(Emmett szemszöge) 

„… és mikor Royce-ék otthagytak Carlisle talált rám, és változtatott át. Rá pár évre, rád találtam és beléd szerettem.”

Fel se bírtam fogni, hogy mi történik? Mit hallok? Ez már nekem sok. Senki nem bánthatja az én Rosie-mat! SENKI!! Dühömben felugrottam és széttörtem a hidat, a folyón. (A hidat nem szoktuk használni, de mégis kár volt ezt tenni.) Rose is persze felugrott és próbált lenyugtatni, több, kevesebb sikerrel.

• Emmett szívem nyugodj meg. A múlt nem számít. – mondta Rose, egy nyugtalan pillantás mellett.
• De hát nem tudom felfogni, hogy bánthattak téged?! – láttam szerelmem szomorú arcán, hogy egy nagyon rossz emléket bolygattam fel.

Rose könnyek nélküli zokogásba kezdett. Odamentem hozzá és megöleltem. Azok miatt a szörnyetegek miatt boldogtalan az én Rosie-m! Ha nem lennének, halottam én magam ölném meg őket! Még, hogy szerette! Hát biztos, hogy nem azért akarta feleségül venni! Már épp kezdtem volna mondani mindezt Rose-nak, de ő előbb megszólalt:

• Tudom, hogy mire gondolsz, nem kell hozzá, hogy Edward legyek. Most azt gondolod, hogy megölnéd őket értem. De ennek már vége. Tudom, hogy féltesz, de ez már a múlt! Megbűnhődtek a bűneikért! Meghaltak, megöltem őket! De ne is beszéljünk erről, el akarom felejteni őket.
• De szívem miattuk vagy boldogtalan, miattuk nem lehet gyermeked. És ne tagadd le, mert tudom, hogy egy gyermekről álmodozol. – mondtam szomorúan.
• Tudom, hogy tudod. Mert érzem rajtad, hogy magadat hibáztatod, hogy nem tudod megadni nekem. De itt vagy nekem TE és SZERETLEK, nem cserélném el senkivel ezt az érzést.
• Én is SZERETLEK.

És egy szenvedélyes szeret teljes csókban forrtunk össze.