(Johanna szemszöge) 

Hajnali háromnegyed négy, még negyed óra, és Dr. Cullen haza fog zavarni. A kérdés már csak az, hogy vajon beavassam-e a múltam sötét titkaiba, vagy inkább tartsam meg magamnak a gondjaimat. Tény, hogy a mentorom a legjobb orvos egész Amerikában, de ettől még nem biztos, hogy bele kéne rángatnom a személyes drámámba. Hiszen ő olyan jólelkű, és lehet, hogyha segítséget kérek tőle, akkor utána hímes-tojásként fog kezelni, de én ezt nem akarom. Nem vagyok kevesebb egyik gyakornoknál sem, csak azért, mert mások a körülményeim egy kicsit.

• Johanna – szakított ki Dr. Cullen a gondolataimból.
• Igen? – néztem rá kérdőn.
• Lejárt a műszakod. Jó éjszakát, vagy inkább csak jó pihenést – mosolygott rám kedvesen. Majd hátat fordított, és elindult a betegek felé.  
• Dr. Cullen – szóltam utána. Ártani nem árthat, hogyha megkérdezem csak úgy általánosan, hogy mi a véleménye. Nem kell tudnia, hogy Justin hozzám tartozik.
• Igen, Johanna? – fordult vissza azonnal.
• Kérdezhetek valamit? – kezdtem bele bizonytalanul.
• Hát persze – jött vissza mellém. Majd leült a mellettem lévő székre. – Hallgatlak.
• Ha egy beteg már tíz éve kómában van, és az orvosok nem látnak sok esélyt a felépülésére, sőt semmit, de az agyműködése még teljesen normális és nem rosszabbodott a kóma alatt, akkor van még remény, hogy valaha felébredjen? – kérdeztem kíváncsian. Bár egy kicsit talán túl összetett mondatot hoztam össze.
• Érdekes eset, olvastál róla valahol a régi cikkek között, vagy konkrét mostani esetről beszélünk? – kérdezte elgondolkozva.
• Igazából konkrét esetről beszélünk – válaszoltam készségesen.
• Nos, amíg az agy működik, addig van remény. Bár nagyon különösnek találom, hogy egy kicsit sem csökkent a tevékenység. Olyan, mintha a beteg már ébren lenne, de valami miatt a teste ezt nem tudja kifejezni – gondolkodott Dr. Cullen hangosan. - Nem lehet, hogy olyan ütést, vagy ütéseket szenvedett el, amitől esetleg olyan sérülése keletkezett, ami akadályozza a mozgási funkciókat a testben?
• Hogy érti? – ráncoltam össze a homlokomat. Nem igazán értettem, hogy mire gondol.
• Mondjuk, van valahol egy rög, vagy egy nem felfedezett egyéb góc, ami akadályozza az áramlást bizonyos helyeken, mint például a karok-lábak, szemhéj. Így nem tud üzenni a külvilág felé a beteg, és olyan, mintha kómában lenne, de csupán nem képes rá, hogy kommunikáljon a külvilággal. Azt hiszem, hogy ilyen eset még csak egyszer fordult elő az egész világon, de akkor egy műtétnél észre nem vett apró belső sérülés okozta a bajt.
• Hogyan derült ki, hogy mi volt a baj? – kérdeztem kíváncsian. Talán csak egy vizsgálat és Justin felébred végre.
• Őszintén szólva a boncolásnál – hajtotta le a fejét Carlisle. – Nem az én betegem volt, csak én voltam aznap odalent a halottasházban, és akkor fedeztem fel azt az apró sérülést, amikor felnyitottam a testet.
• De ha a beteg még él, akkor kimutatható valahogy a probléma? – próbálkoztam tovább. A remény hal meg utoljára. Talán van megoldás.
