(Stefani szemszöge)

Az első napok az iskolában hamar elteltek…ugyanúgy, ahogy általában szokott. Csak azt vettem észre, hogy minden nap otthon ülök és az ebédet eszem. Egyik délután apa velem szemben ült, és figyelte, amit csinálok. Úgy tűnt, mégis csak volt valami értelme pár nappal korábbi beszélgetésünknek, most már jobban figyel rám.

-Mit terveztél ma délutánra? – kérdezte.

Felkaptam a fejem. Mi ez? Valami csapda? Nem szokott ilyeneket kérdezni. Végül összeszedtem magam és őszintén válaszoltam.

-Seth-szel azt terveztük, hogy sétálunk egy nagyot. Amíg jó idő van. – Tettem hozzá gyorsan.

Apa gyorsan lesütötte a szemét. Nem tetszett neki, láttam rajta rögtön.

Nagyot sóhajtva felálltam és odaléptem mögé. Átkaroltam gyorsan és a fülébe suttogtam.

-Seth nem fog belém szeretni, nyugodj meg. Csak barátok leszünk.

Magam sem voltam biztos ennek az állításnak az igazában. Nem tudtam, hogy mit érzek én egyáltalán. Ami köztem és Seth között volt, az több, mint a barátság, de még nem szerelem. Különben is, miért járnék egy olyan sráccal, aki bármikor bekattanhat és bevésődhet valaki másba? Apa sem teljesen normális, ha azt hiszi, hogy én kockáztatni akarok.

-Jól van. – szólt végül. – Csak vigyázz magadra.

Apa felállt, így fel kellett néznem rá. Jóval magasabb volt, mint én. Átkarolta a vállamat és az előszobába vezetett. Gyorsan felhúztam a cipőmet, nehogy meggondolja magát és indultam volna, amikor még megszólított.

-Stefani!

-Igen, apa? – néztem vissza rá, de ügyeltem, ne nézzek a szemébe.

Odalépett mellém és egy puszit nyomott az arcomra.

-Érezd jól magad.

Mosolyogva néztem rá.

-Köszönöm.

Seth már várt. Mosolyogva integetett nekem, amint kiléptem az ajtón. Apa kiállt az ajtóba és ő is üdvözölte a fiút.

-Szia Seth! – mosolygott rá. – Rég beszéltünk.

-Igen, de azt hiszem, most inkább a lányod társaságát választom. – vigyorgott apámra.

-Seth! – szóltam rá, de ő csak megrántotta a vállát. Bocsánatkérő mosollyal fordultam apa felé.

-Semmi baj. Megértelek. Stefani tényleg sokkal jobb társaság, mint én. Menjetek csak, de időben hozd haza!

-Oké. – bólintott a fiú, majd amikor hallótávolságon kívülre értünk megkérdezte:

-Mondd csak Stef, mit is takar az, hogy időben?

Halkan felkuncogtam.

-Mielőtt apa elalszik. De mivel még él benne a farkas, ezért elég sokáig bírja alvás nélkül. Úgyhogy szerintem éjfél előtt nem kell hazaérnem.

-Mi volt tegnap? – kérdezett rá a lényegre Seth, miután válaszoltam az előző kérdésére.

Gyorsan összefoglaltam neki a lényeget, miközben a szokásos beszélgetős tisztásunk felé tartottunk.

-Ma is akarsz fogócskázni? – jött az újabb kérdés vigyorogva Seth-től.

-Nem. – Kihúztam magam. – Én már majdnem felnőtt végzős vagyok. Nem fogócskázom…főleg olyanokkal, mint te. – öltöttem ki a nyelvem.

-Hanem milyenekkel? Mint az az Eldon Killian?

Megtorpantam. Honnan tudja kivel jártam legutoljára? Még azelőtt szakítottunk, hogy Seth hazajött volna…azaz egy hete.

-Seth! – kezdtem remegő hanggal. – Annak már vége…

-Én nem úgy hallottam. – Ez a hang…komolyan féltékenység lenne? Seth tényleg féltékeny valakire, akivel jártam? Egyáltalán honnan tudja ezt?

-Hol hallottad? Seth! – Hirtelen mérges lettem. – Akármit hallottál az nem igaz.

