3. fejezet - Visszatérés

Nem volt nálam megszokott jelenség, hogy egyszerre sokan figyeljenek. Újra félni kezdtem. Arra gondoltam, lehetséges-e, hogy jobban járnék, ha visszamennék Biloxiba, vagy pont most vagyok jó helyen. Gondolkodtam, hogy ha itt maradnék, holnap jól érezném-e itt magam, vagy sem. egyiket sem tudtam eldönteni.

Amikor végre szóhoz tudtam jutni, bemutatkoztam:

- Amanda. Amanda Masen. – válaszoltam.

  A kislány végigmért, majd megfogta a kezemet. Hirtelen képek kezdtek megjelenni előttem. Először a barna hajú nőről, majd a bronzbarna bőrű indiánfiúról. Az apukájáról, az Alice nevű lányról, és mindenkiről körülöttünk. Az állítólag Emmett nevű férfiról, és valami Jasperről. A legutolsó kép láttán ugrottam egyet. Apa volt rajta, és az a vörös hajú vámpír, aki az apukája volt.

- Megijesztettelek? –  kérdezte Renesmee, akinek a nevét az egyik fotó miatt tudtam meg.

- Nem. Csak... Az egyiken rajta van valaki, akit ismerek. – mondtam.

A lány bólintott egyet, majd odament az anyukájához, Bellához. A képek alapján már mindenkit ismertem. Kivéve a vörös hajú srácot, a kislány apukáját.

- Anya, apa, ugye itt maradhat? – kérlelte szüleit.

- Igen kicsim, ha ezt szeretnéd. – egyeztek bele.

 Miután beszélgettünk egy kicsit Bellával, Renesmeevel, az apukájával, Jasperrel, Alice-szel és a többiekkel, megmutatták nekem a szobám, és magamra hagytak.

Egyedül éreztem magam. Tudtam majdnem az összes olyan ember, pontosabban vámpír nevét, aki a házban lakik, de mégsem ismertem őket. Egyedül akartam lenni. Csak én és senki más, a születési helyemen, Biloxiban. Futni kezdtem, meg sem álltam a szikláig, beugrottam a Csendes-óceánba és addig úsztam, amíg a partra nem értem. Ott újra rohanni kezdtem, amíg el nem jutottam addig a házig, ahol éltem. Egy egyszerű kis faház volt az erdő közepén. Bementem, és lerogytam a padlóra. Nem szeretek magányos lenni, de félek idegen vámpírok társaságában. Főleg azok között, akikkel nemrég találkoztam. Furcsa előérzetem van. Lehet, hogy nem is idegenek, hanem távoli rokonok? Nem tudom. S mivel nem akarok visszamenni, lehet, hogy nem is fogom megtudni.

 Okosabb ötletnek tartottam a felesleges tépelődés helyett megnézni még egyszer apa naplóját, remélve, hátha találok valamit. Olvastam, és rá is akadtam valamire. Egy fényképre a testvéréről. Ugyanaz a fénykép volt, mint amit a kislány mutatott nekem.