(Demetri szemszöge) 

Minden olyan hirtelen történt. A férfi rám vetette magát, és lefogott a földön. Először védekezni akartam, de aztán lefagytam úgy, ahogy voltam, mert a saját arcom és szemeim néztek vissza rám. Döbbenetes volt a hasonlóság a fiú és köztem. Az egész néhány pillanat alatt történt, majd álmaim asszonya felsikoltott.

• Paul, ne! – sikoltotta.

Erre a névre mindketten megdermedtünk. A fiú is, és én is. Ezzel a névvel mutatkoztam be neki egykoron, mert semmiképpen sem akartam, hogy esélye legyen a nyomomra bukkanni, hogyha úgy adódna. Hiszen, ha véletlenül megtalál, akkor a legjobb esetben is eltörjük a nyakát, de mivel a vére igen csábító, valószínűleg a Mesterek inkább jutalomfalatként dobták volna oda bárkinek, aki rászolgált. Ez volt a bevett rutin eljárás Volterrában. Ha jól teljesítesz tiéd a Mestered elismerése, és a legfinomabb ember, aki oda tévedt.

• Anya, rád akart támadni – morgott rám a fiú.
• Biztosan nem akart bántani – mondta édesanyja határozottan. – Ő az édesapád – fűzte még hozzá. Mire megint csak ledermedtem. Hiszen a vámpíroknak nem lehet gyereke. Hogy lehetnék én az édesapja? Várjunk csak, szívdobogás. Fel sem figyeltem rá, hogy dobog a szíve. Ez meg hogy lehet?
• Az apám, aki elhagyott téged? – törte meg a csendet fiam ingerülten. – Akkor az lesz a legjobb, hogyha folytatom, amit elkezdtem – morgott rám újra a fiú. Majd életem eddigi leghatalmasabb ütését mérte az arcomra.
• Paul, azt mondtam, hogy nem bántod – mondta Sam dühösen. Majd koncentrálni kezdett, mire a fiú hirtelen megállt, és döbbenten nézett rám. A következő pillanatban pedig a kezét nyújtotta, és felsegített a földről.
• Nagyon sajnálom, hogy rád támadtam, apa – mondta Paul lehajtott fejjel.
• Semmi gond, az hiszem, hogy megérdemeltem – válaszoltam kurtán. Majd tekintetemet újra Samre emeltem, aki még mindig a fiát, vagyis a fiunkat nézte mélységes koncentrációval. Mi a fene folyik itt? Valahogy befolyásolja a tudatát? Az előbb még nem akart ölni, most meg szinte felnéz rám.
• Akkor is sajnálom, többet nem fog előfordulni – mondta még mindig lehajtott fejjel.
• Nem haragszom rád, fiam – tettem a vállára a kezét.

Van egy fiam. Több száz évem alatt soha nem is reménykedtem, hogy egyszer igazi családom lehet. Vajon Sam megbocsájtja nekem a múltbéli hibámat? Amint visszaértem Volterrába mélységen megbántam, hogy nem vittem magammal. Ő volt az életem. A másik felem. Soha életemben nem szerettem senkit és semmit vámpír létemben sem, de Sam más volt. Ő valahogy felolvasztotta halott szívemet és mintha csak újra dobogni kezdett volna a mellkasomban.

• Sam? – léptem közelebb szerelmemhez.

Már, hogyha még mindig akar engem. Soha nem felejtettem el azt a csodálatos éjszakát. Annyira gyönyörű, és ártatlan lányka volt. Először a félelemtől, majd a gyönyörtől reszketett a karjaimban. Az a szégyenlős kislány, akit magára hagytam, ma erős vámpírnő, akinek gyermeke született tőlem. Mindent meg kell tudnom. Tudni akarom, hogy mi történt, miután magára hagytam.

• Sam? – próbálkoztam újra, de ő még mindig nem figyelt rám. Olyan volt, mintha transzba esett volna. – Mi a baj? – simítottam meg az arcát.

