Álmodozni mindig lehet, más kérdés, hogy valóra válnak-e ezek az álmok.

Nekem az egyetlen vágyam egy kevés nyugalom volt, de ez nem valósulhatott meg. Chris eltűnt. Még nem körvonalazódott meg a végleges tervem a felkutatására, csak egyetlen dolgot tudtam: megtalálom őt, akárhol is van most. Az eddig eltelt idő alatt a barátnőmmé vált, és tudtam, nem hagyhatom a sorsára. Tisztában voltam azzal is, mindezt, amire most vállalkozom, Ő is megtenné értem, ha én lennék a helyében. 

Odakint még sötétség uralta a tájat. Ben és én mentünk legelöl. Adam a jobb oldalamon lépkedett, látszott rajta, hogy mennyire ideges. Ezen nem csodálkoztam, hiszen mind nagyon aggódtunk Chris miatt.

Rohanva vágtunk át a fekete homályba burkolózó erdőn. Nem tudtam, merre tartunk, csak futottunk amerre az ösztöneink vittek.

Egyfolytában kerestem valamit, talán a megoldást a fejemben, aminek a segítségével hamarabb megtalálhatnánk Christ. 

      - May! Hol van Chris? –fordultam fekete hajú barátnőm felé, eszembe jutva, hogy van egy olyan vámpír közöttünk, aki képes megmondani mások pontos tartózkodási helyét. 

      - Át kell mennünk az északi hegyeken, majd egy sík területen, utána pedig egy újabb erdőn – magyarázta May – Szerintem elrabolhatták, mert magától nem hiszem, hogy ilyen messzire elmenne. 

May-nek magában kellett volna tartania a véleményét, ugyanis Adam már alig bírta fékezni az indulatait.

Láttam rajta, mekkora erőfeszítést igényel a részéről, hogy az erdő egyben maradjon. 

      - Menj te előre, May – utasítottam – Te úgy is tudod az utat. 

Bólintott, majd a csoportunk elejére sietett. Mindannyian követtük őt, tovább a hosszú utunkon.

Ahogy számolgattam az időt, rájöttem, egy napba is beletelhet, amíg odaérünk. Ez elég sok idő, ha azt nézzük, hogy Chris-t fogságban tartják, márpedig ez a legvalószínűbb lehetőség, ami az agyamban megfordult. 

Nem tudtam, hogy mit fogunk csinálni, ha egy nálunk nagyobb ellenséges csapattal találkozunk.

Egy dolog biztos: Nem szabad hagynom, hogy harcra kerüljön a sor, mert erre mi még nem állunk készen. Ötletem sem akadt, hogyan szabadíthatnánk ki Chris-t, csak reménykedtem, hogy időben odaérünk, és senkinek sem esik bántódása. 

Idegesített a tempónk. Ennél  sokkal gyorsabban haladnék, ha egyedül indulok el. Arra már sikerült rájönnöm, hogy a többiek mind lassabbak, mint én.

Magamban zsörtölődtem emiatt, amikor hirtelen megláttam valami furcsát.

May csak állt egy helyben, pont úgy, mint Chris, amikor látomása van; földbe gyökerezett lábakkal, és elhomályosult tekintettel. 

      - May! Mi a baj? Mi történt? – léptem mellé idegesen. 

Mindenki May köré gyűlt, pattanásig feszült idegekkel várva, mit mond.

Éreztük, valami változott a helyeket illetően.

Az aggodalom tüze olyan erővel égett bennem, mint még soha eddig a vámpírlétem ideje alatt.

Nem élném túl, ha újdonsült barátnőmnek bármi baja esne, ráadásul Layla-nál sem tudnék elszámolni.

Most először haragudtam Lay-re. Nem kellett volna a helyettesének kineveznie.

Az összes felelősség az enyém, és bárkinek bármi baja is lesz, azt nekem fogják felróni.

Ezzel a ténnyel megbirkózva kell lelket öntenem a társaimba, és bátorítanom Őket.

