-A döntésünk végleges! – csattant fel Aro. – A gyermeknek meg kell halnia.

-Ezesetben megvédjük akár az életünk árán is. – mondtam hisztérikus hangon.

Nem akartam csatát, de ha kell, megvédem a családomat. De egy ilyen csata, nem fog áldozatok nélkül járni. A fájdalom elemi erővel söpört végig rajtam. Inkább meghalok én, minthogy bárki mást holtan tudjak a szeretteim közül. Vetettem még egy utolsó pillantást Edwardra, és Jakere, akinek hátán ott ült a lányom. Remélem, hogy sértetlenül kijutnak innen.

Mindenki végignézett szerettein, majd utolsó búcsút ejtettek mindenkitől, majd a két csapat egymásnak rontott.

Én a háttérből néztem, ahogy mindenki öldökölni kezd, Zafrinával, és Benjaminnal, akik erősen koncentráltak, hogy segíthessenek a többieknek. Zafrina tevékenysége nagyon is látszott, ugyanis a Volturi klán ledermedve álltak egy helyben, és csak várták, s hárították a támadásokat, valószínűleg a látásuk elvesztése miatt. A másik oldalon Jane és Alec vártak, hogy valaki megöljön engem és Zafrinát, majd képességüket bevetve megállítsanak mindenkit.

Figyelmesen követtem, a harc minden mozdulatát. Egyszer csak látom, hogy Jake kicikázik a harctérről a hátán a lányommal, aki keservesen sírt a látvány miatt, pedig még nem is durvultak el annyira a dolgok. De persze egy pár hónapos félvámpír palánta számára, ez a látvány megerőltető lehetett. Amikor láttam, hogy biztonságban elhagyták a harc színhelyét, kicsit megnyugodtam, hogy egy ideig biztonságban vannak. Jake tud vigyázni rá.

Emmett Rose körül ölte a vámpírokat, míg Rose a már letépett fejű testeket szaggatta még több darabra.

Carlisle és Esme közös erővel támadtak, bár vonakodva, de mégis nem féltek kiállni a családjukért.

Edward nem Demetrit támadta, ahogy tervezte, hanem az olyan vámpírokat, akik kísérletet tettek arra, hogy a hátul maradt hármasunkat támadja meg. Mivel Edward nem tud mindenhol ott lenni, ezért sokan átjutottak, ilyenkor küzdöttünk. Örültem, hogy újszülött erőm még mindig előnyt élvez a többi vámpír erejéhez képest.

A nagy farkasok csapatokban támadtak a vámpírokra, gyorsan szétszaggatva őket, és következő  áldozat után kutatva.

Tanya, Carmen és Elezar eggyüttes erővel támadtak Aro-ra és testőrére Renatara. Carmen visszarepült, amint támadni próbált, egyenesen egy Volturi karjaiba, aki nem habozott lecsavarni a fejét. Elezar eszét vesztve megölte felesége gyilkosát, majd Renatat is elkapta és darabokra szabdalta. Aro Elezart sikeresen megölte, de nem számított arra, hogy Tanya már ki is használta a lehetőséget, és háta mögé lopódzva egyetlen mozdulattal megöli őt. Ekkor Aro két testvére ott termett.

Nem tudtam tovább követni a harc távolabbi részét, mert Felix ebben a pillanatban támadott Zafrinára, és meg is ölte. Ekkor ott termett Emmett, és darabokra cincálta Felix-et.

-Ezt a feleségemért! –  ordította közben kikelve önmagából. Szóval Rose halott lenne? Máris kisebb űr keletkezett a szívemben. Emmett elrohant, mint egy gyilkológép, olyan erővel és precizitással irtott. Meg tudtam érteni. Hiába, hogy nem Rose volt a kedvenc testvérem, őt is szerettem. Már csak abban reménykedtem, hogy többieknek nem esett nagyobb bajuk.

Olyan rossz tehetetlenül  állni és nézni a történéseket. Ez még csak nem is nevezhető  nézésnek, mert egyfelől teljesen elvesztettem a fonalat, másfelől, hiába nézek, nem látok semmit pontosan, csak ha egy dologra koncentrálok végig.

