Milyen ostoba!

-Csak akkor haragudnék, ha azt látnám Edwardon, hogy boldogtalan. De ez nem így van, sőt sugárzik a boldogságtól. Ha ő boldog én is az vagyok. És mellesleg örömmel csatlakoznék,…de nem lehet. Talán két, ha szerencsém van 3 hétig maradhatok itt veletek.

-Értjük, ez esetben nagyon szívesen látunk vendégül. – modta Carlisle megenyhülve.

-De ettől függetlenül a hugicád vagyok Emmett. – mosolyodtam el, mire odajött hozzám felkapott és nevetve megpörgetett.

Őt követően Esme is megölelt, Alice, Carlisle, Jasper (hozzáteszem óvatosan) és Bella. Nagyon sajnáltam, hogy Rosalie még nem fogadott el.

Majd mióta itt vagyok, most először felnéztem Edwardra, akinek a szemei mérhetetlen boldogságot tükröztek. Majd odajött és megölelt.

-És milyen volt az iskola? – kérdezte, mire nekem először nem esett le, hogy miről beszél, majd végül rájöttem.

-Jah, hogy az! Hát  élményekkel volt teli.

-Majd mesélsz?

-Persze, csak előbb a lányodnak is el kell mesélni a híreket. – mondtam, mert elkezdtem érzékelni a lélekhullámait, ami azt jelenti, hogy 30 km-es távolságon belül vannak, és egyre csak közelednek.

-Ezt meg hogy érted?

-30 km- es körzetben van, és nagyon gyorsan közeledik.

-Ezt meg honnan tudod?

-Lélekhullámok.

-Micsoda?

-Majd később elmagyarázom.

Ekkor belépett az ajtón Edward lánya Renesmee és az alakváltó Jakob. Hallottam, ahogy Edward-ék elmagyaráznak mindent, majd bemutatnak.

-…Violet.

-Örvendek. – fordultam végre feléjük.

-Én is – monda Nessie, majd megölelt.

-Én is - mondta Jakob idegesen.

-Mi a gond? – kérdeztem rá.

-Egy idegen vámpír szagát  éreztem idefele.

-Pillanat. – mondtam, majd kimentem és beleszagoltam a levegőbe. Cullenék követtek.

-Áh, nem kell félni, ismerem. – ő volt Criss, akinek a mániája körülöttem legyeskedni, mert azt hiszi, hogy nem tudom magam megvédeni Juliettől és kis csapatától. Bár nem bánom, elvégre szeretem, de nem hagyhatom, hogy baja essen.

Nem csak egy csapat újszülött üldöz egy gonosz hárpiával, hanem már csak nagyon kevés boszorkány maradt mert, miután a Volturi elpusztította az egyetemet, Aro minden megmaradt boszorkányt maga köré akar gyűjteni. Ezért nem lehetünk együtt. Emellett Audrey is csak azért akar megölni, mert elcsavartam Criss fejét. Pedig nem is voltak együtt!

-Criss! – kiáltottam fel, mire megjelent 2 m-re tőlem.

-Sziasztok. – intett a Cullen család felé. - Cristoph Monte vagyok.

-Hello! Honnan ismeritek egymást? – kérdezte Edward, mire Criss valami érdekeset látott meg a földön.

-Öhm… egyszer, majdnem a vacsorája voltam. – mondtam kuncogva.

-Az hogy lehet, elvégre aranyszínű a szeme! – mondta Bella.

-Valóban,… –  mondta Criss – mostmár.

-Oh. – ennyit mondott Bella, majd elmosolyodott. – Ti egy pár vagytok? – kérdezte kíváncsian.

-Nem. – vágtam rá, ha lehet kicsit túl gyorsan is. Ekkor láttam, ahogy Criss elhúzza a száját.

-De hát szeretitek egymást! – hallottam meg Jasper hangját.

-Ez igaz. – mondtam. – Ezét NEM akarom, hogy velem legyen. – nyomtam meg erősen a nem szócskát.

-De hát… - kezdett volna bele, de közbevágtam.

-Semmi de.

-Nem hallom a gondolatait. – jelentette ki Edward.

-Mert nem szeretném, ha tudnátok bizonyos dolgokról. – magyaráztam meg neki.

-Audreyt elintéztem, amikor megtudtam, hogy ő is újszülött sereget akar uszítani rád.

-Egy gonddal kevesebb. –  mondtam picit megkönnyebbülve.

Akkor már csak Juliett csapatát kell megölni. Mellesleg ő is azért akar megölni, mert a párja miattam halt meg. Marc-ot megöltem, amikor rámvetette magát, hogy megegyen.

Juliett nagyon ért a harchoz, és ha eddig nem tudtam rosszul, akkor eddig 30-an vannak, és egyre csak növekszik a számuk.

Ezért maradok itt ilyen keveset. Mert amint rámtalálnak, már tovább is állok.

-Eggyel? Ezek szerint több van? – kérdezte Jasper.

-Nem.

-Igen – árult el engem Criss.

-Akkor harc lesz? –  kérdezte Emmett vigyorogva. Ki gondolta volna, hogy neki ez lesz az első reakciója? Ironizáltam magamban.

-Nem.

-Miért? – szomorodott el Emmett.

-Mert azt hiszi, hogy egyedül el tud bánni egy tapasztalt harcos és harmincakárhány vámpírral egyedül. – árult el ismét Criss.

-Mennyi? – kérdezte Jasper hüledezve, ahogy mindenki más is kerek szemekkel bámult engem.

-Azért, mert el is tudok, csak egy kis rákészülés kell.

-Tessék? Hogyan? –  kérdezte Jasper még mindig megfagyva.

-Én vagyok a valaha élt 3. legerősebb boszorkány. – rántottam egyet a vállamon. –  Bár elismerem, hogy egy csapással csak 10 újszülöttet tudok kiütni egyszerre.

-Elképesztő. –  mondta Emmett mosolyogva.

-De akkor, hogyhogy még nem ölted meg őket? – kérdezte Rosalie.

-Annak a Juliett-nek különleges képessége van. Láthatatlanná és érezhetetlenné  tud tenni, bárkit és bármit. Persze egyszerre csak ötöt-hatot. A többit, akiket látok, megölöm, persze nehezen, mert közben jönnek a láthatatlan támadások. Márpedig, ha nem érzek, vagy látok valakit, nem tudok küzdeni ellene, csak kivédeni tudom a támadásait. A rákészülést úgy értettem, hogy néha bevárom, hogy rámtámadjanak, és olyankor kitapasztalom, hogyan tudok harcolni ellenük.

-Te jó ég! –  mondta Bella.

-Szegénykém, még jó  hogy nem sérültél meg.

Erre hatalmas hahotázásban törtem ki.

-Azt hiszem, ebben tévedsz. Ez már a harmadik karom, emellett csak azért nem látszik, hogy hányszor kaptam már, mert meggyógyítom magam. A szerencsém az, hogy már annyira tapasztalt vagyok az évek során, hogy a vámpírmérget is ki tudom iktatni a testemből, máskülönben már vagy 80-szor átváltoztattak volna.

-Te jó ég! – ismételte magát Bella.

-De inkább ne beszéljünk erről, majd ráérünk pár hét múlva aggódni ezen. – zártam le a témát.