(Esme szemszöge) 

Már alig vártam, hogy találkozzam a gyerekekkel az árvaházban, és az már csak egy hatalmas plusz volt, hogy ezúttal Carlisle is velem tartott. Azonban amikor ténylegesen is odaértünk megtorpantam. Vajon milyen lesz most találkozni a gyerekekkel, utána pedig hazamenni az üres házba, ahol nem vár ránk fogadott fiunk. Másodszor is elvesztettem a gyermekemet, még akkor is, hogyha csak egy időre, mert tudom, hogy Edward vissza fog jönni. Vettem egy mély levegőt, és szerelmemmel az oldalamon beléptem a terembe, ahol ilyenkor a gyerekek szoktak lenni. Viszont sokkal jobb dolog történt, mint amire számítottam. Amint megláttam a gyerekeket ösztönös boldogság lett úrrá az egész lényemen. Ahogy ezek a csöppségek megláttak, azonnal felém kezdtek el szaladni, és mindannyian magukhoz öleltek engem.

• Esme, Esme, hát megint eljöttél – mondták a kicsik boldogan.

Én pedig napok óta először újra tényleg boldog voltam. Örömet okozni ezeknek a gyerekeknek csodálatos érzés volt. A szemem sarkából Carlisle-ra pillantottam, aki szélesen mosolyogva figyelt bennünket, és ha jól láttam megkönnyebbülés is átsuhant az arcán. Biztos félt, hogy hogyan fogok reagálni, ahogy én is rettegtem ettől a pillanattól, de nagyon jó, hogy végül eljöttük.

• Esme, ki ez a bácsi? – kérdezte Sandy kíváncsian. Bár nem mert közelebb menni hozzá, de messziről kíváncsian szemlélte.
• Ő itt, Carlisle, a férjem, akiről már meséltem nektek – mutattam be szerelmemet.
• A doktor bácsi? – kérdezte kíváncsian.
• Igen, ő az – mosolyogtam rá.
• Tűket is hozott magával? – kérdezte suttogva. – Nem szeretem a tűket, a doktor bácsi, aki idejár, mindig csak azért jön, hogy összeszurkáljon mindenféle oltásokkal, ami fáj.
• Carlisle nem hozott magával semmi orvosi dolgot, viszont biztos forrásból tudom, hogy a két szatyor a kezében tele van nagy piros almákkal – súgtam vissza én is a kislánynak.

Csak ekkor vettem észre, hogy kedvesem már jó ideje figyel minket, és most széles mosolyra húzta a száját. Majd mellém lépett, leguggolt Sandy elé és az egyik szatyorból előhúzott neki egy almát.

• Szia, Carlisle vagyok – mosolygott rá kedvesen.
• Szia – mosolyodott el Sandy is. – Sandra vagyok, de szeretem, ha úgy szólítanak, hogy Sandy. Így olyan, aranyos.
• Tényleg – bólintott rá Carlisle. – Kérsz egy almát?
• Igen, nagyon szeretnék – bólogatott a kislány.
• Tessék – nyújtotta oda neki kedvesem a gyümölcsöt.
• Köszönöm – vette el a kislány bátortalanul. Nekem is eltartott egy ideig, míg a gyerekek természetesnek vették, hogy idegen közelít feléjük, de úgy láttam, hogy Carlisle nagyon is jó úton halad efelé.
• Szívesen – mosolygott rá Carisle.

Majd felemelte a kezét és megsimogatta Sandy haját. A többiekkel ezután már nyert ügye volt kedvesemnek. Ha egy gyerek megbízik az új jövevényben, akkor már a többiek sem félnek tőle. A picik mind sorban álltak Calrisle előtt, és férjem mindegyiküknek mosolyogva nyújtott át egy-egy almát. Míg a végén egy mégis megmaradt. Kíváncsian néztem körbe, mert kizárt, hogy rosszul emlékeztem volna a gyerekek számára. Ráadásul az almák számát is kétszer átfutottam, hogy biztosan ne legyen tévedés.