• Sok alapos vizsgálattal, és türelemmel van rá esély – bólintott rá Dr. Cullen.
• Köszönöm, hogy válaszolt a kérdéseimre – mosolyogtam rá hálásan. Amint indul az első busz, már megyek is Justinhoz. Van még valamennyi félretett pénzem, ami biztosan elég lesz rá, hogy alaposan kivizsgáltassam.
• Nincs mit, Johanna. Nem akarsz mondani még valamit? – nézett rám komolyan.
• Nem, köszönöm – ráztam meg a fejem.
• Rendben, majd ha kész leszel rá, elmondod – bólintott Dr. Cullen.
• De én nem… - kezdtem volna bele, de azonnal leintett.
• Johanna, orvos vagyok, és jó megfigyelő. Egy medikát nem érdekel egy eset ennyire részletesen, még akkor sem, hogyha olyan kivételes, mint te. Túlságosan jól ismered a kórképet. Szóval, majd ha kész leszel rá, akkor elmondhatod nekem, hogy kid fekszik kómában, és ha szeretnéd, akkor boldogan meg is vizsgálom az illetőt – mondta komolyan.
• De… - kezdtem volna megint tiltakozásba.
• Semmi baj, én tudok várni – paskolta meg a térdemet kedvesen. Majd felállt és elindult a betegek felé. A fenébe is, mit veszíthetek azzal, hogyha megkérem, hogy jöjjön velem, és vizsgálja meg Justint. Őt köti az orvosi titoktartás, és soha nem is bánna velem különcként sem. Valakiben meg kell bíznom, és erre ő a legalkalmasabb.
• Meddig van bent Dr. Cullen? – szóltam megint utána.
• Hatig – fordult vissza hozzám. - Ha gondolod, akkor ha kialudtad magad, keress fel, és meglátogathatjuk ezt a titokzatos beteget – mosolygott rám. – Egyébként pedig még mindig Carlisle, nem pedig Dr. Cullen – fűzte még hozzá. Mire én csak megforgattam a szemeimet.
• Köszönöm, Dr… - kezdtem bele reflexszerűen.
• Khm… - köhintett, de láttam, hogy mosolyog.
• Hálás vagyok, Carlisle – böktem ki a keresztnevét.
• Nincs mit. Aludd ki magad, és mondjuk kettőre érted megyek – ajánlotta kedvesen.
• Igazán nem akarom zavarni a pihenőidejében – mondtam bűntudatosan.
• Szívesen teszem – vágta rá őszintén.
• Tudja, hogy hol lakom? – kérdeztem bizonytalanul.
• Igen, a kórházban megvannak az orvosok és a medikusok adatai is – mondta egyértelműen. Mh… ha így belegondolok, tényleg töltettek ki velem adatlapokat. – Szóval kettőkor. Most pedig hazamész, alszol legalább nyolc órát, megebédelsz, nem csokit, és kávét, azután pedig már ott is leszek érted – mondta komolyan. – Lehet, hogy ígéretes orvos tanonc vagy, de a táplálkozási szokásaid botrányosak – csóválta meg a fejét. – Egyél valami zöldet, de ne gumibéka formájában, hogyha van rá mód.
• Rendben, megígérem – forgattam meg megint a szemeim. Állandóan engem figyel? Nem tehetek róla, hogy imádom a gumibékát. A legjobb nassolnivaló a világon.
• Akkor hamarosan találkozunk – mosolyodott el. – Viszlát, Johanna.
• Viszlát, Dr. Carlisle – vigyorogtam rá. Tudtam, hogy azt hitte, hogy megint a vezetéknevén szólítom.

Azonnal az öltöző felé vettem az irányt, de még hallottam, ahogy a mentorom hangosan nevetni kezd. Szerettem a kis vitáinkat, már ha lehet ezeket annak nevezni. Inkább csak mókás civódások. Dr. Cullen sokkal szórakoztatóbb egyéniség, mint azt egy külső szemlélő gondolná.