Úgy éreztem, ez már meghaladja a képességeimet. Ez nekem már sok. Könyörgőén néztem May-re, hogy mondja el, mi változott. 

      - Már nem látom, hogy hol van Chris. Nincs rajta a képzeletbeli térképemen, amin bárki tartózkodási helyét látom. Nem tudom, mi történhetett, és azt se, merre menjünk tovább – suttogta tehetetlenül, semmibe meredő tekintettel. 

      - Nem! – ordította el magát Adam. 

Láttam, hogy muszáj mondanom valamit, mielőtt kitör a balhé, bár még magam sem tudtam, mivel kellene lenyugtatnom Adam-et. 

      - Nyugalom. Arra nem gondoltok, hogy Chris valaki olyan közelében van, aki az enyémhez hasonló képességgel rendelkezik? Szerintem lehetséges. Mindenesetre, most arra megyünk, amerre May a legutoljára látta Chris-t. – jelentettem ki határozottan, mint ahogy egy vezetőhöz illik, bár egy cseppet sem éreztem magam annak. 

      - Lucy-nek igaza van! – küldött felém egy bátorító pillantást Ben. –Én jó ötletnek tartom. 

      - Akkor ne vesztegessük az időt! Minél előbb szét akarom tépni azt, aki képes volt elrabolni Chris-t! –vicsorgott Adam. 

Újból szaladni kezdtünk. Én továbbra is közvetlen May mögött haladtam, és reménykedtem, hogy ő legalább tudja, merre megyünk.

Mindig is szerettem a futást, de most nem volt annyira felszabadító, mint máskor. Most újabb és újabb gyötrő gondoltatok lepték el az agyam, kihasználva azt, hogy nem kell figyelnem a mozdulataimra.

Annyira féltettem Chris-t, hiszen olyan törékeny, apró, szeretnivaló lány. Egy kicsit vigasztalt az a tudat, hogy nehéz lehetett legyőzni, hiszen látja előre az ellenfeleinek a tervét, és nagyon fürge.

Mégis kínzott az a fájdalmas érzés, hogy bármi baja eshet, ráadásul nem haladunk valami gyorsan. 

May néha lassított pár pillanatra, hogy ellenőrizze, jó irányba megyünk-e.

Mióta vámpír lettem, most először éreztem lassúnak az idő folyását, de közben mégis sebesen száguldott velünk a végkifejlet felé.

Lomhának tűnt, amikor azon idegeskedtem, hogy mikor érünk már oda. Gyors volt akkor, amikor eszembe jutott, mennyi óra van már a hátunk mögött. 

Néha, lopva körbenéztem a többiek között. Mindenki próbálta leplezni az aggodalmát. Sajnáltam őket. Rövid idő múlva lehetséges, hogy mégis harcolnunk kell, és annak nem lesz jó vége. 

De nem volt szabad pánikolnom, hiszen nekem kell majd a többieknek erőt adni, és vezetni őket. Ott, abban a helyzetben pedig nem előny, ha én magam idegesebb vagyok, mint ők együttvéve.

Szinte bármit megadtam volna azért, hogy Layla is velünk legyen úticélunk végénél. Ő tapasztaltabb, mint mi kilencen.

Lehetetlent kívántam. Nem tudtam, hogy merre jár, csak abban voltam biztos, most nekem kell helyettesítenem őt, meg kell próbálnom jó vezetőként viselkedni, ami egyre nehezebben ment. 

Alkonyodott. Ez azt jelenti, hogy már majdnem egy napja futottunk.

Automatikusan szedtem a lábamat May mögött, és most már csak arra koncentráltam, hogy tartalékoljam a lelki erőmet, ami nálam nem volt egyszerű feladat. 

Pár óra múlva már éreztem, közel vagyunk a célunkhoz. Átszeltük a hegyeket és a hosszú síkságot, most a fenyőerdő került sorra. 