• Valaki hiányzik – mondtam komolyan szerelmemnek.
• Talán örökbe fogadtak valakit a gyerekek közül – gondolkozott el.
• Lehet, de azért rákérdezek – mondtam határozottan. Lehet, hogy csak még kint maradt az udvaron, vagy elkeveredett az egyik kicsi. Hiszen ennyi gyerekre nem egyszerű vigyáznia néhány embernek.
• Nővér, kérem – léptem oda Nancy mellé. Ő mindig mindent tudott, ami a gyerekekkel történt.
• Tessék, Esme – mosolygott rám azonnal.
• Valakit örökbe fogadtak a gyerekek közül? – kérdeztem kíváncsian.
• Nem, miért? – kérdezte meglepetten.
• Mert pontosan annyi almát hoztam, amennyit mindig, hogy egy-egy jusson a gyerekeknek, és most kimaradt belőle egy darab, pedig többször is átszámoltam, hogy pontosan hozzak gyümölcsöket – magyaráztam a helyzetet.
• Oh, hát mindent észrevesz – mosolyodott el a nő. – Az egyik kis védencünk, Peter gyengélkedik. Sajnos nem tudom, hogy pontosan mi a baja, de valószínűleg csak egy kicsit megfázott. Az orvos sajnos most nem tud jönni hozzánk – fűzte még hozzá lesütött szemekkel.
• Nem tud jönni, vagy nem akar, mert nem tudják megfizetni? – kérdeztem félrebillentett fejjel.
• Én nem mondok rosszat senkire – sütötte le újra a szemeit a nővér. Tehát nincs pénzük, és ezért nem jön az orvos, megint. Oh, de buta vagyok, hiszen a férjem orvos, és itt is van velem. Ő biztosan szívesen segít.
• Nancy, a férjem orvos – mosolyogtam rá a kedves nőre. – Mindjárt megkérem, hogy nézze meg Petert, egészen biztos, hogy boldogan megvizsgálja.
• Azért nagyon hálásak lennénk, de nem tudjuk meghálálni a kedvességüket, és egy orvosnak szüksége van a díjára, hogy tovább tudja működtetni a rendelőjét, és maguk már így is nagyon sokat fordítanak ránk – tiltakozott a nővér hevesen. Mire Carlisle lépett oda mellém. Nyilvánvalóan mindent hallott, és jött segíteni.
• Jó napot, Nancy – nyújtotta felé a kezét. – Dr. Carlisle Cullen vagyok, és ha megengedi, akkor nagyon szívesen megnézném a kis beteget, természetesen térítésmentesen – mosolygott rá kedvesen a nővérre.
• Oh, hát, én nem is tudom… mi igazán, nagyon köszönjük, amit értünk tesznek – mosolyodott el a nővér lágyan. Szegények nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy valaki kedves legyen hozzájuk, és önzetlenül segítsen. – Erre jöjjön, kérem, doktor úr – indult el Nancy.
• Kérem, csak Carlisle – vágta rá azonnal szerelmem.
• Vidd magaddal az almát is – nyújtottam férjem felé a gyümölcsöt. – Örülni fog neki.
• Rendben, igyekszem vissza, addig nyugodtan játssz a kicsikkel – mosolygott rám kedvesen.

Én pedig boldogan úgy tettem, ahogy mondta. Azonnal visszamentem apró barátaimhoz, akik már elmajszolták az almájukat, úgyhogy itt volt az ideje egy kis fogócskának. Már egy jó fél órája játszottunk vidáman, amikor Carlisle lépett be az ajtón aggódó tekintettel. Azonnal hozzá siettem, és vártam, hogy elmondja mi történt.

