Lábaimat, még mindig vadul ostromolták a tenger sós hullámai. A szellő enyhítette a Nap sugarainak forró hőjét. Seth finoman markolta ujjaimat, tenyerével. Szemeivel, hol engem, hol pedig a tenger kéklő vizét figyelte. Amint, kiértünk a fehér homok, puha felületére az egyik ismeretlen, most egy mosollyal közeledett felém. Az egyik hosszú hajú - vagy Dylan vagy Kaleb – oda futott hozzánk. Egy apró fújtatás hagyta el szétnyíló ajkait, mikor lihegve megállt előttem.

- Szia! A nevem Kaleb – emelte felém kezét. Viszonoztam gesztusát, majd elmosolyodva én is hozzátettem.

- Hello, én Dawn vagyok – hosszú vörös hajam, szállingózott a lágy nyári szellőben. Seth még mindig erőteljesen kapaszkodott belém. Néhány pillanat múlva rájöttem, miért lett hirtelen ilyen komor arca. Ránéztem Kaleb-re, majd visszafordultam farkasom felé. Szemeiben sütött a harag, a düh, amit akkor érzett, mikor a másik fiúra rápillantott. Szemöldökét összeráncolta, majd ajkai egyetlen vonallá préselődtek. Morgott valamit, de még én sem értettem. Közelebb hajoltam hozzá, majd lábujjhegyre állva, egy apró puszit nyomtam orrának hegyére, végül a fülébe kezdtem suttogni.

- Mi a baj? – kérdeztem halkan, hangomban némi komikussággal.

- Semmi –  felelte mérgesen – Csak mindegy, hagyjuk! - rázta meg fejét, ezzel elhessegetve rosszalló gondolatait.

- Hát, igen a féltékenység – kezdtem bele, még mindig a füléhez hajolva – az egy olyan, dolog, ami teljesen védtelenné teszi az embert – mondtam nevetve. Végre ő is elmosolyodott. Tekintetét rám emelte, majd tenyerével gyengéden végig simított hullámos hajamon.

- Főleg, ha az ember egy szőke la pushi zenész csajra féltékeny –  kezdte el – mint ki is? – gondolkodott – Ja, hogyan is felejthettem el, hát te – hangosan vihogni kezdett, kezeit hasához emelte és úgy nevetett tovább.

- Na, köszi – nevettem én is.

- Haver, jössz már? – jött felénk Paul, majd rácsapott egyet Seht nyakára.

- Na, ide figyelj – fordult meg farkasom, majd futni kezdett a könnyesen röhögő Paul felé.

- Sziasztok! Visszatértem – sétáltam közelebb a lányokhoz, akik egymás mellett napozva beszélgettek. Kim, Rachel, Keira, majd tőlük egy, kis távolságot tartva Leah is.

- De jó  – jegyezte meg egy kedves fintorral az arcán.

- Nem hozzád beszéltem – folytattam, majd helyet foglaltam a puha homokon és a minket árgus szemekkel figyelő lányokra néztem.

- Szóval, megy a napozás? – kérdeztem mosolyogva.

- Igen –  vigyorgott rám Rachel – Azt hittem elmentetek – tette hozzá, majd ragyogó mosolyát, még mindig rajtam tartotta.

- Nem, csak Seth megmutatta a másik részét a partnak – feleltem és viszonoztam pillantását.

- Bár ne közölnéd velünk – szólalt meg ismét csípősen Leah.

- Állj már le! Senki nem kíváncsi a piszkálódásodra – szólalt meg Kim, akiről nem gondoltam volna, hogy tud ilyet is – Komolyan Leah, minek kell tönkre tenned minden jót? – nézett rá, majd megrázta fejét.

Leah megforgatta szemeit, feltekintett az égre, majd megrántotta vállát.

- Ne is törődj vele, ő ilyen. Így érzi jól magát – tette hozzá  Keira, aki szintén az én pártomat fogta.

- Szóval, ti Seth-tel együtt vagytok? – kérdezte rám mosolyogva.

- Azt hiszem – feleltem, majd lehajtottam fejem.

- És honnan is jöttél? – kérdezte Leah ismét maró hatással, bíró  hangsúllyal.

- Londonból  – mondtam állva pillantását.

- Nem hiányzik? – beszélte felém.

- Néha, egy kicsit – válaszoltam egyszerű könnyedséggel, majd megrántottam vállam.

- Lehet, hogy jobb lenne, ha hazamennél, mármint Londonba – közölte ismét velem.

- Ezt nem hiszem el Leah, annyira pofátlan vagy – szólalt meg immár Rachel is.

- Sajnálom – elnevette magát – de hát, ha rajtam kívül senki nem veszi észre a betolakodót, akinek nem volt elég a vérszopó rezidencia, még ide is be akar furakodni – nyelt egyet miután kimondta, veleig sértő szavait. Mély szúrás hasított legbelül, mintha valaki egy éles kést döfött volna testembe.