Miután letusoltam, engedelmesen hazamentem, és befeküdtem a már nagyon régen nem használt ágyamba. Pedig milyen kényelmes. Már el is felejtettem, hogy milyen érzés befeküdni a puha takaró alá, a kényelmes párnákra, és nem egy kórházi pihenőágyon szűkölködni, egy kispárnával, és egy lepedővel. Alig tettem le a fejemet a párnára és takaróztam be, már el is nyomott az álom. Azért a biztonság kedvéért beállítottam fél egyre az órámat, mert nem akartam elaludni. Ez a mai egy fontos nap. Talán életem legfontosabb napja.  

(Carlisle szemszöge) 

Már hónapok óta sejtettem, hogy Johanna titkol valamit, de már azt hittem, hogy sosem jutunk el odáig, hogy kiadja magából, de csak sikerült. Már csak az van hátra, hogy valahogy megoldjuk a problémát. Ha tudom, akkor mindenképpen felébresztem azt, aki közel áll a szívéhez. Bár halkan reménykedem, hogy nem a szerelme, mert akkor Billy sajnos pórul fog járni, mert Johanna soha nem hagyná el a szerelmét, hogyha eddig várt rá.

Amint lejárt a műszakom, beszálltam az autómba és azonnal hazasiettem. Szükségem lesz Edwardra, mert, hogyha esetleg a kómás betegünk ébren van, csak nem működik a teste úgy, ahogy kell, a gondolatai elárulják, hogy segítségre van szüksége. Ez lenne a jobbik lehetőség. Remélem, hogy otthon találom a fiamat, mert a kórháznál ma reggel nem volt ott a toporzékoló Bella mellett. Edward azt hiszem, hogy jól bírja a kiképzést. Bár Bellát is abszolút megértem, ha az én egyik fogadott gyermekemmel ilyesmi történne, akkor én is így viselkednék. Egy negyed óra alatt hazaértem, de amint beléptem a házunk ajtaján döbbenten álltam meg. Minden tele volt fréziával, és jázminnal a családom pedig jelenleg eltűnt.