-Eldon szerint még bármi lehet…és hogy csak amiatt aggódsz, hogy apád mit fog szólni. És úgyis visszamész hozzá.

-Seth! Ne legyél már ilyen. Semmi közöm nincs már hozzá. – Majdnem elsírtam magam. Miért kell mindennek elromlania, amikor éppen jóra fordulnának a dolgok?

-Stef! Te komolyan kevertél minden sráccal a rezervátumban?

Most már tényleg teljesen ledöbbentem. Azért nem minden fiúval…elég sokkal, az igaz, de nem mindegyikkel.

-Ez így nem teljesen igaz…

-Érdekes módon ,ezt nem mondtad, nem írtad…miért nem szóltál? Hazajövök, mintha minden rendben lenne veled, és rájövök, hogy nem. Stef, mi történt veled?

Kiakadtam teljesen. Így utólag már tudom, hogy nem lett volna szabad vitáznom vele, mert teljesen igaza volt. Seth csak aggódott értem, és jót akart nekem, de akkor ezt nem tudtam felfogni.

-Tudod mi történt velem? – kiabáltam oda neki. – Te elmentél és itt maradtam a világ legszomorúbb apjával. Sosem fogja tudni kiheverni anya halálát és én ezt elfogadom. És nem is szóltam ellene egy hangot sem. De azután, hogy te elmentél, nem tudtam mihez kezdjek magammal. Tizennégy éves voltam, és itt voltam tökegyedül, barátok nélkül, mert minden percemet vagy veled, vagy apuval töltöttem. Aztán rájöttem, hogy tetszem a suliban a fiúknak. Miért ne próbáltam volna ki? Seth! Meg kell értened. Olyan szeretetre vágytam, amit te ott és akkor nem tudtál megadni nekem, mert több ezer mérföldre voltál.

-Igen, azt kerestem, amit elveszítettem. De nem találtam meg. – Könnyek gyűltek a szemembe és elrohantam. Nem érdekelt, hogy mit fog most Seth csinálni. Hülye voltam, gyakorlatilag szerelmet vallottam neki. Miért kellett kérdezősködnie? Miért kellett a múltam után kutatnia?

Több órán keresztül bolyongtam az erdőben. Szerencse, hogy sokat jártam erre, így úgy ismertem a terepet, mint a tenyeremet. Már kezdett sötétedni, amikor zajokra lettem figyelmes. A tengerpartról jött a zaj. Füst szállt a fák között.

-A városi bunkók már megint buliznak. – morogtam magamnak. Felálltam, kitöröltem a könnyeket a szememből és elindultam a part felé, hogy helyre tegyem őket.

Már többször is összetűzésbe kerültünk a városi gyerekekkel. A legnagyobb baj az volt, hogy nem ismerték az erdőt, és a partot, az ottani növényeket, és a védett, ritka fajokat is a tűzre dobták. A bulik után nagyon sok szemét maradt a parton, és senki nem jött, hogy összeszedje. Nekünk fontos volt a  La Push tisztasága, ezért aztán ránk hárult a feladat, hogy szemetest játszva összeszedjük az eldobott sörös, kólás, és  üdítős dobozokat, a pizzamaradékokat és a többi szemetet.

De most megkapják. Éppen eléggé ideges és mérges voltam hozzá, hogy összevesszek pár félrészeg fiatallal.

Szinte rohantam a part felé, de visszafogtam magam. Nem akartam nagyon kifulladni. Nem szerettem volna ott lihegni előttük. Úgyhogy inkább gyors lépésre váltottam és pár perc múlva ott voltam a parton.

-Na jó! Most hagyjátok ezt abba! – kiáltottam fel, amikor megláttam, milyen barbár módon csinálnak tűzifára valót. Nem a letörött és elhalt ágakat dobálták a tűzre, hanem a növények alsó ágairól törték le a fát.

-Mi a baj, kislány? – lépett előre egy srác, akit már többször is láttunk itt. Ő volt a bandavezér.

-Az, hogy olyan hülyék vagytok, hogy… - Nem jutott eszembe egy jó sértés sem. Ciki…

A fiú elkezdtek nevetni.

-Hogy…? – lépett közelebb a főnök. Én egy lépést hátráltam.