Hirtelen - egyszerre May-jel - megtorpantam. Azt hittem káprázik a szemem, mert egyik pillanatról a másikra egy óriási építményt került elénk.

A többiek is megálltak mögöttünk, ők is tátott szájjal, csodálkozva bámulták a semmiből elénk termett épületet. 

Hatalmas volt, és szürke, a lemenő nap fényétől csillogott a borítása. Ablakot nem nagyon láttam rajta. Előtte több méter magas drótkerítés húzódott, mintha evvel meg lehetne védeni a vámpíroktól ezt a helyet.

Ez az egész egy katonai kiképzőbázisra hasonlított, ha emberi emlékeim nem csaltak. 

Még én ezt az erődöt bámultam, a többiek szépen lassan körém gyűltek.  

      - Lucy! Szerinted mit csináljunk? – kérdezte halkan Nate. 

      - Feltétlenül be kell mennünk. Úgy érzem, itt van a közelben Chris – suttogtam magam elé. 

Nem tudom, hogy miért bíztam ennyire vakon a megérzéseimbe. De az ösztöneim azt súgták, be kell mennünk. Layla is mindig arra tanított, hogy hallgassak a megérzéseimre, én pedig jó tanítványként akartam viselkedni… 

      - Lehet, hogy nem jó ötlet, mivel nem tudjuk, hogy hányan vannak bent – figyelmeztetett Lotti. 

      - Azt akarod mondani, hogy hagyjuk a sorsára Chris-t? –sziszegte dühösen Adam. 

      - Nem, de talán először át kellene gondolnunk, hogy mit akarunk csinálni, mert ha csak esztelenül rohanunk, akkor minket is elfognak, azzal pedig nem segítünk Chris-nek – magyarázta Lotti. 

      - De azzal se segítünk neki, ha csak itt állunk, és azon töprengünk, vajon számunkra mi lenne a legjobb - vágott vissza Adam. – Ki tudja, hogy mi csinálnak szegénnyel odabent – hajtotta le a fejét. 

      - Mindkettőtöknek igaza van. – jelentettem ki, mivel nem akartam most még az igazságosztó szerepkörét is magamra vállalni – Villámgyorsan átgondoljuk, hogy mit is akarunk tenni, utána pedig cselekszünk. Szerintem az lenne a legjobb, ha keresnénk egy olyan területet, hol feltűnés nélkül be tudunk slisszolni, az után meg majd elválik, hogy hogyan tovább. 

Újra mindenki az óriási épületet kezdte tanulmányozni. Próbáltunk valami bejáratféleséget találni a túlméretezett fémdobozon.

Nem mehettünk közelebb, mivel itt-ott őrök álltak, szemmel tartva a kapukat. 

Most már biztos voltam benne, hogy ez valami hadivámpír-kiképzőközpont, mivel az őrök is a mi fajtánkból valóknak tűntek.

Úgy lapultunk a fákhoz, hogy még véletlenül se vegyenek észre bennünket. 

Megtaláltam az ideális pontot, ahol bejuthatunk anélkül, hogy magunkra vonnánk a figyelmüket. 

Nagyon óvatosnak kellet lennem, hogy ne vegyenek észre. Tépelődtem magamban, hogy helyesen cselekszem e, de jobb ötletem nem volt abban a pillanatban.

Először én ugrottam át a kerítésen, majd sorban utánam a többiek.

Gyorsan rohantunk át a kihalt udvaron, egyenesen az egyik ajtóig, amit szerencsénkre nyitva találtunk.  

Belépve, csak kihalt folyosókat és lépcsőket láttunk. Az épületnek ezen a részén teljes csend honolt, csak távolabbról hallatszottak zajok.

Intettem, hogy arrafelé  induljunk, amerről a hangok jöttek. 

A sivár folyosók olyan hosszúak voltak, mintha csak a végtelenséget akarnák elérni.

Lassítottunk, mikor a zajok felerősödtek, minden megtett méter után közelebbről hallottuk. Lépések és halk beszédhangok keveredtek össze, de már biztos voltam benne, hogy nincsenek itt emberek, mivel szívdobogásokat nem hallottam. 