Erre összerezzent, és végre rám nézett, de a következő pillanatban a fiam megint nekem rontott. Tehát eddig ő befolyásolta Paul viselkedését, és most, hogy megszűnt a kapcsolat, újra meg akar ölni. Talán hagynom kéne neki. Gondolkodtam el, de aztán egy határozott mozdulattal a földre kényszerítettem, és a csomagomból kikapva egy jó erős acél láncot hátrakötöttem a kezeit. Nem tudtam haragudni rá azért, mert gyűlölt, de nem akartam most meghalni. Egy örökkévalóság áll a rendelkezésemre, hogy talán egyszer majd megbocsájtson nekem és a fiam legyen. Vissza kell vinnem őket Volterrába. Haza kell mennünk, és akkor talán a Mester megengedi nekem, hogy feleségül vegyem a nőt, akit szeretek. Az életem néhány pillanat alatt újra értelmet nyert. Már nem akartam meghalni, hanem boldog akartam lenni. Egy örökkévalóságra boldoggá tenne, hogyha hozzám kötné az életét. Azóta az éjszaka óta mindig is erről álmodoztam.

• Azonnal eressz el, és tűnj innen addig, amíg szépen mondom. Hogyha egyszer kiszabadulok innen, akkor csak egy rakás hamu marad belőled – üvöltötte fiam, és hevesen vonaglani kezdett. Mindent elkövetett, hogy kiszabaduljon, de alaposan megkötöztem, úgyhogy esélye sem volt kijutni a láncok szorításából.
• Paul – csattant fel Sam hangja mellőlem. – Mit mondtam neked az apádról? – kérdezte dühösen.
• Azt, hogy szeretett téged, és engem is imádott volna, hogyha tudja, hogy létezem, és, hogy egészen biztosan a mi érdekünkben hagyott el minket – motyogta Paul bűntudatosan. Én pedig teljesen elképedtem. El sem tudtam hinni, hogy Samantha ezt tanította a fiunknak, azok után, hogy én eltűntem, mire reggel felébredt.
• Annyira sajnálom, Sam – léptem hozzá közelebb. Majd karomat óvatosan a derekára csúsztattam, persze csak leheletfinoman, meg akartam adni neki a lehetőséget, hogy elhúzódjon, hogyha akar.
• Magadtól mentél el, ez a te döntésed volt, és nem várom el, hogy sajnálkozz. Most már úgyis mindegy – mondta Sam, de aztán újra koncentrálni kezdett. Minek hatására Paul abbahagyta a vergődést.
• Sam, kérlek, hagyd, hogy kitombolja magát. Teljesen igaza van abban, hogy haragszik rám. Én is utálom magam azóta a pillanat óta, amióta kiléptem az ajtódon. Nélküled már semmi nem volt ugyanaz – simítottam végig a karján. Ekkor fiam újra hevesen rúgkapálni kezdett.
• Ha nem engeded, hogy koncentráljak, akkor megszakad az érzelemhullám – nézett rám panaszosan kedvesem. – Pault ötször olyan nehéz befolyásolni, mint bárkit a földön. Általában tudok beszélgetni és testi kontaktust létesíteni, amikor ezt csinálom, de ő más – mondta fáradtan. – Ha mindig félbeszakítanak, akkor csak egyre nehezebb lesz hatni rá, mert fáradok – nézett a szemembe.
• Nem kell, hogy visszafogd. Hagyd, hogy dühös legyen. Az néha sokat segít. A láncok nem engedik el, ne aggódj. Ha pedig lehiggadt, akkor megbeszélhetünk mindent – ajánlottam, majd szorosan magamhoz húztam, mert a lábai remegni kezdtek. – Jól vagy? – kérdeztem aggódva.
• Semmi baj, ez csak utóhatás – motyogta, majd vámpír létére elájult.
• Mi az, hogy utóhatás? Sam? Térj magadhoz – kiabáltam. A francba.
• Engedj el, szüksége van táplálékra – üvöltött rám a fiam. – Gyorsan, különben kómába fog zuhanni. Történt már ilyen egyszer, és egy teljes hónapig teljesen mozdulatlan volt. Azt hittem, hogy már soha nem fog magához térni – magyarázta idegesen.
• Rendben, már engedlek is – kötöztem ki a kezeit.

Paul pedig azonnal felpattant, majd rohanni kezdett a város felé. Én pedig szorosan magamhoz öleltem Sam testét, és aggódva figyeltem. Néha-néha megrándult, de a szemei csukva maradtak. Fiunk pedig egy negyed órával később visszatért, a vállán egy középkorú megkötözött férfival, akinek a szeme és a szája is be volt kötve.