-Elegünk van abból, hogy állandóan utánatok kell takarítanunk! – mondtam mérgesen.

-Oh, halljátok fiúk! Nekünk még takarítóink is vannak!

Takarító? Meg mondom neked, ki a takarító…

Egy hirtelen ötlettől vezérelve a srác elé léptem és fel akartam képelni…de nem jött össze. A fiú elkapta a kezemet és hátralökött.

-Azt hiszem, jobb lenne, ha most eltűnnél innen!

Még szerencse, hogy nem estem el. Akkor tuti én lennék a következő pár hónapban a forksi gimi legjobb vicce.

-Mit csináltok? – hallottam meg egy gyanakvó hangot…és olyan hirtelen fordultam meg, hogy – igen – elestem.

Ez nem lehet igaz. Egy újabb srác lépett a többiek mellé, aki…nem, ez lehetetlen…majdnem úgy nézett ki, mint apa fiatalon.

(Teddy szemszöge)

Hangosan csaptam be az ajtót magam után, hadd hallják odalenn, hogy nem értek egyet a döntésükkel. Miért kellett Edwardnak kiolvasnia a gondolataimból, hogy hova készülök? Miért kell neki mindig mindent hallania? Néha nagyon bosszantó tud lenni.

Szóval Edward meghallotta, hogy a La Pushra készülök. Ez persze nem tetszett neki – bár magyarázatot nem kaptam arra miért nem. Amiután kihívta Carlisle-t, már nem értettem mit beszélnek, de abban biztos voltam, hogy rólam van szó.

Aztán visszajöttek és Edward azt mondta, nem mehetek a buliba. Láttam Carlisle-ön, hogy nagyon sajnálja, de mégis egyet értett Edwarddal. Én eléggé kiakadtam és a fejükhöz vágtam, hogy most itt lenne az alkalom barátokat szerezni, de ők ezt a lehetőséget is elveszik tőlem. Tudom, hogy szörnyen érezték mindketten magukat. Sajnáltam, hogy így volt, de nekem fontos volt ez a buli, és már ott lenn megfogadtam, akármi lesz, elmegyek.

Nehéz kijátszani a vámpírokat, de volt rá egy teljes napom, hogy kidolgozzam a tervemet.

Másnap teljesen kifordultam önmagamból. Aki ismert – és Esme és Carlisle nagyon is jól ismert – tudta, hogy készülök valamire. De nem szóltak…

Úgy éreztem, tegnap ráhagyták Edwardra az egészet, de nekik fontosabb volt az én boldogságom, mint az a valami, amitől Edward annyira meg akart védeni.

Remélem tényleg nem nagy dolog…de igazán elmondhatták volna. Előző nap is a titkolózás húzott fel, nem a tény, hogy nem mehetek.

Kiskorom óta tudtam, hogy titkolnak előlem valamit, de nem mertem rákérdezni mi lehet az. Igazából ebben két dolog volt, és egyik sem az, hogy gyáva voltam. Nem akartam megbántani a többieket. Tudtam, hogy ez egy érzékeny pont, és nem akarnak róla beszélni. A másik, hogy féltem, valami olyat tudok meg, ami megváltoztatja az életemet, az én kis saját világképemet, valami olyan, ami alapvető változást hoz számomra.

Épp ezért inkább vártam, hátha valaki ráveszi magát, és elmondja nekem. Tizenhét éve vártam rá.

De ez az este nem az őszinteség estéje volt. Vámpírcsaládom nem akarta elmondani a titkot, én pedig nem akartam elmondani a tervem. Így a vacsi után felmentem a szobámba és vártam, hogy Carlisle és Esme visszavonuljanak, és teljes csend legyen a házban.

Persze tudtam, hogy hallanak, de úgy tűnt, nem akarnak megállítani. Én hálát adtam ezért az égnek…de mit fog ehhez szólni Edward, ha megtudja?

Abban a pillanatban lázadónak éreztem magam. Nem érdekel, ki mit fog szólni! Ezen az estén én tuti jól fogok szórakozni!

La Push nagyon szép volt naplementekor. Elég sokan ott voltak már, amikor én odaértem.

-Áh, végre, megjött a díszvendég! Azt hittük, már nem is jössz.

Majdnem úgy volt. – akartam mondani, de végül is csak üdvözöltem őket.