• Van itthon valaki? – kiáltottam el magam.
• Elrontod az egészet – sétált ki morcosan Alice a fák közül. A nyomában pedig mindenki más ott volt. – Én sem kedvelem ezt a Johannát. Miatta megy tönkre a tökéletes éjszaka eszményi folytatása – pufogott, majd elment mellettem, és elkezdte összeszedni a virágokat.
• Lemaradtam valamiről? – kérdeztem döbbenten.
• Igazság szerint, sok mindenről – mosolyodott el kedvesem. - Alice, tökéletes éjszakát szervezett Edwardnak és Bellának, ami jól sült el, legalábbis ezt feltételezzük, mert egész reggel pattogott, hogy virág kell, és egyedüllét az egymásra talált párunknak. Összességében a reggelt is csodássá akarta nekik Alice varázsolni, de nemrég látomása volt, és így dühöngve indult vissza a ház felé. Még Jasper is alig tudta megnyugtatni.
• Oh, én sajnálom, ezért most én vagyok a felelős – jöttem rá a lényegre. – Szükségem lenne Edwardra egy kicsit, és Alice valószínűleg láthatta, hogy velem fog jönni, mert mindig is csak egy szavamba került és segített nekem.
• Ez azért még nem a világ vége. Akár Bella is veletek tarthat – ajánlotta szerelmem a lehetőséget.
• Persze, de Alice számára ez most felér egy világméretű járvánnyal, aminek nincs ellenszere – fintorodtam el.
• Hé, rendbe fog jönni, tudod, hogy milyen. Majd Jasper mindjárt helyrehozza – legyintett Esme. – Egyébként is, nem kell Bellát rögtön túlterhelni és Edwardot sem.
• Miért nem kell minket túlterhelni? – hallottuk meg Bella kíváncsi hangját. Azonnal mindketten a hang irányába fordultunk, és mosolyogva vettük tudomásul, hogy fogadott lányunk végre Edward karjaiba simul, ráadásul nem is akárhogyan. Szinte már illetlennek érzem így bámulni őket, de nem tudom levenni a szemem róluk. Annyira régen volt már, amikor így összebújva láttam őket. Edward szeme boldogan csillog, ahogy Belláé is. Alice kétségkívül remek munkát végzett.
• Öhm… szeretném megkérni Edwardot, hogy segítsen nekem egy kórházi ügyben – kezdtem bele nyugodt hangon. Bár nem véletlenül hagytam ki a Johannáról szóló részeket. Tudtam, hogy Bella nem nagyon kedveli, mert már többször is kikosarazta Billyt.
• Ezzel miért terhelnél túl bárkit is? – kérdezte Bella kíváncsian.
• Végre újra egymásra találtatok, és én nem szívesen zavarom meg a boldog pillanatot – mondtam bocsánatkérően.
• Ugyan, ne butáskodj, Carlisle – rázta meg a fejét Bella. – Igazság szerint szeretnék bemenni majd Billyhez, és vinnék neki még abból a nagyon finom kekszből, amit Alice hozott neki tegnapelőtt, de sajnos nem tudom, hogy hol lehet kapni – mondta feltűnően hangosan.
• Elmenjünk vásárolni? – robbant ki az ajtón Alice.
• Jaj, az nagyon jó lenne – játszotta Bella tovább a szerepét. Hálás voltam, amiért felvidította Alice-t, ha már én elrontottam a kedvét. – Mindenképpen venni szeretnék még olyan kekszet, hogy örömet okozhassak vele Billynek, és talán nézhetnénk némi nassolnivalót a többi farkasnak is – mondta komolyan.
• Oké, egy óra múlva nyit az édességes Port Angelesben. Összekészülődök, és már indulhatunk is – mondta Alice boldogan. Majd berohant a házba, és hallottuk, hogy őrült pakolászásba kezd. – Mindjárt kész leszek, addig üljetek le – kiáltott le az emeletről.
• Rendben – mondta Bella, majd Edwarddal a nyomában lehuppant a kanapéra. – Rose, te is velünk tartasz? Na és te, Esme? – fordult a lányok felé.
• Boldogan, lehet csajos a délelőtt, és egyébként is sütöttem egy nagy adag rántott húst Billynek és a fiúknak. Bemehetnénk együtt a kórházba is – lelkesedett fel szerelmem is.
• Én is szívesen mennék. Emmett és Jasper a változatosság kedvéért úgyis megint verekedni akar valami fogadásból kifolyólag – forgatta meg a szemeit Rosalie.
• Akkor ezt a lányok már meg is beszélték – húzta Edward az ölébe Bellát. – Hiányozni fogsz – nyomott egy csókot az ajkaira.
• Te is, de azért egy fél napot csak kibírunk valahogy – karolta át a nyakát Bella. Hát nem úgy néznek ki, mint akik valaha egy pillanatra is el akarnak válni egymástól. Remélem, hogy ez így is marad.

Még egy negyed órát várakoztunk a nappaliban, amikor az emelet zajló heves pakolászás abbamaradt, majd Alice jelent meg a lépcső alján, hatalmas, összehajtott dobozokkal, és Jasper pedig az egyik kocsi tetőcsomagtartóját cipelte, gondolom, hogy felszerelhesse.

