Violet szemszöge

Mély levegőt vettem, majd kifújtam. Éreztem, ahogy egyre nyugodtabb leszek. Lopva Jasperre pillantottam, aki bocsánatkérően nézett. Pedig most jó egy kicsit nyugodtnak lenni.

-Hát addig rendben, hogy eltűntem Criss szeme elől. Hazafele vettem az irányt Edwardékhoz, de mikor hazaértem… - itt egy pillanatra meg kellett álljak, mert elfogott a hiány, hogy anyám nincs velem.

-Nyugi. – hallottam meg Criss olyan halk suttogását, hogy csak én hallhattam, majd éreztem, ahogy a gerincem mentén végigsimít a hátamon. Jó érzésvolt. Elkezdtem bizseregni.

-És akkor találkoztam Dr. Carlisle al, akiről első ránézésre megállapítottam, hogy vámpír. Először hihetetlenül dühös lettem, amiért nem mentette meg egyikőjüket sem, de amikor rájöttem, hogy Edward életben van, ismét érdemes volt élni. Folyamatosan utánatok mentem, és kémkedtem, hogy tudjam az öcsém jó helyen van-e. Egyik este egyedül mászkáltam egy utcán, és mivel a csillagokat látni lehetett úgy döntöttem sétálok egyet a holdfényes éjszakában. A park felé vettem az irányt. Ekkor rám támadott egy vámpír gondolom, hogy azt hihette, hogy ember vagyok. Én meg egyszerűen megöltem, mire egy vámpírnő keservesen kiáltozta azt, hogy Marc. Ez volt a vámpír neve, akit megöltem. És gondolom, hogy sejtitek már, hogy az emlegetett vámpírhölgy volt Juliette. Azt hittem, hogy ha rámtámad egyszerűen megölöm, de nem számítottam a képességére. Menekültem előle nem volt választásom. Majd mikor már a végső csapást akarta megadni, megérezte egy erre igyekvő vámpír szagát, és elrohant, gondolom kíváncsi volt ki az illető vámpír. Hallottam, ahogy felszisszen, amikor megemlítettem a Volturit, és rájött, hogy egy Volturi őrrel társalgok. Azt hiszem parancsot fogok szegni. Mondta az előttem álló férfi, majd odajött és leguggolt mellém. Segített helyrejönni, és onnantól egy ideig együtt voltunk. Ez az egy ideig egy pár hét volt azután… - itt végigsimítottam Criss arcán, ahol kivehetően látszódott a sebhely, majd a hátán, ahol éreztem, hol megy a hatalmas sebhely keresztben rajta, ami még a harcból maradt meg, ahol kis híja volt. Kettétépték az ég szerelmére, csak azért, mert reggel mellettem feküdt az ágyban!

-Nem a te hibád volt. Én nem figyeltem. – próbált meggyőzni ismét.

-Igen csakis azért akart téged is megölni, mert nem vagy neki szimpatikus. – fintorodtam el. Mintha nem azért ölték volna meg majdnem, mert velem volt.

-Miről maradtunk le? – kérdezte Nessie.

-Mutasd meg. – mondtam, hátha ez meggyőzi az igazamról.

-Nem. – préselte össze a száját.

-Mit? – kérdezte Carlisle.

-Gyerünk! – álltam fel az öléből.

-Akkor sem a te hibád! –  monta, de már kezdte kigombolni az ingét.

-Ejnye ezt nem itt kéne. – mondta Emmett. Persze ki más?

-Nem adom oda, hogy máshol csináltasd vele. – vágtam vissza neki, mire mindenki nevetett kivéve Emmettet. Gondolom, hogy nem szokta meg, hogy rajta csattan a poén. Kuncogtam, majd visszafordultam Crisshez aki időközben levette az ingjét, majd családom is így tett.

Mindenki kikerekedett szemekkel bámult szerelmem mellkasára, ami bár hiába volt gyönyörűen izmos, de a bal hónalja alól jobbra lejtő, körbefutó hegen mindenkinek megakadt a szeme.

-Tádá! – mondta Criss – Így néz ki egy kettészakított vámpír összeforrás után. Ha kibámultátok magatokat, akkor én fel is venném az ingemet. – nem gúnyos, sokkal inkább elgondolkodó volt a hangja.