Fájt, ahogy beszélt rólam. Mi van, ha nem csak ő gondolja így? A tudat, hogy utál engem, beette magát az elmémbe, szemeim megteltek könnyel, de próbáltam ellenállni a kísértésnek, hogy záporként kezdjenek el ömleni.

Vettem egy hatalmas adag levegőt leküzdve a késztetést, majd kifújtam azt, ezzel hozva megnyugvást háborgó lelkemnek.

Játszott mosollyal fordultam vissza a lányok felé, akik meglepődve és engem sajnálva néztek, hol Leah-ra, hol, pedig rám.

Halkan felkeltem a homokról, megfogtam a Napfénytől meleg ruháimat és felvettem őket.

Rachel-ék némán figyelték mozdulataimat.

- Bocsássatok meg. Elfelejtettem, hogy még el kell intéznem valamit – mondtam elcsukló hangon.

Még mindig nem szóltak hozzám, Kim a földet bámulta, Keira sóhajtva rázta a fejét, Rachel pedig engem nézett.

Egy nyertes vigyor jelent meg ajkain, ahogy fölényesen felém fordult.

Villámgyorsasággal elsiettem a tengerpartról az erdő irányába.

Nem akarta, hogy bárki is utánam, jöjjön, így Seth-nek sem szóltam távozásomról.

Beértem a hűsítő és nyugalmas erdő takarásába. Hatalmas léptekkel szlalomoztam az avarban helyet foglaló rönkök között.

Talán igaza van Leahnak. Haza kellene mennem Londonba. Megnyugtatott, ha eszembe jutott az a város. Azok a gondtalan napok elevenen élnek bennem.

Amikor kézen fogva sétáltunk apuval London esős és vizes utcáin. Gondolataimba merülve értem el a Cullen ház előtti tisztást. A szél ugyan még mindig fújt, de most még ez is teljes nyugalommal töltött el. Egy egyszerű szökkenéssel ugrottam át a folyó túlpartjára, majd vámpír gyorsasággal vetettem be magam a házba. Alice ott várt rám a nappaliban. Szemeiben félelem és szomorúság tükröződött. Nem szólaltam meg, hisz tudtam, miért ilyen az arca. Miért néz rám kérdően. Először végig tekintettem tökéletes külsején, majd a szoba többi részén. Szemeim megállapodtak a kanapé melletti bőröndökön. Lehajtottam fejem, majd sóhajtottam egyet, végül, pedig belekezdtem.

- Szóval láttad – mondtam halk, elcsukló hangon. Szemeimet újra ráemeltem. Nem felelt, csak bólintott, ugyanolyan kínnal, mint, ahogy az előbb rám nézett.

- Menj, ha úgy érzed ez a helyes döntés – sóhajtott egyet, majd folytatta – de – nem fejezte be.

- Mennem kell – feleltem ismét, hangom olyan magas volt, hogy még én is megijedtem. Láttam, ahogy remegni kezdenek apró vállait. Némán és könnyek nélkül fakadt sírva.

Lassan odasétáltam hozzá, szemeimből ismét ömleni kezdtek a hatalmas méretű  könnyek.

- Sajnálom – beszéltem, majd teljes erőmből Alice, törékenynek tűnő  testéhez simultam. Karjaimat vállaira helyeztem, és egy apró puszit nyomtam arcára.

- Legalább elvihetlek a repülőtérig? – kérdezte fájdalmas hangon. Megráztam fejem.

- Ne fáradj! Nem okozok több gondot – mondtam elhaló hangon.

- Te kis butus, soha nem okoztál nekem gondot – újra a nyakamba borult, majd suttogni kezdett – a táskákban találsz egy útlevelet és némi pénzt – beszélte.

- Köszönök mindent Alice, soha nem felejtelek el – megint bőgni kezdtem.

- Dawn! Ígérd meg, hogy visszajössz – hangjában hallani lehetett a félelmet és a fájdalmat is.

- Nem tudom – feleltem, majd megfordulva elindultam az ajtó irányába. Hallottam, ahogy az autó befordul a ház elé. Megálltam az ajtóban, majd elmosolyodva megfordultam.

- Ezt is köszönöm  – beszéltem Alice-hez.

- Szívesen – újra rázkódni kezdett a hangtalan sírástól.

- Szeretlek – feleltem. Majd kezeimet a kilincsre téve, kinyitottam az ajtót  és elindultam a fehér taxi irányába.

- Dawn! –  szólt utánam, majd közelebb sétált az ajtóhoz – Ígérd meg! – hang nem jött ki el-nyíló ajkain, de minden szót  értettem, amit mondott. Egyetlen lágy bólintással jeleztem válaszom, majd beszálltam az autóba.