• Kitört a harmadik világháború? – kérdezte Emmett rémülten. – Menjünk és mentsük a menthetőt a harctérről?
• Emmett, ez most elég morbid volt – szólt rá Esme. Ezzel a kijelentéssel pedig én sem tudtam vitatkozni.
• Bocsi, de most komolyan, Port Angeles létező összes édességboltját ki akarjátok rámolni? Hagyjatok valamit a gyerekeknek is – mondta Emmett határozottan.
• Nem, Emmett, nem fogjuk teljesen kirámolni, de az úr, akié a bolt megkért, hogy majd vigyem vissza a dobozokat, amikor kiürültek.
• Mondd csak, mikor ürült ki ennyi doboz? A farkasoknak már gurulnia kéne, ha ennyi édességet megettek ilyen rövid idő alatt – állapította meg Bella.
• Hát, nem mindet vittem el a farkasoknak – hajtotta le a fejét Alice.
• Akkor hova lett a keksz? – kérdezte ezúttal Esme. Edward pedig halkan felkuncogott, de nem szólt semmit, csak megrázta a fejét.
• Hé, beavatnátok? – mordult fel Rosalie.
• Na jó, ki akartam használni, hogy Bella vásárolni akart, így elrejtettem a megmaradt kekszet, és nem akartam megmondani, hogy itthon még van egy csomó, és akkor biztosan eljött volna velem vásárolni, de most már biztosan nem fog, mert nem muszáj – magyarázta Alice szomorúan.
• Oh… - döbbentünk meg mindannyian.
• Mondd csak, mennyi kekszről beszélünk? Csak mert elég sokáig pakolásztál – tettem fel az engem égető kérdést.
• Hát olyan húsz dobozról – vigyorodott el Alice.
• Húsz doboz kekszet pakoltál negyed órán át? – döbbent meg Emmett. – Olyan Ace Ventura stílusban visszafele is eljátszottad az elpakolást, meg odafelé is? Vagy mi tartott ennyi ideig?
• Nem olyan kevés húsz doboz keksznek helyet találni, hogy elférjen a szobánkban – mondta Alice morcosan.
• Hadd világosítsalak fel titeket, hogy a húsz doboz, az ezeket a kartondobozokat, és nem a kicsi tasakokat foglalja magában – szállt be Jasper is a társalgásba. Majd felmutatott egy hatalmas dobozt.
• Azt hiszem, hogy holnap viszek némi édességet az árvaháznak is – kerekedtek el Esme szemei.
• Van miből – csóváltam meg én is a fejemet.
• Nos, ez esetben variáljuk át a napunkat – mondta Bella lágyan.
• Tudtam, hogy ez lesz – rogyott le Alice a lépcsőre.
• Hé, még nem gondoltam végig, és nem is mondtam el a tervet – mondta Bella rosszallóan. – Szóval, ha van édességünk, akkor előbb menjünk és látogassuk meg a fiúkat, utána pedig irány Port Angeles. Kéne nekem még egy olyan estélyi, mint ami tegnap rajtam volt – vigyorodott el Bella.

Alice pedig egy szempillantás alatt felpattant a lépcsőről, és Bellára vetette magát. Hát igen, ez a mondat Alice-nek felért egy olyan hírrel, mint amikor egy embernek ötöse van a lottón.

