Tanya kézen fogott, majd magával húzott a ház felé. Nem tiltakoztam, a lábaim maguktól mozogtak. Mindent tompán érzékeltem, mintha a vámpírérzékeim leblokkoltak volna.

     A család többi tagja már a nappaliban várt ránk: Carmen, Kate és Eleazar a kanapén ülve, fürkésző tekintetük minden mozdulatomat követték. Tanya gyengéden belelökött az egyik fotelba, aztán helyet foglalt a karfán.

     Tudták, érezték, hogy baj van. Az arcvonásaimat nem voltam képes rendezni, csak bámultam magam elé, a számomra oly’ felesleges oxigénnel sem töltöttem meg a tüdőmet, nem volt miért.

     A szagok, az illatok nem hiányoztak. Már nem volt kiért érezni őket. Bertram bódító illatát mindig mélyen magamba szívtam, élveztem, ahogy a torkomban égő fájdalom végigszáguld halott testemben. Megrészegített – mint nyári zápor után, az ózondús levegő –, olyan érzést hagyva elillanása utójaként, mintha,… újra élnék.

     A családunkhoz, hozzám tartozott… régóta, volt időm hozzászokni vérének édes zamatához. 

     „Bertram…” – sóhajtottam magamban, és a torkomban elviselhetetlen szorítás társult a testemben sajgó fájdalomhoz. 
 
 

     El kell mesélnem a történteket, muszáj! Őket is fenyegetheti a veszély! Tanyáék türelmesen vártak, nem szólva hozzám, csak némán figyeltek engem. Minden erőmet össze kell szednem, hogy képes legyek megformálni a szavakat, amelyek majd a fülembe csengve saját hangomon a lidérces álmomból pokoli valóságot teremtenek.

     Az ajkaim nehezen nyíltak, nem voltam képes kimondani…

     Végül belekezdtem a rémmesébe, amely úgy tűnt, hogy a szavaim által elnyeri keserű igazság tartalmát… 
 

     Tanya megsimogatta az arcomat. Az érintése langyos, puha… Hűvösségnek nyoma sem volt, ahogy a megszokott melegségnek sem, amikor egymáshoz értünk. Megborzongtam, a vágyott kéz forróságának felidézésétől. Bertram mindig úgy érzékelte testem hőmérsékletét, bárhol is értem hozzá, mintha jégkockákat nyomtam volna a bőréhez. Emlékszem meg-megborzongó feszes testére… 

     „Bertram… az én Bertramom… halott…” 

     A felismerés hirtelen arcul csapott. Minden szavammal igazoltam, hogy megtörtént… Megtörtént, és én nem akadályozhattam meg.

     Hirtelen pattantam fel, eszemet vesztve rohantam ki a házból vissza az erdőbe, hogy véget vessek szánalmas szörnyeteg létemnek. 

     „Ha pokolra jutok is, akkor sem élhetek Nélküle…” 

     Az őrület újra elhatalmasodott rajtam, de most az észveszejtett düh és a tehetetlenség szörnyű fájdalmának keverékeként vette birtokba az elmémet. Nem volt erőm a felszínen maradni… 

     – „Nem élhetek Nélküled, Szerelmem! Nem vagyok elég erős hozzá… Mit ér az öröklét, ha nem lehetsz mellettem!?” 

     „Végzek magammal.” – határozta el az őrület lángja, s a lehetőségek peregni kezdtek lelki szemeim előtt, megtalálva a kivitelezhető megoldást túlfeszített lényemnek. 

     „Máglyára vetem magam!” – fogalmazódott meg bennem a szörnyű sugallat. 

     Az elhatározás magával hozta a tetteket, vámpírgyorsasággal gyűjtöttem egy helyre a gallyakat, hogy elpusztítsam önmagam. Az egyik fáról szakítottam egy vastagabb ágat, majd a földbe szúrva, köré  raktam a gallyakat. 

     „Ez lesz pusztulásom oltára…” 

     Ha képes lennék rá, akkor darabokra szaggatnám magam, de jobb híján… 

     A hátam mögött hallottam a növények susogását, éreztem Tanya illatát, de nem törődtem vele, a téboly nem engedte, hogy bármi más is fontosabb legyen nála. Tanya kihasználva érzékeim tompulását, hirtelen ugrott rám. 

     - Eressz! Eressz el! – sziszegtem, majd egy gyors mozdulattal egy fának repítettem a barátnőmet, nem számított már semmi, csak az önpusztítás egyre erősebb vágya dübörgött az agyamban. 

     Nem vettem észre hogy, Carmen, Eleazar és Kate a hátam mögé kerültek. Pillanatok alatt vetették rám magukat, próbálva megfékezni a maga ellen forduló elmebeteg szörnyeteget.

     Bezárt vadállatként szabadulni akartam a szorításukból, de mind hiába. Eleazar rám térdelt, leszorítva mindkét karom, Kate az arcomat szorította a porba, miközben meghallottam Carmen hangját. 

     - Carlisle? – kérdezte kétségbeesve, mialatt én még mindig a fogva tartóim ellen küzdöttem. 

     Elmém még foszlányokban felfogta, Carmen elhadarja, mire is készültem, hogy megőrültem, és készültem véget vetni az „életemnek”. Tudta, hogy egyedül szinte lehetetlen kivitelezni, de őt leginkább a gondolat borzasztotta el. 

     - Rendben – nyögte kis idő elteltével. 