• Nem volt időm komolyabb bűnöződ fogni. Most egy nyomorult tolvaj is megteszi – kapta le a válláról Paul a férfit. – Nyisd ki anya száját – parancsolt rám.

Én pedig azonnal engedelmeskedtem. Ezután fiam a férfi torkának esett, és átharapta, majd anyja szájához tartotta. Egy ideig csak lecsorgott a vér a torkán, de aztán hirtelen kiszakította magát az ölelésemből és szorosan megragadta a férfit. Kecses volt, és vad, ahogy mohón kortyolta a vért. Még soha nem láttam egyik volterrai nőt sem ilyen kecsesen, mégis ennyire magabiztosan inni. Otthon a feleségek, mindig megpróbálták elkápráztatni ezzel is a férjeiket, de Sam más volt. Ösztönösen viselkedett. Egy cseppnyi kétkedést sem láttam rajta. Tudta, hogy tökéletesen teszi, amit tesz, és nem érdekelte, hogy eközben figyelem. Amikor végzett a holttestet elhajította, majd rám emelte vérvörös tekintetét. Az orcája és a szemei felragyogtak, ahogy vadászat után minden nőnek.

• Gyönyörű vagy – mondtam rekedten.

Ha akartam volna se tudtam volna tagadni, hogy feléledt a vágyam iránta. A legszívesebben itt helyben letepertem volna, hogy újra az enyém lehessen, de arra való tekintettel, hogy a fiunk is jelen volt, ezt mégsem tehettem meg.