• Oh, beszélgessünk még erről – csillantak fel Emmett szemei. – Hova lett az az estélyi, ami tegnap rajtad volt? – kérdezte kaján vigyorral az arcán.
• Szeretnéd tudni, mi? – búgta Bella. Majd megcsókolta Edwardot. Emmett pedig döbbenten nézte a húgát.
• Te most beszóltál, kiscsaj? – pattant fel Emmett.
• Miért, úgy érezted, hogy igen? – nézett rá Bella érdeklődve. Mindenki más pedig jókat mosolygott a kis párbeszédükön, még Rosalie is.
• Hű, apám, de felvágták a nyelved, és milyen kis perverz lettél – mondta elégedetten. – Az én húgom – húzta ki magát büszkén. – De ettől még térjünk vissza, az eltűnt estélyi kérdésre. Hiába vagy jó, nem tudod elvonni a figyelmem a lényegről – húzkodta a szemöldökét.
• Miért, mi a lényeg? – kérdezett vissza Bella.
• Hova tűnt az estélyi? – kíváncsiskodott Emmett tovább.
• Elvitte a cica – vágta rá Bella.
• Inkább kandúr – vigyorgott Emmett továbbra is.
• Ha tudod a választ, miért kérdezel? – húzta fel Bella a szemöldökét.
• Ha kérdeznek, akkor miért kérdéssel válaszolsz? – kérdezte Emmett.
• Én? Te kérdeztél tőlem, miután én kérdeztem előbb – mondta Bella felháborodva.
• Mit kérdeztél te, amire kérdéssel válaszoltam? – fonta össze Emmett a karjait maga előtt.
• Mi volt a kérdés? – vetette közbe Alice vigyorogva.
• Szerinted tudják tovább ragozni? – kérdezett közbe Edward.
• Most ti meg miért szóltok bele? – morgott Emmett.
• Mibe szólnak bele? – kérdezte Bella nevetve.
• Mindenbe beleszólnak. Nem hallod? – kérdezte Emmett felháborodva.
• Tessék? – kérdezett vissza Bella.
• Lássék – nevetett fel Rosalie is.
• Már te is, baby? – fordult felé Emmett összeráncolt homlokkal. – Hol tartottam? – gondolkodott el aztán.
• Ott, hogy fogadást kötöttetek Jasperrel – terelt Bella.
• Akkor hová lett a kötőtű? – kérdezte Alice.
• Mi közötök nektek ahhoz? – kérdezte Emmett.
• Mondtam én, hogy közöm van hozzá? – hahotázott Bella.
• Te meg minek örülsz ennyire? – ült vissza Emmett a kanapéra.
• Ki mondta, hogy örülök? – folytatta a csipkelődést Bella.
• Kezdem elveszíteni a fonalat – sóhajtott fel Esme.
• Nem is volt fonal – mondta Rosalie.
• Oké, állj! – kiáltott fel Emmett. – Most már tényleg nem tudom, vámpír létemre sem, hogy hol tartott a beszélgetés.
• Sebaj, bátyus. Carlisle remek orvos, csak van megoldás a vámpírkori szenilitásra – veregette meg a vállát Bella.

Mire mindenki hangos nevetésben tört ki. Bella-Emmett egy-null, gondoltam magamban, majd én is nevetni kezdtem. Hihetetlen, hogy az a szende kislány, aki mindig elpirult Emmett miatt, most móresre tanította a legnagyobb dumagépet a családban. Sosem gondoltam volna, hogy Bella egyszer ilyen határozott és fifikás lesz. Bár határozottan jól áll neki.  

(Jake szemszöge) 

Már lassan nem is tudom, hogy mikor aludtam utoljára. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire fárasztó az alfa élet. Jó lenne egy kicsit pihenni, de sajnos most nem tehetem meg. Alig várom, hogy Billy felépüljön. Ő sokkal jobban csinálja ezt nálam. Talán legalább egy órácskára ledőlök ide a fa tövébe. Ebből nagy baj nem lehet, a szagokat, és a veszélyt így is érzem, de nem bírok tovább talpon maradni. Úgy ahogy voltam farkas alakban lekuporodtam a fa tövébe, és a fejemet a két mellső mancsomra tettem. Már éppen elszenderedtem volna, amikor halk neszezést hallottam meg magam mellől. Mélyet szippantottam a levegőből, és azonnal felismertem szerelmem összetéveszthetetlen illatát, de nem bírtam kinyitni a szemeimet. A következő pillanatban éreztem, ahogy finom kis ujjai beletúrnak a bundámba, majd valami puha és meleg terüld szét a testemen, Gaby pedig szorosan hozzám bújt. Amikor rádöbbentem, hogy szerelmem, aki a legtisztább lény a világon, éppen a koszos földön fekszik, azonnal kipattantak a szemeim. Ő nem feküdhet a puszta földre.

