(Teddy szemszöge)

Az első nap a suliban. Reménykedve szálltam ki a kocsiból. Talán végre rendeződik az életem, talán most normális tini életet élhetek. Barátok, bulik, minden egyéb, amiből az elmúlt pár évben kimaradtam. Itt a nagy lehetőség, jól kell szerepelnem.

Épp ezért visszafogottan vágtam bele. Először is, nem a legújabb és legdrágább kocsival jöttem. Sosem tudtam megérteni rokonaim autómániáját. Én ebből valahogy kimaradtam. Talán azért, mert én nem vagyok olyan gyors, mint ők. Nekem nincs szükségem a gyorsaságra.

Reggel, amikor belenéztem a tükörbe, megállapítottam, hogy átlagos vagyok. Szerencsére…ismertem a vámpírokat. Nem hasonlítottam rájuk. Nem voltam sápadt, vagy különlegesen szép.

-Nem fogok semmi feltűnést kelteni. – mondtam magamnak.

És tényleg nem keltettem. Igazából senkinek sem tűnt fel az új fiú. Aztán beléptem a tanterembe…

Nagyon kínos volt. Az összes beszélgetés megszakadt, mindenki engem figyelt. Én pedig csak álltam ott az ajtóban, amíg meg nem jött a tanár.

-Áh, maga biztos az új diák. – mondta, felém biccentve.

-Igen. – válaszoltam gyorsan. Erre a férfi belenézett a névsorba.

-Theodore Cullen, ugye?

-Igen. De igazából mindenki Teddynek hív.

-Értem. Kérem üljön le. – nézett körbe. – A harmadik sorban van egy hely.

Odamentem, ledobtam a táskámat és néma biccentéssel üdvözöltem a mellettem ülőt. Az óra gyorsan elment és a szünetben már páran odajöttek hozzám. Teljesen egyértelmű volt, hogy csak nem tudták, hogyan kezdeményezzenek velem beszélgetést, és ezért voltak olyan megilletődöttek. Mint kiderült, rendes srácok voltak, és könnyen ment a beilleszkedés.

Az ebédszünetben már egy asztalnál ettem néhány osztálytársammal. Úgy tűnt, mindenki hallott már valamit a Cullenekről. Itt Forksban ez városi legenda volt.

Elég vicces volt, amikor végighallgattam olyan történeteket, amiket az osztálytársaim mesének hittek. Csak én tudtam, hogy a legtöbbje igaz volt, ennek ellenére nem szóltam semmit, csak mosolyogtam.

Suli után aztán még nagyobb meglepetés ért. Christopher Sulliven, aki a forksi gimi legmenőbb sráca volt, odajött hozzám. A többiek meséltek róla. Aki a barátja volt, azt mindenki bírta a suliban. Nekem ez nagyon nem tetszett, tipikus amerikai stílus…

-Helló! – köszönt. – Te vagy az új fiú, ugye?

Én csak köszöntem és bólintottam válaszképpen.

-Jófejnek tűnsz.

Naná. – gondoltam magamban. - Láttál kerek…mennyit is?...öt percet?

Nem válaszoltam semmit.

-Lesz egy évnyitó buli…én meg a haverjaim szervezzük. Van kedved eljönni?

-Persze. – válaszoltam. Végül is miért ne? Nagy baj nem lehet belőle. – Mikor lesz? És hol?

-Holnap este hétkor. La Push. – válaszolja röviden. – Tudod hol van?

-Igen. – mondtam és nyeltem egyet…Hallottam már róla, de még nem voltam ott. És nem állt szándékomban odamenni…de a cél megkövetelte…úgy tűnik. – Ott leszek.

Christopher csak bólintott, én pedig néhány másodpercig csak álltam és nem mozdultam. Aztán hátulról valaki megkocogtatta a vállamat.

-Mit akart tőled Chris? – kérdezte Jamie, akit az angolórán ismertem meg.

-Meghívott az évnyitó partira.

Jamie leesett állal nézett rám.

-Na ne! Én három éve próbálok meghívást nyerni, te meg fél nap alatt megcsinálod!

-Ennyire komolyan? – húztam fel a szemöldököm.

