- Alice! –  szólítottam meg kíváncsi, de mégis aggódó hanggal. Lassan kinyitotta apró szemeit. Könnyek nélkül sírt. Rám pillantott, majd elengedve Jasper karját, mellém sétált.

- Dawn!

Zaklatottan nézett a szemembe, majd tekintetét Edwardra helyezte, aki egyetlen szempillantás alatt viharzott ki a Cullen házból. Nem értettem semmit. Alice visszafordult felém, ezúttal komoly, de mégis nyugtalan hangon folytatta.

- Figyelnek téged – mondta, majd apró kezeit az enyéim közé  nyomta.

- Mi? –  fakadt ki belőlem. Szemeimet meglepetten helyeztem az apró lányra, aki gondoskodó anyaként próbálta szorongatni a csuklómat. Teljesen lefagytam. A meglepettség és a félelem aprónyi csírája áramként szaladt végig testem egészén. Ki figyelne engem és egyáltalán mi oka van rá?

Alig telhetett el pár perc, mire Edward visszatért Bellával, Jacobbal és Nessie-vel együtt. A legidősebb Cullen fiú azonnal kishúga tekintetét kereste.

- Ismeretlen vámpír – jelentette ki. Homlokát összeráncolva Bellára és Jake-re pillantott – Ők is érezték, de már nincs a környéken – beszélte.

- Már szóltam a többieknek, hogy tegyünk pár kört a környéken, hátha találunk frissebb nyomokat – mondta Jake, majd egy gyors pillantással Sethre helyezte tekintetét. Farkasom egy erőteljes mozdulattal bólintott. Néhány lépést tett felém.

- Ne izgulj! Bárki is az, mi elkapjuk – suttogta feleslegesen, hisz úgyis mindenki hallotta. Finoman megcirógatta arcom, majd egy édes csókot lehelve ajkaimra ki viharzott az alfájával együtt a Cullen házból.

- Gyertek! Beszéljük meg inkább a nappaliban! – hívta fel a család figyelmét Carlisle. Szóval egy újabb családi megbeszélés következett. Az összes jelenlévő egy emberként indult meg a nagyszoba felé. Mindenki elfoglalta megszokott helyét.

- Szóval Alice mit is láttál pontosan? – kérdezett ezúttal Carlisle.

- Csak egy férfit láttam és néhány bevillanó képet – kezdett bele láttam, hogy a férfi örült annak, hogy megtalálta Dawn-t.

- Visszamegy Volterrába. Szerintem ki tudjátok találni kihez! – szólt közbe Edward is már egy kicsit nyugodtabban.

- Caius! –  suttogtam elhaló hangon. Edward bólintással jelezte válaszom helyességét, még Alice – aki mellettem ült – lágyan csúsztatta ismét kezét a tenyerembe.

- De mit akarhat? – kérdeztem megpróbálva kipréselni a maradék levegőt, hogy egy újabb adag oxigénnel töltsem meg remegő felső testemben elhelyezkedő tüdőm.

- Verekedni! – szólt közbe Emmett, ami ugyan egy kis mosolyt csalt ajkaimra, de ez sem segített sokat. A torkomat hatalmas méretű gombóc fojtogatta, míg a gyomrom gyufás doboz méretűvé zsugorodott. Szemeim előtt lebegett Caius komor és számító tekintete. A félelem újra átvette az irányítást egész testem felett.

- De miért akarná Dawnt? – kérdezte halkan Esme.

- Valószínűleg ugyanazért, amiért kiskoromban – tettem hozzá. Edward egy ironikus mosolyt vetett felém, jelezve, hogy érti és tudja a fejemben megjelenő összes gondolatot. Minden érzelem tükröződött arcán.

- Miért? –  kérdezett felém pillantva Rosalie.

- Mert egymaga képes vámpírt ölni – segített ki ismét Edward.

- Ezt én nem értem – tette hozzá Emmett.

- Mikor arról meséltem, hogy lényegében engem is elpusztíthat egy farkas, pont úgy, mint egy vámpírt és, hogy még ti képesek lennétek megölni egy alakváltót, én nem. Szóval akkor kihagytam azt a részletet, hogy… - zavaromban lehajtottam a fejem és kényszeresen babrálni kezdtem az ezúttal jobb csuklómon elhelyezkedő karkötőmmel. Lassan elmebetegnek leszek mondható. Az állandó kényszercselekvésem már az őrületbe kerget -… hogy – makogtam még mindig. Bár ezúttal gondolatban kérleltem Edwardot, hogy ne segítsen. Végre le kell küzdenem a félelmeimet. A megvetéstől rettegtem, hogy mindenki hátat fordítva hagy el engem, mint az eddigi összes személy, akit szerettem. Most végre a sarkamra állok, és leküzdöm a fájdalmas emlék keserű mivoltát, ami több tonnás hajó súlyával nehezedik minden porcikámra. Hatalmas adag levegővel töltöttem meg tüdőmet, majd kifújva azt folytattam mondani valóm – a képességemmel - váljon előnyömre vagy épp hátrányomra – de képes vagyok segítség nélkül „hidegvérrel” meggyilkolni egy vámpírt. Mindössze kétszer öltem fajtámbélit. Mindkétszer Caius hatására. Lelkiismeret nélkül küldtem a másvilágra áldozataimat, nem törődve semmivel.

- Ez egy dolog, de Caius ezt mire használná fel? – ezúttal Bella kérdezett.

