(Edward szemszöge) 

Már egy hete, hogy feldúltan távoztam otthonról. Talán egy kicsit túlságosan is durva voltam. Ezt sem Carlisle, sem pedig Esme nem érdemelte meg, hiszen az új életemben már ők lettek a családom, de akkor is tudnom kell, hogy mi a különbség a normális vámpírlét, és a vegetáriánus életmód között. Hogyan lehetnék biztos benne, hogy mi cselekszünk helyesen, hogyha nem ismerjük az érem másik oldalát? Hiszen az éremnek mindig két oldala van. Honnan tudhatnád, hogy valami rossz, amikor még nem is kóstoltad meg? Egyébként is a tiltott gyümölcs mindig édesebb. Jesszusom, teljesen becsavarodtam? Életbölcsességeket idézgetek magamban? Lehet, hogy inkább mégis csak vissza kéne mennem? De akkor nem lenne értelme annak, hogy egyáltalán eljöttem. Meg kell tudnom az igazságot. Most már késő meghátrálni. Egy város külső pereménél járok, és az illatok csak tódulnak az orromba, és próbálják elködösíteni az elmémet, de én még tartom magam. Azért ész nélküli mészárlásba nem akarok kezdeni, csupán csak tapasztalatokat gyűjteni. Azt hiszem, hogy egy sikátor lenne az legalkalmasabb erre a célra. Elhagyatott, és senki sem fog meglátni. Igen, ez lesz a legjobb. Halkan lépkedtem az egyik tetőn, és néha-néha lesandítottam az alattam levő utcára, ami teljes sötétségbe burkolózott, de én így is tökéletesen láttam. A létezésem fordulóponthoz ért. Egy gyors mozdulattal leugrottam a tetőről, egyenesen a sötét sikátorba, és azonnal megláttam egy nőt, aki meggondolatlanul a sikátorban sétált. Megnyaltam a szám szélét, mert az illata hatására összefutott a számban a nyál, de amint felém fordult, megláttam a hatalmas pocakját. Egy élet növekedett benne. Egy apró kis lény, amire minden nő vágyakozik. Egy gyermek belőle és a szerelméből. Nincs jogom elvenni tőle a lehetőséget, hogy békében és szeretetben felnevelje a gyermekét a kedvesével együtt.

Amint meglátott a lány megremegett, majd kezeit védekezőn a hasa elé csúsztatta, hogy megvédje a gyermekét. Egy ilyen ártatlan és tiszta lényt nem támadhatok meg. Hiszen csak egy asszony, akinek hamarosan családja is lesz. Még egyszer mélyen rettegő szemeibe néztem. De nem csak rettegett, hanem egyszerre bátor is volt. Legalábbis a gondolatai alapján ezt a következtetést vontam le. Bármire képes lett volna, hogy megóvja születendő gyermekét, még azt sem bánta volna, hogyha ő maga meghal, csak a gyermeket mentse meg valaki. Még egyszer végignéztem a leendő anyán, aki rendezte vonásait, és elszántan nézett rám. Óvatosan közelebb léptem hozzá, majd kinyújtottam a kezem. Nem akartam megijeszteni, csak kíváncsi voltam valamire, de a lány rémülten hátrált egészen a falig. Mikor háta a falnak ütközött egy könnycsepp gurult le az arcán. Szerettem volna megérinteni a hasát, hogy milyen érzés lehet, amikor egy kis élőlény ficánkol odabent, de nem akartam még jobban megrémiszteni majdnem áldozatomat, ezért inkább gyors mozdulatokkal eltűntem a sikátorból. Még hallottam, ahogy a lány megkönnyebbülten felsír, majd elszaladt a sikátorból. Azt hiszem, hogy szegény soha többé nem mer majd sikátorok közelébe menni. Bár ez nem is baj. Mi lett volna, ha nem én találok rá, hanem valaki sokkal rosszabb? Most egy pillanatra elbizonytalanodtam a tervemben, hogy kipróbálom a másik lehetőséget, de akkor sem fogok megfutamodni. Most már nem.

Megszálltam egy szállodában, mert akármennyire is kíváncsi voltam az alternatív életmódunkra, akkor sem voltam olyan, mint a nomád vámpírok. Én nem fogok koszosan, piszkosan, és büdösen létezni ezentúl. Igaz, hogy a legtöbb nomádnak ez megfelel, de számomra fontos, hogy ápolt legyek, és rendesen fel legyek öltözve. Édesanyám csalódott lenne, ha így kéne rám néznie odafentről, ahová én sosem fogok eljutni.