- Mi a baj, Jake? – kérdezte döbbenten. Nem igazán értette, hogy miért pattantam fel mellőle. – Valamit érzel? – aggódott azonnal. Majd mélyeket lélegzett, hogy ő is érezze, amit én, de én csak megráztam a fejem. – Akkor mi a gond? – kérdezte. Viszont most erre mit reagáljak, hogy értse is, amit mondok, illetve amit mondani akarok? A földre néztem, majd a mancsommal megtapogattam azt a helyet, ahol Gaby feküdt. Kedvesem először értetlenül figyelt engem, majd elmosolyodott. – Nem vagyok olyan törékeny virágszál. Szoktam sátorozni, és ez most majdnem olyan. Illetve sokkal jobb, mert amikor hozzád bújtam a bundád selymes volt, és meleg. Az egyik legkényelmesebb fekhely, amihez valaha is szerencsém volt – vakarta meg a fülem tövét. – Nélküled nem jó aludni. Hideg az ágy – ölelt át szorosan. Én pedig felkuncogtam. Annyira aranyos, és megértő volt. Nem akartam sürgetni az első együttlétünket, hiszen Gabriella tiszta volt és ártatlan. Bár mentségemre szóljon, hogy én is ugyanannyi tapasztalattal rendelkeztem-e téren, mint Gaby. Viszont ki tudná kordában tartani magát, amikor egy ilyen tökéletes nő szerelmesen néz rám, és szenvedélyes, vagy éppen csak lágy szavakat mondd neked mindig? Még szerencse, hogy most mozdulni is alig bírok, mert különben azonnal visszaváltoznék és elhalmoznám kedvesemet minden felgyülemlett érzelmemmel, bár ez nem lenne túl jó éppen az erdőben. Az első alkalmat különlegesség fogom tenni az életében, de nem rossz értelemben. – Na jó, Jake. Egy bólintás, igent jelent, két bólintás nemet. Mehet? – kérdezte szerelmem. Én pedig bólintottam. – Szuper. Szóval, nem akarod, hogy a földön aludjak? – bólintás. – Mit szólnál, hogyha mégis veled aludnák, de mondjuk a bundádon? Úgy már megfelelne? – kérdezte kedvesem, én pedig megint bólintottam. – Remek, akkor feküdj le ide szépen, én pedig majd a hátadon pilledek el, mint a múlt héten – motyogta Gaby álmosan. Majd várakozóan rám nézett. Én pedig engedelmesen lefeküdtem a földre, és elterültem, amennyire csak tudtam, hogy kedvesemnek megadjam a kellő kényelmet, legalábbis, amennyire kényelmes lehetett egy farkason, vagy a földön aludni. – Nyugodj meg, Jacob – suttogta lágyan a fülembe. – Nekem a legkényelmesebb fekvőhely itt van – mondta biztatóan. – A lényeg, hogy együtt vagyunk, az hogy hol alszunk, az a legkevésbé sem érdekel, úgyhogy engedd el magad – kérlelt. Én pedig azonnal észbe kaptam. Eddig olyan görcsösen feküdtem, hogy bárminek lehetett nevezni, de kényelmesnek nem nagyon. - Lazíts szerelmem, csak alszunk egy-két órát, és már mehetünk is tovább. Nemsokára pedig minden megoldódik, és akkor megint puha ágyban töltjük majd az estéket. Próbáld meg elengedni magad – kérlelt.

Majd finoman masszírozni kezdett, amitől tényleg ellazultam. Még éreztem, ahogy kedvesem óvatosan felmászik a hátamra, majd kényelmesen elhelyezkedik, magára húzza a takarót. Majd a világ elsötétült, és én végre eljutottam odáig, hogy pihenjek egy kicsit. Az pihenésem viszont nem volt teljes, mert nem mertem mély álomba zuhanni. Egy szerelmes farkasnak vigyáznia kell az életére, amit a bevésődése képvisel, és én most még ráadásul alfa is voltam, akinek vigyáznia kell, hogy minden farkas hazaérjen a szeretteihez. Nem engedhettem meg magamnak a teljes öntudatlanság kellemes varázsát. Eddig még nem éreztem át, hogy mekkora jelentőséggel bír ez a pozíció, de most már teljes mértékben megértem Billyt, aki néha már a kanapén összerogyott a földszinten, mert már az ágyáig sem volt képes felmenni. Alfának, és farkasnak lenni nehéz, de amikor belenézek kedvesem szerelemmel csillogó, mosolygós szemeibe mindig rádöbbenek, hogy ezekért a pillanatokért, bármit megtennék az életben.