- Jó  napot! – köszöntem még mindig zavart hangon.

- Viszont – mondta a fekete hajú sofőr.

- A reptérre legyen szíves – ejtettem ki a szavakat, amire válaszként néhány bólintást kaptam.

Ismét  átadtam magam a gondolataimnak. Szép emlékek hada rohamozta meg elmémet, ahogy láttam a magam mellett elrohanó fák törzseit, szinte éreztem, ahogy a szél végig cikázik a bőrömön, hogy belekapjon a hajamba pontosan úgy, mint a fák leveleibe.

Eszembe jutott, az első alkalom, hogy a Cullen házban jártam. Mikor találkozhattam Nessie-vel és mikor először Seth csillogóan, gyermeki szemeibe nézhettem. Elmosolyodtam, ahogy újra és újra lejátszottam az emléket fejemben.

Még mindig sírtam, ha a döntésemre gondoltam. Igaz, ez volt a leghelyesebb, amit tehettem. Nem zavarhatok senkit, nem hihetem azt, hogy közéjük tartozom, és nem játszhatok el többé a gondolattal, hogy ők a családom voltak. Annyi boldog percet kaptam tőlük, hogy viszonozni se tudnám soha, nem, hogy még a nyakukba akasszam a hülye és elcsépelt „nincs családom” problémáimat.

Feleszméltem, ahogy a taxi megállt egy piros lámpa előtt. Körülnéztem, ahogy Forks központjába értünk. Az ablakon keresztül néztem, ahogy zajlik az emberek élete. Négy fiatal a kávézó környékén járkált, még egy sötét hajú nő hatalmas szatyrait – amikkel kijött a boltból – elejtette és a rengeteg piros színű alma szétgurult a járdán. Egy másik nő egy babakocsit tolt és közben, egy 2 év körüli kis gyerek kezeit markolva sétált az utcán.

Az autó  egy hangos morgás után újra elindult. Láttam, ahogy a sofőr tekintete rám szegeződik a visszapillantó tükörből. Egy hatalmas levegőt vett, majd dörmögő hangon megszólalt.

- És hová  utazik? – kérdezte.

- Londonba – feleltem udvariasan. Hangomban még mindig éreztem a lemondás halk dallamát.

- Az, szép hely – mondta, erősen koncentrálva az útra.

- Igen –  beszéltem – járt már ott? – kérdeztem ezúttal én.

- Nem sajnos még nem – válaszolta, majd ismét rám pillantott.

- Ön miért megy? – visszanézett az útra.

- Személyes okok – pillantásom a férfira vetettem.

- Értem –  tette még hozzá, majd elhallgatott.

Újra a mellettünk szaladó tájra tekintettem. Az eget most csak néhol borította sötét felhő, jelezve, hogy az eső ismét győzedelmeskedik a Nap éltető fénye felett.

- Szereti a zenét? – tekintetét ismét rám szegezte.

- Igen –  bólintottam. Felbátorodva, bekapcsolta a műszerfalon lévő  rádiót, ami azonnal monoton beszédbe kezdett.

- Hamarosan ismét elered az eső, de addig is, hogy jó kedvünk megmaradjon, hallgassunk meg egy gyönyörű dalt Justine-tól az elragadó énekestől. Tehát, most következzen itt a forksi rádióban Justine – Twilight című száma – beszélt a nő a hangszóróból, majd felcsendült dallamos női hang.

A következő, negyed órában végig ellazulva, és gondolataimba mélyedve hallgattam a zenéket.

- De szép az a sárga autó mögöttünk – sóhajtotta a férfi – nekem sosem lesz ilyenem – rázta fejét, beletörődve – És milyen gyors – beszélt tovább. Még mindig a visszapillantóra meredt tekintete.

Hátrafordultam. Megláttam az ismerős Porsche-t, amit egy kis koboldszerű lány vezetett.

- Megállna, kérem? – ütögettem meg az ülés háttámláját.

- Persze –  húzódott le az út szélére. Alice ugyanígy tett, megállva a fehér taxi mögött. Rápillantottam a sárga autóra, amint kiszálltam. Lehajtottam fejem, ahogy becsaptam magam mögött az ajtót. Mély levegőt vettem, mikor meghallottam, hogy kiszáll valaki az autóból.

- Ne menj! – botladozott felém Seth. Felpillantottam feketének tűnő  szemeibe. Arcán minden érzelme tükröződött. Gyors lépésekkel közelebb futottam hozzá, majd karjaiba borultam. Könnyeim ismét eleredtek, s legördültek végig az arcomon, hogy farkasom forró vállán állapodjanak meg. Felpillantottam rá, kínnal teli szemekkel nézett vissza. Meleg ujjával lesimított egy könnycseppet ajkaimról, majd fentebb emelve állam, száját érzékien az enyéimre tapasztotta.