Csendes osonásunk közben, a folyosó véget ért, onnan két irányban lehetett tovább haladni. 

      - Az lenne a legjobb, ha kettéválnánk – javasoltam –  Ben, Adam, Alicia, Nate, és én megyünk balra, Pete, Lotti, May és Cam pedig jobbra. 

Legnagyobb meglepetésemre, a többiek egyetlen szó nélkül követték az utasításaimat.

A csoport másik része May-jel az élen jobbra mentek, rövidesen már el is tűntek a szemünk elől.

Mi balra indultunk, még beljebb az épületben. Már kezdett furcsává válni, hogy nem láttunk eddig a kinti őrökön kívül még senkit. 

A nekünk jutó folyosó egy teremben ért végett, aminek az egyik fala félig üvegből volt. Nem véletlen. Innen tökéletes kilátás nyílt a szomszédos helyiségre, de az ott lévők valószínűleg nem láthattak minket, ezért nem vettek még észre. 

Ebben a szomszéd teremben az ajtó mellett egy Adam-hez hasonlóan nagydarab testőr  állt, egy asztal előtt pedig egy jól öltözött férfi ült, a háta mögött pedig egy újabb testőr. 

Felszisszentem, amikor észrevettem, hogy Chris is ott van. Ő az asztal túloldalán ült, úgy tűnt, vallatni próbálják. Az arca fájdalmas grimaszba torzult. 

      - Chris! – kiáltott fel Adam, majd áttörte a szobákat elválasztó  üvegfalat. 

A francba! Nem lehet, hogy ennek is ennyi esze van! Még csak meg sem beszéltük a tervet! – szitkozódtam magamban.

Csak álltam és bámultam, ahogy Adam átugrik a másik helyiségbe, ahol azonnal kitört a verekedés.

Nem volt más választásom, Adam nyomába ugrottam, és jeleztem a többieknek, hogy kövessenek.

Most már biztos voltam abban, hogy nem tudom megtartani a Layla-nak tett ígéretemet. Még hogy ne harcoljunk az ellenséggel! Éppen azt csináljuk! De legalább azért igyekeztem életben maradni, hogy majd kimagyarázhassam magam nála. 

Mi Chris-szel együtt hatan voltunk ott, ők hárman, úgyhogy esélyük sincs, kivéve, ha erősítést kapnak valahonnan. 

Nem volt időnk tétlenkedni. Míg Adam a jólöltözött férfinek esett neki, addig Ben és Nate egy-egy testőrrel kezdtek verekedni.

A zajra még ketten bejöttek. Chris, Alicia és én egyből feléjük fordultunk. Villámgyorsan megragadtuk, majd hihetetlen erővel a falhoz vágtuk őket, amely a hatalmas erő hatására óriási csattanással beomlott.

Féltem, hogy ez már túl hangos volt, most már csak idő kérdése, mikor érkezik ide a vámpírsereg többi tagja. 

Meglepetésemre nem láttam senkit se közeledni, így már kezdtem elkönyvelni a győzelmünket, amikor egy újabb testőr érkezett, aki megragadta a lábam, és megpróbált elrántani.

Igyekeztem kiszabadítani a lábam az erős kezek szorításából, de ez nem ment könnyen. Belekapaszkodtam a falba, hátha így gyorsabban ki tudom húzni a lábam. Ez hiba volt, ugyanis a támadóm újból megrántott, és ez a falszakasz is egy hangos reccsenéssel leomlott.

Szerencsémre megjelent Ben, és letépte rólam a támadómat, majd félelmetes képességét próbálta ki rajta, így időt nyertünk a meneküléshez.

Hálás voltam, hogy közbelépett, mert ha nem segít, akkor valószínűleg a helyiség többi része sem marad egyben. 

Sietnünk kellett, mert tudtam, rövid idő kérdése, hogy elkapjanak bennünket. Csak sejtettem, hogy a csoportunk másik fele merre mehetett, és reméltem, ők nem keveredtek harcba. 