Amint kivettem a szobát, azonnal bevetettem magam a zuhany alá, és élveztem a vízcsobogást. Bárcsak minden ilyen egyszerű lenne. Ki mondhatja meg, hogy mi a helyes? Még mindig tele voltam kétségekkel, de tudtam, hogy addig nem fogok megnyugodni, amíg végre meg nem tudom, hogy milyen érzés a nem vegetáriánus életmód. De az is biztos, hogy nem ártatlan nőket fogok felhasználni a kísérletezéshez. Hiszen azt nem akarom, hogy miattam haljon meg megannyi ifjú élet. Holnap újra megpróbálom, de ezúttal véghez is viszem azt, amit elkezdtem. Határoztam el magam véglegesen, miután kiléptem a zuhany alól, és megtörölköztem. Lehet, hogy nekünk nincs szükségünk fürdésre, de most kifejezetten jól esett. Olyan volt, mintha képes lett volna lemosni a bűnös gondolataimat, amik kis híján eluralkodtam rajtam, de akkor meghallottam a kismama imádattal teli gondolatait, amelyeket a kisbabája felé táplált. Esme jutott eszembe róla, és az, hogy mit mesélt az anyaság szépségeiről és örömeiről, és csak ennek köszönhettem, hogy képes voltam megállni, hogy ne csábuljak el. Amióta elhagytam az otthonomat nem vadásztam, így a helyzet csak egyre rosszabb lesz. Hogyha bele akarok vágni ebbe az egészbe, akkor holnap meg kell tennem, mindenképpen. Ha még sokáig halogatom, akkor addig fogok agyalni rajta, amíg vissza nem rohanok a családomhoz, és akkor örökre kárba vész a tapasztalatszerzés lehetősége, hiszen még egyszer nem lennék képes ekkora fájdalmat okozni a szeretteimnek. Márpedig tapasztalat nélkül soha nem lehetek biztos magamban.

Mi a fenéken töröm a fejem? Egyáltalán, hogyan is hihettem, hogy minden egyszerű  lesz, ha elhagyom Carlisle-t és Esmét. Még így is a fejemben van Carlisle minden egyes tanítása, és Esme rossz tapasztalatai, hiszen ő is megölt egy embert balesetből, és alig volt képes talpra állni ezután. Sok dolog szól a mellett a tény mellett, hogy most hülyeségre készülök, de nekem akkor is tudnom kell, hogy mi a helyes, és mi a természetes a fajtánkkal kapcsolatban.

Gyorsan felöltöztem, majd elindultam a város sikátorai felé. Itt az ideje, hogy elinduljak az első hagyományos vadászatomra, ahogy azt a vámpírok szokták. Hangtalanul lépdeltem végig egészen a sikátor egy eldugott pontjáig, ahol már senki sem láthatott, majd vártam, hogy a zsákmányom is ideérjen. Nem sokkal később pedig már hallottam is a neszezést. Egy nő közelített felém gyors léptekkel, és teljesen pánikba esve. A gondolatai is arról árulkodtak, hogy retteg valamitől. Halálosan félt, de nem lehet, hogy tőlem, mert még észre sem vehetett. Majd meghallottam a félelem forrását is. Hangos dobogással igyekezett a fiatal nő után, és pajzán, piszkos gondolatai nem hagytak kétséget afelől, hogy mire készül. Meg akarta becsteleníteni ezt a lányt, aki mit sem ártott neki. A lány elfutott előttem, de én nem mozdultam, nehogy még jobban megijesszem. Inkább megvártam, amíg elhalad mellettem és egy kicsit odébb ér, majd amikor a férfi közel ért hozzám, gyorsan kiléptem a rejtekemből, és minden haragommal együtt rá vetettem magam. Egy pillanatnyi habozás nélkül haraptam át a torkát, és kezdtem el inni meleg vérét. Egészen más érzés volt, mint amikor állatra vadásztam. Még az oroszlánnál is jobb íze volt, pedig ez a férfi a kezemben csak egy mocskos erőszakoló és gyilkos. A lánynak sokkal csábítóbb illata volt, de nem akartam őt bántani, hiszen nem érdemelte meg, hogy bárki is kezet emeljen rá. Ráadásul nem is önszántából menekült be ide, hanem emiatt a kegyetlen férfi miatt. Miután a férfi szíve még egy utolsót dobbant elengedtem a nyakát, és végigfektettem a földön. A támadásomat természetesen álcáztam, hogy senki se foghasson gyanút az én fajtámból, mert akkor nagy bajba keverednék. Majd elhagytam a tett helyszínét, és visszasiettem a szállodába, ahol lesütött szemekkel motyogtam el egy jó éjszakát a recepciósnak. Amint felértem a szobába belenéztem a tükörbe, és döbbenten láttam, hogy a szemem már elkezdte felvenni a vörös árnyalatot, pedig csupán egy áldozatom volt. Egy férfi, aki nem érdemelt szánalmat vagy együttérzést. Azt hiszem, hogy holnap kijelentkezem, és keresek magamnak egy elhagyott zugot az erdőben, mert így nem maradhatok az emberek között. Hiszen elég feltűnő lennék vörös szemekkel izzó tekintettel. Nem hiszem, hogy az emberek értékelnék, hogyha így mászkálnék közöttük.