-Naná! Akit Chris hív meg, annak királyi fogadtatásban lesz része. Gratulálok! – veregette meg Jamie a vállamat.

Na ez nagyon jól jött. A legnépszerűbb emberek máris befogadtak. De miért? Miért vagyok én más, mint Jamie vagy akárki más, aki már több éve próbál bekerülni a kis klikkbe?

Reméltem, hogy hamarosan választ kapok erre, mert nem szerettem volna ezt a tanévet egy bábként eltölteni, akit úgy húzogatnak a menő srácok, ahogy akarnak.

Hazaérve Esme libbent elém.

-Na, milyen volt az első napod?

Csak elhúztam a számat, még mindig a meghívás hatása alatt álltam.

-Egész jó.

-Ez nem volt valami meggyőző.

Mosolyt erőltettem az arcomra.

-Jó volt, tényleg. – karoltam át és így mentünk át a konyhába. – Meghívtak valami évnyitó buliba.

-Ez remek. – mosolygott rám Esme. – Remélem elmész. Mikor lesz?

-Holnap este. És igen, elmegyek.

-Ha kell valami, csak szólj.

Sóhajtottam egy nagyot.

-Szerintem ügyes srácok, el tudják intézni.

Esme elnevette magát.

-Tudod, csak egy telefon és Alice megszerevezi az év legfergetesebb partiját az egész Egyesült Államokban.

-Tudom… - húztam el a számat. – És épp ezért nem kell a felhajtás.

Imádtam, hogy ennyire lelkes. Jobban izgult, mint én. Annyira szerette volna, ha végre megtalálom a helyemet a világban. Ha végre barátok közt láthat.

Nem mintha eddig nem lettek volna barátaim…de ők mind vámpírok voltak. Én pedig néha vágytam a rendes társaságra is.

La Push…újra eszembe jutott. Legszívesebben megkérdeztem volna Esmét erről a dologról, de úgy éreztem, jobban járok, ha Carlisle-t faggatom.

Így aztán vártam estig. De várhattam még egy kicsit, mert Bellával és Edwarddal együtt jött.

Nagyon szerettem, amikor meglátogattak minket, mert ilyenkor valamennyire a vérszerinti családom vett körül. Bella és Edward voltak anyám szülei. Bella pedig annyira hasonlított anyámra – legalábbis arra a képre, amit láttam róla -, hogy ilyenkor mindig elképzeltem, milyen is lehetett ő. Most ő, ahogy belépett, rögtön eszembe jutatta a képet, amit fenn őrzök anyámról. Rámosolyogtam és Bella rögtön leült mellém.

-Szia, Teddy! – köszönt. – Hogy telt az első napod?

-Jól. – bólintottam. – Meghívtak egy buliba. – nevettem.

-Tényleg? – nézett föl Edward és rögtön kiolvasta a részleteket a fejemből és hirtelen elkomorodott.

-Carlisle! Beszélhetnénk? – nézett rá apjára komolyan.

Carlisle csak bólintott és követte Edwardot. Én kérdőn néztem Bellára, aki csak a fejét rázta. Ő sem tudta, mi lelte férjét.

-Nem akarsz játszani nekem valamit? – kérdezte hirtelen Bella. Valószínűleg meghallhatta miről folyt a társalgás…és nem akarta, hogy én meghalljam.

Szorongva néztem rá, de végül megrándítottam a vállamat.

-Ha szeretnéd… - kényszerítettem egy mosolyt az arcomra.

-Szeretném. – simított végig a hátam. Én nagy sóhajjal odaültem a zongora mellé és játszani kezdtem.

(Stefani szemszöge)

Beszélni? Apa megőrült? Velem akar beszélni? Ugye nem most jött el az ideje az apja-lánya beszélgetésnek? Apa, én már fel vagyok világosítva. És jobban örültem volna, ha erre valakit megkérsz…valami nőt…Nem akarom tőled hallani, hogy lesz a kisgyerek?

Apa leült a kanapéra velem szemben, én pedig kíváncsian néztem rá.