      - Azonnal induljunk vissza! Van egy olyan érzésem, hogy hamarosan érkeznek a többiek is! – kiáltottam – Az üvegfal felőli folyosón menjünk! 

Rohanni kezdtem, mögöttem a többiekkel, a főfolyosóra, és már majdnem a bejáratnál tartottunk, amikor az utunkat állta néhány vámpír.

Három férfi és két nő  nézett velünk farkasszemet. Egy vörös-szőke hajú lány morogva ugrott elém, de én gyorsan kikerültem, hátulról elkaptam és őt is elhajítottam jó messzire.

Láttam, hogy mindenki hasonlóan cselekedet, ezért a következő pillanatban már újból futni tudtunk. 

Az ajtónál várt a csapatunk másik része, akiknek látszólag semmi bajuk sem esett.

Annyira gyorsan szaladtunk, ahogyan csak a lábaink bírták az iramot, mindenki minél előbb ki akart kerülni erről a helyről.

Szinte egyszerre ugrottunk át a drótkerítésen, majd egy jó ideig megint csak rohantunk, mint az űzött vadak. 

Amikor már olyan távolságba kerültünk a vámpírbázistól, hogy nem láthattak, és nem érhetek utol minket, megálltam, és szembe fordultam a többiekkel. 

      - Adam! Ez most mire volt jó? – förmedtem rá. 

      - Mire gondolsz, Lucy? – értetlenkedett Adam, pedig szerintem pontosan tudta, hogy miről beszélek. 

      - Anélkül hogy átgondoltuk, vagy megbeszéltük volna a tervet, te berontottál abba szobába, ahol Chris-t tartották. Van fogalmad arról, hogy sebezhetővé tettél bennünket? Egy csapat vagyunk, és itt nem cselekszik senki sem anélkül, hogy megbeszélné a többiekkel. Mindannyiunknak baja eshetett volna, ha abban a percben többen vannak a szoba közelében. Nem is gondoltál rá ugye, hogy ezzel a társaidat is veszélybe sodortad!! – dühöngtem fennhangon. 

      - Elnézést, én tényleg nem gondoltam rá, hogy esetleg nektek is bajotok lehet. – mentegetőzött Adam. 

      - Hát azt tudom. – vetettem oda foghegyről, magamban pedig fortyogtam a dühtől. 

Ben látta rajtam, hogy mennyire felidegesített ezzel a húzásával Adam, ezért gyorsan odalépett hozzám, és magához ölelt. 

      - Nyugodj meg, Lucy! Ha te lettél volna Chris helyében, egészen biztos vagyok benne, hogy én is hasonlóan cselekedem. Ne hibáztasd szegény Adam-et! Végül is az a fő, hogy mindannyian jól vagyunk – duruzsolta a fülembe, és nem tudom miért, de máris megnyugodtam. 

      - Rendben – bontakoztam ki Ben karjaiból. – Most elnézem neked, de remélem azért legközelebb jut időd gondolkozni is, mielőtt bajt hozol mindenkire – fordultam Adam felé. 

Beleegyezően bólintott, majd Chris-t kezdte faggatni. 

      - Chris, drága, mi történt? És egyáltalán hogy kerültél ide? – kérdezte lágyan a szerelmétől 

      - Majd otthon elmesélem, ez egy hosszú történet… - suttogta Chris. 

Reméltem, hogy Chris fogalomtárában a „hosszú történet” nem egyenlő a „szomorú  történet”-tel.

Sietve indultam el, egyrészt, mert nem akartam, hogy utolérjenek minket az ellenfeleink, másrészt pedig mielőbb hallani akartam Chris beszámolóját.

A csillagos éjszakai égbolt alatt rohanva azért fohászkodtam némán, hogy ne akarjanak bosszút az ellenségeink, és hogy Layla megbocsájtson azért, mert megszegtem az ígéretemet.