• Mennyire súlyos? – kérdeztem idegesen.
• Hát, nem a legjobb a helyzet – sóhajtott fel Carlisle. – A kisfiú kanyarós, ráadásul egy picit alultáplált is, amiről persze nem a nővérek tehetnek, de kilátásban van itt egy járvány, mert ez bizony fertőző, úgyhogy kérek még néhány hét szabadságot a kórházban, és minden nap kijárok ide, hogy felügyeljem a gyerekeket.
• Nem lehet megelőzni, ha mondjuk, karantén alá teszed a kisfiút? – kérdeztem. Nem nagyon értettem az ilyesmihez, de annyit azért tudtam, hogy ilyenkor ezt szokták tenni az orvosok.
• A nővér azt mondta, hogy már három napja elkülönítették, de lehet, hogy a többiekben is lappang, ezért jobb az elővigyázatosság – mondta Carlisle komolyan.
• Értem, én tehetek értük valamit? – kérdeztem idegesen. Szerettem ezeket a gyerekeket és nem akartam, hogy szenvedjenek.
• Ha gondolod, akkor nagyon jó lenne, hogyha rendelnél még néhány láda narancsot és citromot, és teafű is jól jönne, meg méz, aztán pedig ha ismersz hentest, akkor menj hozzá, ha nem ismersz még, akkor keríts egyet, és rendelj tőle az egész árvaháznak elegendő leveshúst, és csontot, hogy a nővérek főzhessek minden nap meleg levest. Oh, és leveszöldséget is kérj a zöldségestől, az is kelleni fog – magyarázta Carlisle hevesen.
• Rendben, azonnal indulok – bólintottam rá.
• Veled jövök, és hazamegyek a táskámért, aztán pedig vissza. Megharagudnál, hogyha itt éjszakáznék? – kérdezte bűntudatosan.
• Dehogy, sőt, én is csatlakozom hozzád, mindent elintézek, hogy minden délben jusson forró leves is az asztalra, és talán tudok segíteni az ápolásban is. Esetleg lehűteni a gyerekeket, ha lázasak, vagy nem is tudom. Csak felolvasni egy-két mesét. Akármit – magyaráztam hevesen.
• Sejtettem, hogy ezt fogod mondani – mosolygott rám gyengéden. – Nagyon sokat tudsz majd segíteni a gyógyulásukban – fűzte hozzá komolyan.

Fél órával később már a zöldségesnél is voltam, azután pedig bementem az első henteshez, amit megláttam, és határozottan szép áruja volt, így megrendeltem tőle az elkövetkezendő hetekre való leveshúst és csontot. Ezután vásároltam sötétítőfüggönyöket a szobákba, mert úgy tudom, hogy a kanyarós betegeknek nem tesz jót a napfény, így inkább eltakarom a napot, nehogy rosszabbul legyenek azok, akik elkapták a betegséget. Miután minden teendőmmel végeztem, hazasiettem, hogy összeszedjek nekem és Carlisle-nak némi ruhát, hogy akár ott is tudjunk éjszakázni az árvaházban, azután pedig visszasiettem férjemhez, aki már a gyerekeket vizsgálta a nagyteremben. Az arckifejezése legnagyobb örömömre nem volt aggodalmas, így reménykedtem benne, hogy annyira nem súlyos a helyzet, mint lehetne.

Szerelmem minden apróságot megvizsgált, majd két csoportra osztotta a jelenlévőket. Az egyik csoport volt a fertőzött, a másik pedig a még egészséges, így el kellett egymástól különítenünk a két csoportot.

A napok csak lassan vánszorogtak, hiszen mind nagyon aggódtunk amiatt, hogy nehogy még többen megbetegedjenek, de legnagyobb örömünkre Carlisle még időben elcsípte a kórt, és így az nem okozott nagyobb bajt. Összesen öt gyermeknek kellett átvészelnie ezt az igencsak kellemetlen betegséget, de mindannyian túlélték, és ez volt a legfontosabb.

A gyerekek is nagyon megkedvelték Carlisle-t ennyi idő alatt. Hiszen soha nem fájt nekik az orvosi vizsgálat, mert szerelmem vigyázott rájuk, nem úgy, mint az az állítólagos másik orvos, aki szerintem csak egy sarlatán, vagy még egyáltalán nem gyakorlott, hiszen a gyereke szinte rettegtek tőle.

A betegség kitörése után tizenhat nappal egyértelműen kijelenthettük, hogy a kór véget ért, és ez mindannyiunkat kellemes bizsergéssel járt át. Hiszen megmenekültünk egy esetleges világméretű járványtól. Carlisle szerint nagyon ritkák az olyan esetek, ahol ilyen szinten sikerült megfékezni egy ilyen komoly betegséget.

• Hogy vagy, szerelmem? – kérdezte meg férjem szorosan magához húzva.
• Jól vagyok, köszönöm – mosolyogtam rá. – Te hogy vagy? – kérdeztem meg kíváncsian.
• Én vámpír létemre fáradtan, azt hiszem – kuncogott fel szerelmem.
• Bevallhatom, hogy én is – suttogtam vissza bizonytalanul. Tudom, hogy mi elvileg nem fáradhatunk el, de én mégis úgy éreztem, hogy kivételesen majd összeesem.
• Rendben, akkor menjünk haza egy kicsit pihenni – javasolta szerelmem.
• Na és a gyerekek? – kérdeztem bizonytalanul.
• Nekik már nem lesz semmi bajuk, ez teljesen biztos, a többieket pedig nem engedik be hozzájuk, amíg én azt nem mondom, hogy szabad – magyarázta férjem komolyan.
• Rendben, ha tényleg így gondolod, akkor menjünk – bújtam a karjai közé.