-Ne vágj már ilyen fancsali képet! – mondta fintorogva. – Nem akarok semmi vészes dolgot mondani.

-Biztos? – kérdeztem bizonytalanul.

-Biztos. – bólintott. Hát jó. Ha nem felvilágosítás, akkor mi? – Az az igazság, hogy nem voltam túl jó apa az elmúlt években. Próbáltam mindent megtenni, de…nagyon nehéz volt nekem. Tudod, anyáddal nagyon szoros volt a kapcsolatunk, és nagyon fájt, amikor meghalt.

Tudom. – akartam válaszolni, de nem akartam összeveszni vele, így inkább csak hallgattam.

-Azt hiszem, még mindig nem tudtam teljesen túltenni magam rajta. És az sem könnyíti meg a dolgomat, hogy te is olyan szép vagy, mint ő. Rá emlékeztetsz, és…féltelek. Nem akarom, hogy veled is megtörténjen az, ami velünk. Nem akarom, hogy beléd vésődjön valaki és így teljesen elvágd az életed szabad folyását. Akkor vége az egésznek, Stefani. Nem lesz választásod. Nem mondhatod azt, hogy ott hagylak azért, hogy te jó életet tudj élni. Otthagylak, hogy boldog legyél, mert tudom, hogy nélkülem sokkal jobb lenne az életed.

-Én nem egy ember életét tettem tönkre sok évvel ezelőtt. Ostoba voltam, és nem így kellett volna viselkednem, azt hiszem…

Csak némán hallgattam apám őszinte beszédét. Ömlött belőle a szó, esélyem sem volt megnyugtatni, pedig nagyon szerettem volna. Felálltam és odaültem mellé. Olyan nagy volt mellettem. Kiskoromban mindig azt reméltem, felnövök hozzá…hát nem sikerült.

-Jajj, apu. – mondtam neki végül. – Én annyira szeretlek.

Apa meghökkenten nézett rám. Az elmúlt években nem nagyon hallhatta tőlem ezt.

-Te vagy a legjobb apa a világon. – összeszorult a torkom. Nem! Most nem akarom sírni. – És ne aggódj értem, tudok magamra vigyázni. Senki nem fog belém vésődni, ha nem akarom.

-Azt csak hiszed. – simogatott meg apu. – Azt hiszed, én éppen egy félvámpír lányt választottam volna? – mosolygott végre.

-Hát, azt hiszem igen. Te nagyon szeretted anyát. Biztos vagyok benne. – Ráhajtottam a fejem a karjára. – És…annyira sajnálom, ami történt. Sajnálom, hogy nem ismerhettem. De biztos nagyon kedves volt, mert hát, mindenki szerette.

Meg akartam valamit kérdezni tőle, de gyáva voltam egész eddig. Annyira érdekelt valami, de nem tudtam, hogy hozzam szóba, vagy hogyan tereljem rá a szót, úgy, hogy ne sértődjön meg rajta. Itt volt a remek alkalom.

-Apa! Lehet, hogy ez most…nehéz lesz…de….mindig is szeretettem volna tudni, hogyan…mi történt akkor, amikor megszülettem? – mondtam ki gyorsan, szinte egy levegővel.

Apa elhallgatott. Először azt hittem, kiabálni fog, vagy mérges lesz, de végül közelebb húzott magához és belekezdett.

-Egy viharos februári nap volt. Reggel még nem volt semmi baja anyádnak. Minden rendben volt, bár Carlisle szerint lassan meg kellett születned.

Carlisle…ő az én…dédnagypapám? Valami olyasmi. Nem sokszor hallottam anyám családjáról, de azért nagyjából tudtam ki kicsoda. Úgy tudtam, hogy valahol Európában laktak az utóbbi időben.

-Aztán koradélután elkezdődtek a fájások. Úgy tűnt, semmi baj nem lesz, minden simán fog menni. De aztán Nessie szerint egyre élesedtek a fájdalmak. Ekkor már a doktor aggódni kezdett, hogy valami nem stimmel. Aztán elkezdődött a szülés. Én nem lehettem benn, csak Carlisle és Edward voltak ott. Aztán Edward kijött, kezébe tartott téged. Csodálatos baba voltál, olyan, mint édesanyád kiskorában. – Apu egy puszit nyomott a fejem tetejére. Mi lelte? Ilyen nem szokott csinálni. – Alig fogtalak meg…Edward, aki gondolatolvasó volt meghallotta az apja gondolatait és visszarohant a szobába. Amikor legközelebb láttam, leírhatatlan fájdalom ült ki az arcára és közölte velem, hogy édesanyád meghalt.