-De a lényeg, hogy itt vagy. – mondta Chris, és a kezembe nyomott egy üveg sört.

-Kösz. – morogtam oda neki.

-Szórakozz jól. – mutatott körbe. – Van minden: kaja, pia...csak bulizz egy jót.

-Köszi. -  mosolyogtam rá és elindultam körülnézni.

Nem akartam berúgni, és nem akartam semmibe sem belekeveredni. Nem lenne jó, ha már az első bulimkor valami galibát okoznék. Akkor Edward tuti nem engedne el sehova, soha többé.

A következő órák nagyon jól teltek. Sok beszélgettem, táncoltunk, szóval rendesen buliztunk, ahogy az a fiatalokhoz illik. Aztán elkezdődött a bajok sorozata.

Észrevettem, hogy Chris és néhány haverja egy kupacon állnak és mintha vitatkoznának valakivel.

Nem akartam beleavatkozni, a lábam mégis magamtól indult el. Odamentem és megszólaltam:

-Mit csináltok?

Egy lány feküdt a földön, és láthatóan meg volt rémülve. Nem erről volt szó. Milyen dolog egyáltalán egy lány bántani? Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan kiábrándulok ebből a társaságból.

-Semmit. Csak az indián csaj azt hiszi, hogy parancsolgathat nekünk.

-Ez a mi területünk. Örülj neki, hogy megtűrünk itt titeket! – sziszegte oda a lány, aki…ahogy jobban megnéztem. Ez nem lehet igaz? Tényleg olyan, mintha…az anyám lenne? Olyan, mintha ő lenne, csak egy kicsit fiatalabbon. Sötét volt, nem láttam jól, de szinte biztos voltam benne, hogy hasonlít Nessie-re.

Menjetek a fenébe! – hallottam egy lány hangot.

-Mit mondtál? – néztem rá.

Chris és a többiek, de még a lány is megütközve nézett rám.

-Jól vagy? – kérdezte gúnyosan Chris.

-Tessék? – Nem értettem mi bajuk van.

-A csaj nem mondott semmit, te meg úgy nézel rá, mint aki…szellemet látott.

A lány tuti, hogy megszólalt. Hallottam. Nem vagyok hülye.

Közben, az ismeretlen kihasználta az alkalmat és felpattant.

-Ha nem maradtok nyugton – fenyegetett meg minket – hívom a többieket. – kiáltotta gyorsan, megfordult és berohant az erdőbe.

Én Chrisékre néztem, akik már el is indultak a part felé. Utána kell járnom ennek az egésznek. A lány után indultam, bár nem sok esélyem volt, hogy megtalálom. A fák között hamar elvesztettem a tájékozódási képességemet. Sem a Holdat, sem a csillagokat nem láttam, nem tudtam merre kellene menjek, hogy egyáltalán a partra visszataláljak.

Átkoztam magam a hülyeségem miatt. Legalább ne sötétben próbálkoztam volna egy idegen erdőben a túrázással. Ostobának éreztem magam.

Hirtelen, a teljes csendet, egy farkas vonyítása zavarta meg. Farkas? Ha egy van, akkor többnek is kell itt lennie. Nem kellett volna bemennem abba az erdőbe. Már felkészültem, hogy itt a vég…egy farkas falka elől nem menekülhettem.

A fák között valami megmozdult. Odakaptam a fejem, de semmit nem láttam. Msot nagyon örültem volna egy kis vámpírgénnek. Legalább a szemem élesebb lenne…vagy a hallásom. Vagy olyan gyors lennék, mint egy vámpír. De semmi…semmi nem maradt meg Edward génjeiből. Újabb zörej hallatszott, ezúttal a másik oldalról.

Három farkas lépett ki a fák közül, és mindegyik felém tartott és vigyorogva közelített.

-Nicsak, nicsak… - hallatszott egy gúnyos hang. A lány a partról most már magabiztosabb volt. – Az egyik pöffeszkedő városi gyerek eltévedt a sűrű erdőben. – Egyre közelebb jött hozzám, a farkasok pedig követték.