     - Vigyük vissza a házba! – állt meg mellettem. 

     Eleazar és Kate felemeltek a földről, így esélyt kaptam, hogy kicselezhessem őket. Sikerült kirántanom a karomat a szorításukból, de Tanya gyorsabb volt nálam, egy jól irányzott ütéssel leterítve a földre.

     Kapálóztam, ahogy csak bírtam, oroszlán módjára küzdve, üvöltve, harapva, karmolva, de ők négyen voltak, nem bírtam velük. 

     A házba érve Carmen eltűnt, miközben a többiek a nappali padlójára szorították vonagló testemet, nyugtató szavakat mormolva a fülembe. 

     - Fogjátok erősen! – hallottam Carmen utasítását, majd éles fájdalmat éreztem a karomban.

     Artikulálatlan sikolyom egyre távolabbról visszhangzott, minden elhomályosult. Elmosódott foltokat láttam, majd körülölelt a sötétség. 
 
 

     Egy hatalmas, virágokkal borított boltíves kapu előtt álltam, gomolygó, fehér felhők vettek körül. A kapu hirtelen nyílni kezdett, majd komótosan tárult szélesre. 

     - Sejla! – hallottam meg Szerelmem gyönyörű hangját. 

     Bertram alakja lassan rajzolódott ki előttem, aggodalommal teli gyönyörű  arcát látva a halott szívem összefacsarodott.

     Fehér inget – félig lazán kigombolva – és nadrágot viselt, mezítláb sétált felém. 

     - Sejla! – sóhajtotta lágyan a nevemet újra, miközben kinyújtotta felém a karját. – Kérlek… - szűkítette össze a szemeit. – Kérlek… SOHA TÖBBÉ NE PRÓBÁLKOZZ ILYESMIVEL! – nézett rám könyörgően. 

     Kikerekedett szemekkel bámultam rá. 

     „Hogyan lehetséges ez? Álmodom talán? Az nem lehet! A mi fajtánk nem képes álmodni!!” – tanácskoztam önmagammal. 

     - Neked élned kell! Hallod? – ragadott meg a vállaimnál fogva, majd gyengéden megrázott. – Értem! – lehelte fájdalmasan, tekintetével rabul ejtve az enyémet. Annyira valóságosnak tűnt, mintha élne… 

     - Nem tudok Nélküled! – suttogtam alig hallhatóan, lesütve a szemeimet. Legnagyobb megdöbbenésemre a könnyeim hullani kezdtek, éreztem a nedvességet az arcomon. – Mi a… - adtam hangot a csodálkozásomnak. 

     - Itt minden lehetséges – susogta Bertramom. Miközben az állam alá nyúlt, kényszerítve, hogy újra a szemébe nézzek. 

     - Az is, hogy feltámadj? – húztam el a számat, mert már előre tudtam, hogy nem fog tetszeni a válasz. 

     Bertram halványan elmosolyodott. 

     - Az nem – mormolta. 

     - Tudtam – válaszoltam keserűen. 

     - Egyetlenem, azért vagyok itt, hogy emlékeztesselek, mi volt az utolsó  kívánságom. Emlékszel? – vont kérdőre. 

     - Igen – sóhajtottam. – De nem vagyok képes… 

     - Sejla! – kiabált rám. – NEKED ÉLNED KELL! ÍGÉRD MEG!!! – rázott meg megint. 

     - Érted – motyogtam, mialatt a könnyeim szakadatlan hullottak, nem értettem semmit. 

     - Értem – helyeselt. – Mennem kell. De tudnod kell, MINDIG veled leszek! – lehelt lágy csókot a homlokomra. 

     - NE! NEE! – tiltakoztam azonnal, kinyújtva a karomat Bertram távolodó alakja felé. 

     Szerelmem még egyszer visszafordult, belépve a kapun, ami azonnal bezárult, majd homályba veszett, a felhők oszlani kezdtek, és az egész kép távolodni kezdett tőlem. 

     - Bertram… - sóhajtottam. – Bertram! – kiabáltam. Azonnal felpattantak a szemeim, majd hirtelen felültem. 

     „Hol vagyok?” 

     Gyorsan körbenéztem, a fehér szoba ismerősnek tűnt, a nagy ágyat körülvéve. 

     „Tanyáéknál vagyok.” – állapítottam meg gondolatban. Lassan kezdtem megnyugodni. 

     Az álom, a látomás, vagy ki tudja mi, jó hatással volt a bennem őrjöngő elmebetegre. 

     Visszatértem. 

     Ígéretet tettem Bertramnak, és kész voltam betartani. Meg akarom őrizni Őt a világnak, ennek szentelem végtelen életemet, az örökkévalót, amit Vele kellene eltöltenem. Az emlékek sosem halványulnak, én pedig sosem felejtek.

     Ha elpusztítanám magam, a pokolra jutnék, de Ő… Ő nyilván a mennyek országának kegyeltje. Mi máshoz vezetne ilyen gyönyörű  kapu. Soha nem lehetnénk akkor együtt. Távolról imádni, tudni, hogy figyel engem… Számomra csak ennyi maradt… De beérem vele! Érte! Talán egyszer én is bejutok azon a kapun… 

     Visszanyertem a józanságom, Bertramnak köszönhetően, aki életében mindig maga elé helyezett engem, miért ne tenné halálában is? Ki kell tartanom… Élnem kell, hogy Ő is élhessen általam.