Az éjszaka nagyon lassan telt, szinte csak vánszorgott, hiszen nem volt senki, akihez szólhatnék, vagy akihez csak lemehetnék a nappaliba, és leülhetnék. Itt nappalim sem volt. Nem mintha egy vámpírnak több kellene ennél. Hiszen semmire sincs szükségem, ami emberi. Persze a vérükön kívül, de az most más kérdés.

Talán a társaság mégis csak hiányzik, hiszen amióta eljöttem otthonról nem is beszélgettem senkivel, és ez szörnyű. Az sem biztos, hogy tudok még beszélni egyáltalán, azon kívül, hogy „egy szobát kérek”, na meg persze, hogy „köszönöm”. Az utóbbi időben csak ennyire futotta a társalgás részemről.

Észre sem vettem, és már hajnalodott is. Az éjszakának gyorsan vége lett, hiszen a gondolataim teljes mértékben elterelték a figyelmemet. Nehéz volt beismernem magamnak, de nagyon is élveztem tegnap a férfi meggyilkolását. Nem azért, mert ölni lett volna jó érzés, hanem azért, mert a vérének íze és illata is sokkal kellemesebb volt, mint az állatoké. Bár a dilemma még mindig bennem volt, hogy mi lenne a helyes. Öltem ez tény, de bűnözőt gyilkoltam meg, aki sokak életét tönkre tette volna. Carlisle nyilvánvalóan megmentette volna a lányt, és elengedi a támadót, vagyis életben hagyja a támadót, és a rendőrség kezére juttatja, de én nem voltam rá képes. Miért lenne baj, hogyha egy kicsit segítünk az igazságszolgáltatásnak? Miért gondolok már megint arra, hogy a fogadott apám mit gondolna? Nem, mostantól csakis a magam ura leszek, egészen addig, amíg nem döntöttem el, hogy pontosan mit akarok majd a jövőmtől.

Villámgyorsan pakoltam össze a kevéske holmimat, majd kijelentkeztem a szállásomról és eltűntem. A következő heteket az erdőben töltöttem, és csak vadászni mentem be a városba. Elég is volt ennyi, mert az embervér miatt sokkal nehezebb volt megtartani a kontrollomat, hogy ne támadjak rá ártatlanokra. Valahogy olyan érzés volt, mintha az eddig háttérbe szorított énem felszínre akart volna törni. Az ösztöneim elkezdtek eluralkodni rajtam, és ez meglehetősen új élmény volt a számomra. Valahogy helytelennek, de mégis helyesnek éreztem egyszerre, hogy sodródtam az árral. Helytelen volt, hiszen az ösztöneim irányítottak, de helyes is volt, mert könnyű volt, és természetes a folyamat. Különös volt ez a kettősség, amit éreztem.

Végül megtaláltam a saját magam kis egyensúlyát, ami abból állt, hogy vadászom, kéthetente egyszer egy ember elég volt, és az mindig bűnöző  volt, és soha nem ártatlan nő, gyermek, vagy tisztességes férfi. Szerencsére volt rá lehetőségem, hogy pontosan meg tudjam ítélni, hogy ki az, aki megérdemli, hogy éljen, és ki az, aki bűnös életet folytat.

Ekkor érkeztem el a következő dilemmámhoz, hiszen ki vagyok én, hogy eldöntsem, hogy ki élhet, és kinek kell meghalnia? Hiszen minden ember változhat, ez a szépsége a halandóságnak. Megvan rá az esélyük, hogy mások legyenek. Míg mi már örökké csak vámpírok maradunk. Nem változik meg rajtunk, és bennünk sem semmi. A napjaink egyformák, ahogy az éjszakáink is, és nagyon nehéz társra lelni is. Hiszen Carlisle is több száz évet várt, amíg eljött az, akire igazán vágyott, akit szerethet, akihez hazamehet. Én még nem vagyok olyan régóta a fajunk tagja, és talán sosem fogom megtalálni az igazit sem. Hogyan találhatna rám a szerelem, hogyha vámpír vagyok? A szívem már nem dobog. Csak egy fagyos kőszikla márvány testemben, akkor hogyan tudna szeretni? Mi éltessen örök életemben? A gyilkolás? Egyáltalán nem élvezem, hogy megölöm az embereket, bár tény, hogy nem sajnálom őket, hiszen egytől-egyig bűnözők. Ráadásul a vérük igen ízletes, ami például egy szarvasról nem mondható el, és ha belegondolunk, akkor tény, hogy a szarvas ártatlan, az emberek legtöbbjével ellentétben. Á, a fenébe is, már megint túlkombinálom ezt az egészet. Azért jöttem el otthonról, hogy szerencsét próbáljak egyedül, és ezt is fogom tenni. Nem fogok megfutamodni, még nem tapasztaltam eleget a világ dolgaiból, hogy döntésre tudjak jutni az életemmel kapcsolatban.