-Ki vagy te? – kérdeztem tőle. – A farkasok lánya? A nőnemű Maugli? – Lehet, hogy nem kellett volna gúnyolódnom, de abban a helyzetben nem láttam más kiutat. Minél jobban felbosszantani. Az emberek – vagy farkas? – hamarabb hibáznak, ha mérgesek.

Fogd be! – hallottam megint, de a lány szája…tényleg nem mozgott?

-Hé! Hagyd ezt abba! – kiáltottam rá. – Hogy csinálod ezt?

Nem vagyok teljesen normális. – gondoltam magamban.

-Hát az biztos. – válaszolt cserfesen a lány.

-Mi van? – kérdeztem tőle hangosan.

-Mi az, hogy mi van? Azt mondtad, nem vagy teljesen normális.

-Nem mondtam.

-De.

Nem akartam ezen vitáni. Én tudtam, hogy nem mondtam.

-Mi vagy te? Gondolatolvasó? Vagy hogy csinálod ezt?

-Mit?

-Hallod, amit gondolok.

Megőrült?

-És hallom, amit gondolsz. Nem, nem őrültem meg.

Az egyik farkas elrohant valahova. Néhány pillanattal később egy srác jelent meg a fák közül. Csak egy nadrág volt rajta, a felsőteste fedetlen volt.

-Stef! Minden rendben van?

-Persze, John. Szerintem menjetek inkább a partra. Szeretnék négyszemközt beszélni… - kérdőn fordult felém.

Teddy. – gondoltam magamban.

-Teddyvel!

-Látod! – kiáltottam fel. – Ezt is hallottad!

Elkerekedett szemekkel nézett rám a lány, akit Stefnek neveztek az előbb. A John nevű srác, csak bólintott.

-Megyünk, megijesztjük kicsit a bulizó gyerekecskéket.

Stef csak bólintott, majd megvárta, amíg a farkasok eltűnnek.

-Mi volt ez?

A lány figyelmen kívül hagyta a kérdésemet.

-Stefani Black vagyok. – nyújtotta ki a kezét üdvözlésképpen.

-Theodore Cullen, de mindenki csak Teddynek hív.

Mielőtt elfogadhattam volna a kinyújtott jobb kezet, a lány leeresztette.

-Cullen? Az a Cullen? – lépett hátrébb pár lépést.

-Hé! Nyugi. Én nem vagyok rosszfiú. Nem vagyok olyanok, mint ők. – mutattam a fejemmel a part felé. Vagyis hát gondoltam, hogy arrafelé lehet a part, mert a farkasok abba az irányba mentek el.

-Cullen vagy! – kiáltott rám. – Neked nem szabadna itt lenned.

-Mi? Mi van? Ezt…ezt nem értem…

-Tűnj el innen! – sziszegte a lány.

Ez a hangulatváltozás nekem sok volt. Megint kiakadtam, pedig nem volt ez jellemző rám.

-Nem értem mi a bajod. Semmit nem csináltam, csak lementem a partra, hogy bulizzak néhány haverommal. Erre te jössz, vájkálsz a gondolataimban, és ezután közlöd velem, hogy menjek innen azonnal. Azt hiszem, ez nem teljesen fair.

Stefani elkezdett fel-alá járkálni. Azt hiszem, le akart nyugodni, de nem úgy tűnt, hogy sikerül neki.

-Szóval…először is…a haverjaid. Minden második héten összepiszkítják a partot. Téged még soha nem láttalak ott, nem is értem, hogy kerültél oda. – Stefani végignézett rajtam. – Te normális srácnak tűnsz…persze, ha elfelejtem, hogy Cullen vagy. Nem vájkálok a gondolataidban. Nem értem, mi ez az egész, eddig még sosem csináltam ilyet. Egyébként te is hallod, amit én gondolok. És bocsánat, hogy úgy lerohantalak, de…egy kicsit kiakadtam emiatt az egész miatt. Hidd el, én is úgy érzem, nem fair, hogy nem gondolhatok semmire. Azt hiszem, kicsit megijedtem.

Mi volt ez már megint? Őszinteségi roham? Normális embernek nincsenek ilyen hangulatváltozásai.

-Hééé! – kiáltott fel Stef és jó erősen belevágott a vállamba. – Mindent hallok.

Megdörzsöltem a vállamat.

-Huh, jó erős vagy. Szóval…ismered a családomat?