• Köszönöm – sütötte le a szemeit, mire elmosolyodtam. Úgy látom, hogy az elmúlt évszázadban sem halmozták el bókokkal. Mivel még mindig szégyenlős, hogyha valaki hódolni szeretne a szépsége előtt.
• Magatokra hagyjalak? – húzta fel Paul a szemöldökét.
• Nem szükséges – nyögte Sam, de amikor felnézett láttam a szemeiben a vágyat. Pontosan olyan volt, mint akkor, csak a szemei most már vörösen szikráztak.
• Beszélhetnénk? – kérdeztem idegesen. Majd a tekintetem ide-oda vándorolt Sam és a fiunk között.
• Én személy szerint nem vagyok rád kíváncsi – morogta Paul dühösen. – Csak azért nem ugrok most azonnal a torkodnak, mert anya miattad gyengítette le magát ennyire, és nem akarom, hogy ez még egyszer megtörténjen, úgyhogy maradjunk annyibban, hogy elvisellek, mint szükséges rossz – mondta ingerülten. – Elmegyek vadászni, három óra múlva újra itt leszek, anya – ment oda Samhez és szorosan magához ölelte.
• Rendben, kicsim, de csak óvatosan, nehogy meglásson valaki – simított végig kedvesem az arcán.
• Tudod, hogy mindig vigyázok – nyomott csókot anyja arcára. – Addig is tartsd szemmel, nem bízom benne – fűzte még hozzá. Majd villámló tekintetét rám szegezte. A következő pillanatban pedig már ott sem volt.
• Sam, kérlek, beszélhetünk? – fordultam most megint szerelmem felé. Ő pedig tétován bólintott, majd leült a fűbe. – Hogyan… hogy történt ez? – néztem a fiam után döbbenten.
• Tudod, amikor egy férfi és egy nő… - kezdett bele Sam, de félbeszakítottam.
• Azt értem, persze, hiszen együtt voltunk – intettem le. – De én úgy tudtam, hogy vámpíroknak nem lehet gyereke.
• Hát attól tartok, hogy tévedett, aki ezt mondta – rántotta meg a vállát Sam.
• Milyen volt a terhesség? – tettem fel a következő kérdést.
• Fájdalmas, de rövid – mondta tömören.
• Pontosabban? – csúsztam hozzá közelebb.
• Nem tartott sokkal több ideig, mint egy hónap, és azután Paul megszületett, majd megharapott, így átváltoztam én is – mondta el tömören. Nem volt túl bőbeszédű.
• Hagyományos úton született meg? – próbáltam még egy kicsit faggatózni.
• Hát nem éppen, de erről inkább nem beszélnék, hogyha nem muszáj. A lényeg, hogy fájt, de megérte. Hiszen én is vámpír lettem, és így örökre vele maradhatok – mosolyodott el halványan. - Nem voltam többé egyedül. Lett egy gyermekem. Valaki, akit soha nem veszítek el – nézett rám boldogan. – Mindent megér számomra a fiunk.
• Annyira sajnálom, hogy magadra hagytalak – hajtottam le a fejem. – Én, féltelek magamhoz hasonlóvá tenni, mert az illatod túlságosan is csábított. Féltem, hogy meg foglak ölni. Így inkább elengedtelek – magyarázkodtam.
• Én tudom, hogy sikerült volna. Nem bántottál volna – vágta rá azonnal.
• Én viszont ebben nem vagyok biztos. Kétszer is majdnem megtettem, miközben csak szeretni akartalak – mondtam szégyenkezve. – Tapasztalt vámpír létemre nem sokon múlott, hogy ne öljelek meg, miközben magamévá teszlek – mondtam komolyan. Mire Sam egy kicsit megborzongott. – Ennyire szörnyű volt? – néztem rá keserűen.
• Nem, sőt, sosem hittem volna, hogy olyan csodálatos lesz az első, mint amit veled átéltem – simított végig az arcomon. Én pedig nem bírtam tovább uralkodni magamon, és egy szempillantás alatt letepertem a fűben, majd szenvedélyesen megcsókoltam.
• Ne… várj, állj… - próbált tiltakozni, de én nem akartam megállni. – Paul, kérlek – fogta kezei közé az arcomat. Én pedig megfagytam. Hiszen még a nevemet sem tudja. Azonnal elengedtem, és hátráltam néhány métert. – Mi a baj, Paul? – nézett rám döbbenten.
• Nem így hívnak – sütöttem le a szemeimet.
• Mi? – nézett rám egyre sötétülő szemekkel. – Száz éve kereslek téged, Paul! Már azt hittem, hogy meggyilkoltak, mert soha senki nem hallott rólad, erre most csak annyit mondasz, hogy nem is ez a neved? Még azt sem tudom, hogy hogyan hívják a férfit, akinek mindenem nekiadtam? Éppen csak a pénzt nem dobtad az ágyra, amikor távoztál – kiabált remegő szájjal. – Mi az igazi neved? Bár az sem biztos, hogy most az igazat fogod mondani – zokogta keserűen.
• Könyörgöm, Sam, hallgass meg – próbáltam meg megérinteni, de elhúzódott.