És mivel én egyfolytában a férjemen tartom a szemem, a csata többi részével csak halványan vagyok tisztában.

Benjamin folyamatosan azon van, hogy a vihar fentmaradjon, mert ez az ami az emberek számára elfedi az itt hallatszódó csata hangjait.

Hatalmas csattanások, ami vámpírok ütközetét jeleni. Olyan hangok, amik a ruhák szakadására emlékeztetnek, csak milliószor hangosabban. Vámpírok testrészeinek leszakadása. Hatalmas vonyítások. A farkasok. Keserves ordítások. Vámpírok. És egyre halkuló morgásmoraj. Egyre kevesebb élőlény harca. A számuk folyamatosan csökken, mégis úgy tűnik, mintha kiegyenlített lenne a játszma.

A következő pillanatban annyit láttam, hogy Demetri Letépí Zafrina fejét. Hatalmasabbat reccsent, mint eddig bármi, mert nem számítottam a tőlem háromlépésnyire lévő támadástól.

Én sem tétlenkedtem, azonnal Demetrire vetettem magam, de kicselezett, és visszarohant a harc sűrűjébe. A Volturi katonák látásuk visszanyerése miatt újult erővel kezdtek harcolni.

Most néztem meg a csatateret igazán. Alig voltak már tizen-huszan.

De egy dolog aggasztó  volt. Hol van Edward? Mindenhol kerestem a szememmel, de nem találtam.

Már tisztán kivehető  volt az ellenfél előnye.

Edward? Az nem lehet…

A gondolatmenetemet az szakította meg, hogy Alice és Jasper vetette rá magát Alecre. Alice? Hogy kerülnek ide? Nem fontos. Én sem tétlenkedhetek. Rávetettem magamat Janere, és ekkor a tűz körülölelt minket, és egyre közelebb jött.

Mindenki megfagyott mozdulat közben. Hát így érne véget? Mindenki meghal?

Felálltam, és mindenki más szintén így tett. Mindenki körülnézet a túlélők arcán. Azt hittem, hogy vámpír nem kaphat sokkot, most mégis mindenki sokkosan nézett körül.

Lice, Jasper, Jane, Alec, Demetri, Gianna Benjamin, Kate és egy ismeretlen vámpír, akit Aliceék hoztak magukkal.

Edward?

Ennyi? Vége? Nincs többé?

-Neeeeeeeeee! – rogytam térdre.

Az nem lehet, hogy alig fél  óra alatt mindenem elégett.

A lelkem másik fele. Nélküle ismét csak egy üres burok vagyok. Elégett. Ő volt a boldolgságom. Biztos vagyok benne, hogy jó helyen van. Tudom. Hiába hiszi… vagyis hitte, hogy nincs lelke, teljesen biztos vagyok benne, hogy van. És most jó helyen van. Csak nem velem.

És itt ez a szó számított. Hiába tudom, hogy jó helyen van, mégsincs velem. Ugye nem felejtett máris el? Ugye figyelni fog?

Ha nem felejt el, akkor biztosan fájni fog a még megmaradt részének.

De én mégis olyan önző  vagyok, hogy akárhol is legyen a lelke, azt szeretném, hogy figyeljen.

Nemtudom, hogy amiben hiszek, az tényleg létezik-e, de mégis, ez a gondolat egy kis kitartást ad.

-Elkéstünk. – suttogta Alice, persze így is mindenki jól hallotta. – Azért köszönjük Tamara. – beszélt az idegen vámpírhoz, akinek szívverése volt. Szívverés?

Nem számít.

Már semmi sem számít.

Ő volt az életem első fele. Míg a másik…

Nessie!

Vajon mi lehet Nessievel? Ugye jól van? – kezdett el lüktetni egy újabb szócska a fejemben.

Ez a két szócska volt az én halott és élő felem.

Az egyik volt az elégett boldogságom. Edward.

A másik a reményem. Nessie.

Az az édes csöppség, aki a boldogságom gyümölcse.