Azt hiszem, hogy az lenne a legjobb, hogyha találkoznék néhány nomáddal, és esetleg érdemlegesen is tudnék vitát nyitni ebben a kérdésben. Bár ők meg a mi vegetáriánus étrendünket nem tudják hova sorolni. Minden csak nézőpont kérdése.

A következő  heteimet azzal töltöttem, hogy kerestem. Találkozni akartam más vámpírokkal, hogy beszélgessek velük, és tapasztalatokat gyűjthessek a gondolataikból, és az érzéseikből. Talán megtalálom a válaszokat az engem körülvevő kérdésekre. Egy próbát mindenesetre megér. Már majd egy hónap is eltelt, amikor végre eljutottam odáig, hogy viszonylag értelmes nomádokkal hozott össze a sors, akik nem támadtak meg azonnal, amikor megláttak. A területféltési ösztön túláradt minden nomádban, ami elég érdekes gondolatmenet, hiszen nem is élnek igazán sehol, de ahol éppen voltak, azt a területet viszont sajátjuknak érezték. Elég különösen gondolkodtak, de valahol meg tudtam érteni őket, hiszen ha más nem is, de a Volturi törvényei mindenkire vonatkoztak. Így ha egy helyen túl sok vámpír volt egyszerre, akkor megpróbálta az egyik csapat eltávolítani a másikat, hiszen két nomád hordának már feltűnő lett volna, mondjuk egy kisvárosban együtt vadásznia.

Annyit már biztosan tudtam, hogy a Volturi iránti félelme és tisztelete minden vámpírnak ugyanolyan szintű, de odáig nem igazán jutottam el, hogy melyik életmód lenne a természetes, mert mindenhol ott volt a kettőség, ami gyötört. Hiszen a vámpírok vérrel táplálkoznak, tehát természetes, hogy gyilkolunk, hogy éljünk. Viszont, miért kéne embereket ölnünk, hogyha van más alternatíva is?

Végül pedig, ha nem lettem volna már így is eléggé összezavarva, találtam egy szektát is, ahol embervérrel táplálkoztak ugyan, de nem gyilkoltak érte. Üzletet kötöttek egy kórház vérbankjával, hogy a frissen levett vér egy részéért cserébe a kórház jelentős pénzügyi segítségben részesül. Amibe az ott dolgozók természetesen belementek, hiszen a kórházaknak mindig szükségük van fejlesztésekre. Egy kis ételért, és italért pedig sokan hajlandóak vért adni a vérbanknak. Az ottani vámpír klán elve az volt, hogy éljenek jól, és vámpírhoz méltóan, de ehhez nem feltétlenül kell meggyilkolniuk senkit. Nagyon is érdekes volt az elmélet, és tetszett is a megoldás. Fájó szívvel hagytam el őket, mert még a vendégszeretetük is szokatlanul nagy volt, de ideje volt tovább állnom, hogy még több tudásra tehessek szert.

Később még annyit hallottam róluk, hogy a Volturinak feltűntek, és sajnos ezután el is tűnt a klánjuk a világról, mert a vezetők szerint természetellenes és veszélyes játékot játszottak, hiszen már sutyorogni kezdtek róluk a kórházban dolgozók, hogy mihez kezdenek állandóan a vérrel. Mivel pedig valaki, ha még csak viccből is, de kimondta, hogy „Biztosan vámpírok”, így a nagy hármas elintézte, hogy többé ne legyen esélyük sem rá, hogy lebuktassák tökéletes titokban lévő életünket. Sajnáltam őket, hiszen nagyon is értelmesek voltak, és nem értettem egyet az azonnali kiirtásukkal, hiszen azt senki nem mondta, hogy tilos ilyen formában vérhez jutnunk, és még nem is buktak le ténylegesen. Elhamarkodottnak éreztem ezt a döntést.

Néhány hónap alatt körbejártam Amerikát, és úgy határoztam, hogy itt az ideje, hogy elzarándokoljak Európába is, mert ott bizonyosan idősebb, és bölcsebb vámpírokkal is találkozok majd. Akikkel itt találkoztam általában alig múltak el száz évesek, és nem rendelkeztek még eget rengető tapasztalatokkal.