• Miért? Hogy újra hazudhass valamit? – kérdezte szomorúan. – Én mindent elmondtam neked azon az éjszakán, te pedig még csak a nevedet sem árultad el. Istenem, a fiunkat utánad neveztem el, holott a Paul csak egy név, ami nem a tiéd. Hogy hívnak? De ha lehet, akkor most próbáld meg az igazat mondani.
• Demetri vagyok – csúsztam hozzá közelebb.
• Demetri? – gondolkodott el. – A volterrai? Másikról nem hallottam az utazásaim során.
• Igen. Te jártál Olaszországban? – néztem rá döbbenten.
• Mindenhol jártam, hogy megtaláljalak, de hiába, hiszen nem találtam meg az én Paulomat – mosolyodott el halványan.
• Miért kerestél? – kérdeztem halványan elmosolyodva. Szeret, különben miért keresett volna.
• Azért, mert veled akartam lenni – mondta a suttogásnál is halkabban.
• Én is veled akarok lenni – fogtam meg a kezét. Már nem volt olyan forró, mint az emlékeimben, de pontosan ugyanolyan puha és bársonyos érzés volt megérinteni, mint egykor.
• Honnan tudjam, hogy nem hazudsz nekem? – kérdezte vonakodva. – Hiszen egyszer már átvertél.
• De akkor csak azért tettem, mert ember voltál, és még véletlenül sem akartalak megölni. Viszont most, hogy te is egy vagy közülünk, könyörgöm a bocsánatodért, és kérlek, hogy gyere velem haza. Gyertek velem haza – javítottam ki magam. Nagyon reméltem, hogy magától is igen lesz a válasz, mert ha nemmel reagál, akkor is magammal kell vinnem őket a Mester parancsa értelmében. Bár, kit érdekel a Mester parancsa, amikor az ember családjáról van szó? Nekem már ők a legfontosabbak.
• Nem is tudom – mondta pironkodva. – Nem akarom feldühíteni a királyi családot. Hallottam már, hogy nem igazán tűrik az engedetlenséget, és ha te most engem hazaviszel, akkor a végén még megbüntetnek. Nem akarom, hogy miattunk meghalj.
• Kedvesem, őszinte leszek – sóhajtottam fel. – A Volturi értesült a képességeitekről, és ők küldtek, hogy vigyelek titeket haza – mondtam szomorúan. Most megint kiabálni fog, és jogosan fog elküldeni melegebb éghajlatra. Nem érdemlem meg ezt a nőt.
• Azt akarják, hogy tartozzak a családodhoz? Együtt élhetnénk, mint egy család? – kérdezte döbbenten.
• Igen, azt akarják, hogy csatlakozzatok hozzánk, de én nem foglak az akaratotok ellenére visszavinni titeket – mondtam határozottan. Végül is én vagyok a világ legjobb nyomkövetője, hogyha akarok, akkor örökre el tudok tűnni előlük a családommal együtt.
• Hogyha akarod, hogy veled menjünk, mármint a családodként, akkor én boldogan csatlakozom – nézett rám csillogó szemekkel. – Hogyha viszont csak a küldetésed miatt vinnél vissza, akkor hagyj minket békén örökre – tette hozzá elszomorodva.
• Én, akarlak titeket, hogyha elfogadtok még azok után, hogy magatokra hagytalak – termettem mellette, és szorosan magamhoz húztam.
• Akkor veled megyünk az otthonodba – mosolygott rám.
• Az otthonunkba – javítottam ki boldogan. – Paul mit fog szólni hozzá? – kérdeztem bizonytalanul.
• Szerintem neki sem lesz kifogása ellene, hiszen már egy évszázada bolyongunk. Jól esne mindkettőnknek egy kis állandóság. Már beszéltünk róla, hogy csatlakozhatnánk egy családhoz, de eddig sehol sem voltak velünk túl szívélyesek, ezért mindig tovább álltunk – magyarázta kedvesem. – Egyébként pedig Paul nagyon vágyik már egy társra, de még egy lány sem dobogtatta meg a szívét. A vámpírlányok többségének már vagy van párja, akinek pedig nincs, azok korcsnak tartották, mert félig ember – mondta Sam szomorúan. – Mivel két világ szülötte, így nehéz a beilleszkedés.
• Szerintem a fiunk különleges, és minden bizonnyal a Mester is így fogja gondolni – mosolyogtam rá szerelmemre.
• Gondolod? – kérdezte reménykedve. – Mert nem szívesen élnék egy olyan családban, ahol a fiamat alsóbbrendű lényként kezelik.
• Ilyesmi nem fog történni. Hidd el, hogy képes lesz a beilleszkedésre – bíztattam tovább. A jelek szerint nagyon is hajlandó lenne velem maradni örökre, és nekem is ez volt minden vágyam.
• Szeretnék hinni neked – mondta elgondolkozva.
• Nem kell, hogy most azonnal higgy, de gyertek velem, ahogy te is mondtad a családomként, és meg fogod látni, hogy nem lesz semmi gondja Paulnak a beilleszkedéssel – mondtam határozottan.