Ő biztosan jól van. Elvégre Jacob vigyáz rá.

De egyszer úgy is megtalálom, és karjaim közé zárom.

Amikor erre gondoltam, megnyugodtam, hogy Nessie biztonságban van, majd átadtam magam a fájdalomnak.

Összeestem. Nem tudtam uralkodni magamon.

Nem csak lélekben, de testben is teljesen elvesztem.

Mindent tökéletesen érzékeltem, mégis, mintha mindenem zsibbadt volna.

Nem tudtam mozdulni.

Csak lebegtem.

Ez még annál is rosszabb, mint amikor elhagyott. Akkor fele ennyire sem fájt.

Most sajnáltam csak igazán, hogy már nem vagyok ember.

Nincs megkönnyebbülést hozó  könny, vagy eszméletlenség. A végtelenségig kattogni fog az agyam: Edward, Edward, Edward…

A fejem eszméletlenül lüktetett, pedig ez vámpír mivoltom miatt aligha lenne lehetséges.

Meghalni nem tudok, és nem is akarok Nessienek szüksége van rám.

Igen. Ezentúl Nessiért fogok létezni.

Ez az elmélet egy aprócska reményt adott a jövőhöz.

-Pff. – morgolódott Jane. – Miért nem öljük meg őket?

-Értelmetlen volna. –  mondta Demetri. – Mellesleg nézz körül, ők hatan vannak, mi meg négyen. Nagyobb a valószínűsége, hogy azzal a lépéssel kiírtanád a Volturit.

-Mit irtanék ki? –  ordított Jane. – Már nincs Volturi, Demetri. Vége. A kis mocskok megölték a Volturit.

-Hát neked semmit sem számít a neved? – kérdezte Demetri.

-És akkor kik lesznek a vezetők? – ordított még mindig Jane. – Neked semmit sem jelentett Aro, Marcus, vagy Caius?

-Ezt te sem gondolhatod komolyan. Én csupán arra gondoltam, hogy valakinek vigyáznia kell a rend fennmaradására. Ezt igazán megtehetnénk az emlékükért.

-És szerinted ezt hogyan kivitelezzük négyen? – szállt mostmár be Gianna is.

-Nem kell négyen. –  mondta Alec.

-Ezt hogy érted? –  sziszegte Jane.

-Nézz körül. A föld legtehetségesebb vámpírjaival vagyunk körülvéve.

-És miből gondolod, hogy segítenének? – hallatszódott Jane hangján a meglepettség.

-Én beállnék hozzátok. – mondta ezt az idegen, ha jól emlékszem Tamarának nevezett vámpír. Vagy tudom is én mi.

-Én is. – mondta…  Alice?

Ekkor kipattant a szemem.

De amit láttam, azt nem akartam elhinni.

Alice háta mögött egy fény jelent meg, amelyik felvette az Ő alakját. Mi történik?

Pislogtam egyet, de meg is bántam, hogy így tettem, mert a fény eltűnt, és én ismét visszazuhantam a zsibbadtságba. Ismét behunytam a szemem.

-Miért tennél ilyet? –  kérdezte Jane.

-Eldöntöttem, és láttam, hogy ez így lesz jól. Így fogja Bella én és Jasper is túlélni. Habár a körülmények… Az most nem számít. A lényeg, hogy ez számunkra is hasznos lenne. – mondta Alice megtört hangon.

-Rendben. - mondta Jane. - Akkor menjünk haza. Bellával mi lesz? – kérdezte. A hangja megenyhülni látszott.

-Majd én viszem. –  szólalt meg Jasper most először. Az ő hejzete biztosan nehezebb volt. Nem is értettem hogy lehet még talpon. Mindenki szenvedését kellett egyszerre elviselje.

Éreztem, ahogy alámcsúsztatja a kezét, felemel, majd elindul velem valamerre.

-Állj. – mondtam. Vagyis inkább suttogtam, de mindenki meghallotta. – Nessie…  - mondtam még, majd hagytam, hogy a zsibbadás elvegye éberségem.