- Ellenünk! – szólalt meg az eddig csendben figyelő Jasper is, aki elhelyezkedve térdére fektette karjait – Az egész taktika. A gyakorlatban itt van Dawn, akit már egyszer a saját befolyása alá tudott vonni. Aki a legfőbb „ellenség” azaz a Cullen család egyik befogadott tagja. A bizalmas. Elviekben lehetne olyan tényező, mellyel maga mellé tudná állítani. Ez lehet bármi – felém fordult és egy bocsánatkérő tekintetet vetett rám – Ne haragudj érte, de ez is megeshet – bólintással jeleztem, hogy folytassa – Szóval, ha lenne valami, amivel zsarolni tudná az egyik látszólag bizalmas családtagot – aki ezek szerint könnyedén eltudna pusztítani minket - … akkor megkaphatná, amit akarna – mondta.

- Kiirthatná  a vámpír faj lázadóit, akik harcolnak a sorsuk és a kegyetlenség ellen – szólt köz-be Alice is, aki néhány centivel közelebb húzódott Jasper mellé és megölelte őt.

- Amíg nem tudjuk biztosan, hogyan dönt Caius, addig nem tudunk semmit tenni – felelte a családfő – a lényeg, hogy ha bármit észrevesztek, bármilyen furcsaságot, akkor azonnal szóljatok nekem – beszélte. A következő pillanatban hatalmas csattanással robogott be az ajtón a felháborodott Jacob, akit szorgos kiskutyákként követtek a falka tagjai. Seth jött be legutoljára a házba. Egyetlen pillantással köszöntem neki.

- Találtatok valamit?

- Mindössze néhány nyomot – felelte – Ez a valaki nagyon körültekintő  volt. Tudta, hogy keresni fogjuk, és azt is, hogy ha nem vigyáz, akkor követni tudjuk egészen a célig – habogta Jake.

- Ha valóban Caius küldötte, akkor erre számítani lehetett – szólt közbe Esme.

- Hát persze, hisz a legutóbb mikor itt járt, látta a farkasokat is, akik a mi oldalunkon harcoltak – rázta a fejét Rosalie. Szótlanul ültem a helyemen gondolataimba merülve. Lassan indultam el farkasom felé, aki szintén elgondolkodva állt a kanapénak dőlve. Finoman átkaroltam forrónak tűnő mellkasát, majd egy lágy csókot nyomtam puha bőrére, melyet néhány apróbb simogatással viszonzott.

- Ne haragudjatok rám! – hajtottam le ismét a fejemet – Sajnálom, hogy eddig elhallgattam ezeket – ha most az emberi énem erősebb lett volna, tuti eláztattam volna az egész nappalit sós ízű könnyeimmel.

- Jajj kis szívem, ne aggódj ilyenek miatt. Ha még nem állsz készen ezekről beszélni, akkor nem. Ha pedig úgy érzed, hogy nem bírod magadban tartani úgy is közlöd velünk. Tehát nem kell bűntudatodnak lenni, hisz nem tettél semmi rosszat – Esme anyai gondoskodással nyomott egy apró szeretetteljes puszit az arcomra. A fáradtság ismét szikla erejével sújtott le egész testemre. Zsibbadni kezdtek végtagjaim. Már csupán egyetlen kívánságom volt, vagyis inkább kettő. Az egyik, hogy még ébren eljussak az ágyamig, a másik pedig, hogy Seth is velem jöhessen.

- Mindenesetre még teszünk pár kört a környéken – folytatta Jacob, majd visszaadta Nessienek a szőke hajú Barbie babát, melyhez egy fess indián beállítottságú fiatal fiúbaba is tartozott.

- Szerintem menjünk haza – sóhajtotta Bella – Valakiknek még aludnia is kell! – nevetett fel, amint meglátta ásításra nyíló ajkaimat.

- Igen –  bólogatott egyetértően Edward is.

- Én is elég fáradt vagyok – tettem hozzá – és amint látom Seth sincs eléggé kialudva – amint megláttam Jake arcát, azonnal elfojtottam hatalmasnak induló vihogásom.

- Valóban…  most, hogy mondod elég fáradt, vagyok. Szerintem már haza menni sem tudok – szólt közbe Seth, amire ismét elmosolyodtam.

- Kár, hogy valakinek kötelessége is van – sóhajtott Jacob.

- Nyugi haver! Van itt olyan, aki nem álmos – jelentette ki Emmett, majd kifejezve mérhetetlen erejét, csapkodni kezdte a saját vállait.

- Tényleg Jake! Hagyd őket, had pihenjenek, majd mi elkísérünk – szólt közbe Jasper ismét.

- Hát rendben, legyen! – egyezett bele.

- De mielőtt elmentek ehetnétek valamit, vagy esetleg egy kis innivaló? –  kérdezte Esme, né-hány aggódó pillantást vetve a fiúkra.

- Azt hiszem, a konyhában van még egy kis kutya snack is – szólalt meg Rosalie egy gúnyos vigyorral Jacobra nézve.

- Jé, hogy-hogy csak hiszed? A szőkeség ráterjedt a memóriádra is? – Az alfa hatalmasra nyitott szájjal nevetett Rose-on, aki ezúttal sértődött arccal próbálta kitalálni a következő szúrós mondatot.

- Na, azt hiszem, hogy mi megyünk is aludni – mondtam, majd Seth-et magammal húzva sétáltam el a lépcsőig.

- És Dawn! Mielőtt elfelejtenéd, bármit is tettél a múltadban, minket az nem érdekel, már rég volt – bíztatásképpen egy mosolyt küldött felém Edward – és mi nem fogunk elfordulni tőled, olyan dolgok miatt, amiket már amúgy is megbántál.

- Köszönöm! – suttogtam, és mélyen belül hálát adtam az égnek, hogy ide kerültem. Egy olyan környezetbe, ahol segítenek rajtam, ahol szeretnek, és ahol végre nem érzem egyedül magam.