-Azthiszem, mostmár értitek, miért akarlak titeket óvni. Amikor reggel felébredtem és megláttam Crisst, ahogy az életéért küzd, én… én… - itt elcsuklotta hangom, és teljes egészében elöntött az akkor érzett düh és fájdalom az emlék hatására.

-Ne is mond – folytatta Criss – amikor kiborultál a kettéhasadásom láttán egy pillanatra azt hittem, hogy az eszedet nem lehet visszahozni. Elismerem, hogy azzal a varázslattal, éppen, hogy csak megmenekült a csaj, nyomot is hagytál rajta, de soha többet ne használd azt a varázsigét. Két éven keresztül azt hittem, hogy… hogy… - itt ő akadt el. – És miután felébredtél egyszerűen közölted velem, hogy itt hagysz. – ekkor láttam az arcán a fájdalmat, amit mindenképp el akartam tüntetni. Már épp egy lépést tettem felé, hogy megcsókoljam, de azután csak egyet végigsimítottam az arcán.

-Ha már itt tartunk…  - kezdett bele Carlisle – bevezetnél a varázslatok rejtélyeibe?

-Mi lenne, ha inkább azt mutatnád meg, hogy hogyan harcolsz vámpírok ellen? – kérdezte Em széles vigyorral.

-Ám legyen. Előbb a gyakorlatival kezdeném, ha nem bánod Carlisle.

-Természetesen. – mondta az ő nyugodt és türelmes stílusához híven, bár láttam rajta, hogy nagyon érdeklik az új információk.

-Emett lennél a harcpartnerem? – kérdeztem, de persze már így is tudtam a válaszát.

-Azt hittem, hogy már soha nem fogsz megkérdezni. – mondta egy vigyor kíséretében, majd elkezdett kifele masírozni.

Megálltunk egymással szemben 20 m-re. Elővettem a fegyvereim. Két fémlegyező. Behajtva tartottam, teljesen lazán álltam.

-Mit akarsz azokkal a legyezőkkel? Csak nem máris kimelegedtél? Pedig még el sem kezdtük.

-Ne jártasd a szádat. Inkább gyere és támadj!

Így is tett. Emmett megindult felém. A szemében láttam, hogy nagyon alábecsül engem. A kezeit ütéshez készítette.

Jobb kezét lendítette, de én egyszerűen a még mindig csukott legyezővel, kicsit odébb taszítottam a kezét, elnyelve ütésének erejét, ráadásul mellétalált, majd a másik kezemben lévő legyezővel, ami szintén csukva volt, kicsit megtaszítottam a homlokát, majd a legyezőn keresztül küldtem rá vissza a saját ütésének erejét, ami 0 mm-ről elég erősen üthette. Nem csalódtam. Emmett amilyen sebesen jött olyan sebesen száguldott visszafele is, majd nekicsapódott egy fának, ami ennek hatására kettétörött.

-Azta. – mondta csodálkozva Em, miközben felkászálódott a földről.

-Szemből támadni engem nem érdemes, mert ilyenkor könnyen ellened fordítom a saját energiádat.

-Hogyan? – kérdezte a homlokát dörzsölve.

-Egyszerű. Amikor ütöttél a legyezőmmel nem csak védekezés miatt taszítottam el a kezed. Amikor a kezed érte a legyezőmet a fizikai hullámok belekerültek a legyezőmbe, majd a testembe, majd mikor homlokodhoz érintettem a másik legyezőt a saját hullámaidat feléd irányítottam, így én a legkisebb erőkifejtést sem tettem meg, csak összesen annyit, hogy gyorsan mozgattam a karjaimat.

-Wáó. Minden boszorkány ilyen rafinált?

-Nem, ez az én külön technikám, amit évek során fejlesztettem ki. A boszorkányok legtöbbször saját erejüket küldik, de ez egy idő után fárasztó, viszont, ha csak egyszerűen az ellenségem energiáját használom támadásra, akkor még fáradt se leszek. Bár ezzel a technikával nehéz ölni, de védekezni tökéletes. És amíg hátrafele repülsz, addig csak egyszerűen bevetem a saját erőmet, és megöllek, amit természetesen nem teszek meg, és megmutatni sem tudom, hogy hogyan, mert veszélyes.

-Dupla wáo.

-Köszi. Azt hiszem, hogy jöhet a többi elmélet. Ha nem bánod.

-Dehogy is alig várom. Ha hiszed, ha nem odavagyok a fizikáért. – mondta még. Ez eléggé meglepő információ volt számomra.