• Jó, legyen – mosolygott rám Sam sugárzóan. Vajon volt valakije, amióta mi együtt voltunk? Száz év hosszú idő, bár én utána egy nőre sem voltam képes ránézni, de Sam azt hitte, hogy nem kell nekem, így teljesen jogos lenne, hogy mások társaságát kereste volna.
• Nagyszerű – mondtam boldogan. Majd megint ledöntöttem a fűbe, de ismét ellenállt. – Mi a baj? – kérdeztem egy kicsit csalódottan. Lehet, hogy már nem akar a társam lenni? Végül is megérteném, de azt nem tudom garantálni, hogyha Volterrában választ magának párt, akkor az illető életben is fog maradni. Ő az enyém, még akkor is, hogyha soha többé nem érhetek hozzá.
• Nem akarom elsietni ezt – magyarázkodott, miközben eltolt magától. – Egy évszázada nem láttalak és nem hallottam rólad semmit, és amikor legutóbb engedtem neked, te eltűntél – motyogta halkan. – Még egyszer nem akarom így. A lelkem nem bírná el, hogyha holnap eltűnnél.
• Bocsáss meg – kértem újra. Megértettem az indokait, amik teljesen jogosak voltak. Miért bízna bennem? Hiszen amikor nekem adta a testét és a lelkét is, én fogtam magam, és otthagytam az ágyában egyedül. Bármilyen nehéz is volt megválnom tőle, mégis megtettem.
• Nem haragszom rád, és szeretlek, de adj egy kis időt nekem, hogy megszokjam a közelségedet – simított végig az arcomon.
• Szeretsz? – kérdeztem vissza boldogan.
• Mindig is szerettelek – mosolygott rám. Majd egy szenvedélyes csókkal is nyomatékosította a szavait.
• Azt hittem, hogy még nem akarod – motyogtam a csókba.
• Nem azt mondtam, hogy semmilyen testi érintkezést nem akarok. Csókolózni azért szabad, és nagyon hiányzott is – suttogta az ajkaim közé. – Hiányzott a közelséged, de a komolyabb kapcsolathoz, még egy kis időre van szükségem.
• Nem foglak sürgetni, ígérem – szorítottam magamhoz, miután véget ért a csókunk.
• Köszönöm – motyogta a mellkasomba hálásan.
• Nincs mit, kedvesem – búgtam a fülébe.
• Úgy látom, hogy egymásra találtatok – hallottuk meg a kissé még ideges hangot nem messze tőlünk.
• Az édesapád elvisz minket a családjához, és mostantól velük fogunk élni – mondta kedvesem boldogan.
• Pazar, és mikor hagynak el minket megint – forgatta meg a szemeit Paul.
• Soha többé nem foglak elhagyni titeket – mondtam komolyan. – Hatalmasat hibáztam száz éve, de soha többé nem fordul elő, esküszöm.
• Aha, majd meglátjuk – mondta gúnyosan. – Szóval, hova megyünk, anya? – fordult az édesanyja felé.
• Volterrába, Olaszországba.
• A királyi család tagja vagy? – hökkent meg fiam.
• Az egyik testőr vagyok – bólintottam rá.
• Érdekes, azok a népek nem szoktak kérni, csak követelni – mért végig dühösen. – Mivel fenyegetted meg anyát, hogy veled menjünk? Azzal, hogy megölsz, vagy elhurcolsz?
• Semmivel sem fenyegettem meg – csattantam fel.
• Ja, mert a Volturi hazudni sem szokott – mondta ironikusan. – Például, amikor kerestünk sem jutottunk el még csak a trónteremig se. Pedig érdekes módon ezek szerint mégis ott voltál velük te is.
• Csak adj egy esélyt nekünk, és meglátod, hogy nem fogsz csalódni – néztem fiamra komolyan.
• Veletek megyek, mert látom, hogy anya ezt akarja, de ez nem jelenti azt, hogy mostantól puszipajtások leszünk, és apának szólítalak. Bizonyítsd be, hogy érdemes vagy rá, és akkor talán majd egyszer annak tekintelek, aki vagy – mondta közömbösen.
• Ennél többet nem is kérhetek – biccentettem Paul felé.
• Akkor mire várunk még? – kérdezte Sam kíváncsian.
• Semmire, induljunk – mosolyogtam szerelmemre.

Majd kézen fogtam, és már rohantam is hazafelé. Paul pedig a nyomunkban száguldott. Csupán néhány napba telt, amíg elértük Amerika partjait, majd a vízbe vetve magunkat átértünk Európába, azon belül is Olaszországba. Három nappal az indulásunk után megláttuk a hatalmas kapukat, amelyek mostantól talán újra az otthont fogják jelenteni számomra. Volterra alappillérei. Hát visszatértem, ráadásul nem is egyedül, hanem a családommal. Már csak egyetlen kívánságom van, mégpedig az, hogy Aro engedje meg, hogy elvegyem Samet. Bármit megteszek, hogyha erre engedélyt kapok a nagy hármastól.