-Én felkaptalak és elkezdtem rohanni. Azt hiszem, akkor egy pár percre teljesen megőrültem. Elvesztettem életem értelmét, de helyette kaptam egy másikat. Iderohantam, haza, és azóta nem is beszéltem Cullenékkel. Nem is akarom látni őket.

-Tudod, Carlisle megmondta, hogy vigyázzunk, mert nem tudhatjuk, hogy mi lesz, ha Nessie terhes lesz. De…nem vigyáztunk…eléggé. Félek a haragjuktól, a szemrehányásoktól. Szégyellem magam.

-Apa! – szakítottam félbe a könnyekkel küszködve. – Nem a te hibád! Nem hibás senki. Nem tehettetek semmit anya életéért.

Apu csak nagyot sóhajtott, úgy láttam, ő nem így gondolja.

Néhány percig mindketten elmerültünk gondolataink sűrűjében, aztán apám szólalt meg.

-Szóval, mi van Seth-szel?

-Semmi. – mosolyogtam szerényen. – Csak beszélgettünk. Annyira jóban voltunk régebben, és semmi nem változott. És hát…ő tudja az egész történetet. Ismer születésem óta. Úgy, mint te anyát…csak…csak nem olyan erősen. – mosolyogtam kicsit szélesebben. – Nyugi apa, Seth csak barát. A legjobb barátom. Amikor nem volt itthon, akkor is folyamatosan leveleztünk.

-Értem. – majd egy másik témára tért rá gyorsan. – És most van valami pasid?

-Apu! Ez igazán nem tartozik rád! – pirultam el. Híresen nagy „férficsábász” hírében álltam a rezervátumban. A fiúk szerint én voltam a leghelyesebb lány, bár ezzel nem értettem egyet.

-Dehogynem. – mosolyodott el végre ő is. – Szeretnék tudni arról, ha nagypapa leszek.

Jó erősen csaptam oda neki. Ezt komolyan gondolja? Tizenhét éves vagyok. Még nem akarok anya lenni.

-Apa! Hagyd már abba. Nem leszek még anya, és egyelőre nincs senkim…csak, hogy megnyugodj.

Újabb szünet következett. Egyikünk sem volt túl vagy társalgó személyiség. Vagyis egymással nem társalogtunk túl sokat. Már ez is megdöntötte a tizenhét éves rekordot. Legutoljára akkor tartott ilyen hosszú beszédet, amikor elszöktem néhány barátommal az erdőbe és két napig ott kóboroltunk, mert eltévedtünk.

Ilyenkor nagyon nagy szerencse, hogy egy kupac farkas vesz minket körül. Ők találtak meg minket és jól leszidtak. Így utólag persze tudom, hogy megérdemeltük, de amit aztán apámtól kaptam…na azt sosem fogom elfelejteni.

-Holnap kezdődik a suli…az új tanév…az utolsó. Nagyon megnőttél, kislány.

-Tudom. – mosolyogtam. – De a nyomodba sem érhetek.

Apa elnevette magát.

Végülis, egész jól sikerült ez a társalgás. Rosszul kezdődött, de hát minden jó, ha a vége jó. Holnap elkezdődik a suli és valószínűleg minden visszakerül a rendes kerékvágásba. Újra mogorvák leszünk és alig fogunk beszélni egymással, de most komoly lépést tettünk afelé, hogy megértsük egymás érzéseit.

-Apa! Nagyon jó volt, hogy ezt megbeszéltük. Köszi, hogy elmesélted, ami történt. Most azért már egy kicsit jobb, hogy tudom, mi történt és hogyan.

Egy puszit nyomtam apa arcára, majd felmentem a szobámba és elmerültem gondolataimban.