Majd hagytam, hogy kivezessen az árvaházból, ahol minden egyes pillanatban egy hálás nővért pillantottam meg. Egyszerűen hihetetlen volt számomra, hogy hogyan került ezekbe az asszonyokba ennyi erő, önzetlenség és szeretet. Minden egyes napjuk csak arról szól, hogy a gyerekeknek egy kicsit jobb legyen, és inkább mindenről lemondanak ezért. Nem sokan tennék ezt meg manapság azért, hogy másokat megpróbáljanak boldoggá tenni. Sőt, a jellemző inkább az, hogy mindenki csak elsiklik a bajba jutottak felett. Amikor kiértünk az árvaházból Carlisle a fülemhez hajolt, és úgy súgott bele, hogy csak én hallhassam.

• A gyerekeknek, és a nővéreknek is feltűnt, hogy nem alszunk túl sokat, de mégsem vagyunk fáradtak, ezért úgy gondoltam, hogy ma hazamegyünk „pihenési” célzattal, és vadászunk is egyet, mert már kezdtünk feltűnővé válni – magyarázta a döntése okát.
• Értem, én erre nem is gondoltam – mondtam szomorúan. Sosem voltam jó a részletekben, pedig vámpírként nagyon is figyelnem kéne minden apró rezdülést a környezetemben.
• Édesem, ezért ne okold magad, azért nekem pár száz évvel több a tapasztalatom a feltűnésmentes létben. Már olyan tökélyre fejlesztettem, hogy ha tudják is, hogy ott vagyok, akkor sem vesznek észre, csak akkor, hogyha én akarom – kuncogott fel.
• Ez most egy érdekes mondat volt – ráncoltam össze a homlokom. Vagy csak én vagyok lelassulva.
• Annak is szántam – nevetett fel. – Csak kíváncsi voltam, hogy mennyire figyelsz, mert nagyon koncentráltál valamire.
• Hé, én mindig figyelek rád – morogtam az orrom alá.
• Tudom, csak próbállak kicsit kizökkenteni az aggódásból. Mindenki fel fog épülni, aki megbetegedett. Hála neked és a nővérek hősies helytállásának – mondta komolyan.
• Na meg persze egy nagyszerű és önzetlen orvosnak, akinek alaposan lefogyasztottam a pénztárcáját – mosolyogtam rá.
• Ez legyen a legnagyobb gondunk. Hiszen nálunk a pénz gyorsan gyarapszik – legyintett Carlisle. – Az életek sokkal fontosabbak – fűzte hozzá komolyan.
• Igen, teljesen igazad van – bólintottam rá.

Az út hátralévő  részét csendben tettük meg összeölelkezve. Amint hazaértünk azonnal belém nyílalt az érzés, hogy valami hiányzik. Az Edward miatt érzett hiányom egy kicsit tompult a gyerekek között, de amikor hazaértünk azonnal hatalmas fájdalom kúszott a szívembe.

• Haza fog jönni – húzott magához Carlisle. Természetesen tudta az elkomorodásom okát. – Hiszen, te mondtad, hogy így lesz. Na és ki tudná jobban, mint anyukája, hogy mit fog tenni a fia?
• Tudom, hogy hazajön, de azért még hiányzik – néztem fel rá.
• Amíg nem lesz itt, addig hiányozni is fog, de hinnünk kell benne, hogy hazatalál – mondta komolyan. – Gyere, menjünk el vadászni. Talán jobb, hogyha egy kicsit kiszellőztetjük a fejünket – fogott kézen. Majd húzni kezdett az erdő felé.

Egy perccel később pedig már egy szarvascsorda nyomában voltunk. Nekem pedig végig csak az lebegett a szemem előtt, hogy haza fog jönni, mert hozzánk tartozik, és erre ő maga is rádöbben előbb-utóbb. Mi várni fogjuk, ha kell, akkor évszázadokon át is.