Violet szemszöge

-Inkább ez az elképesztő! Engem még sokminden érdekelt volna te dinka! – hallottam meg Rose hangját, majd egy puffanást. Valószínűleg lerázta Emmettet. A következő pillanatban Rosalie ismét velünk volt a nappaliban. Meghallottam, hogy emett elindult emberi tempóban lefelé.

Itt az én időm.

-Rose. Elfogytak a ruháim, amiket magammal hoztam. Eljönnél velem vásárolni? – kérdeztem, és nyújtottam a kezemet, hogy fogja meg. Rose, bár kételkedve de megfogta felajánlott kezemet.

„Mi lenne ha megheccelnénk Emmettet? – küldtem a gondolatot. Rose bólintott, ezért folytattam a küldést. – Ha jól tudom megvannak még a régi ruháitok? – újabb bólintás. – Mi lenne, ha úgy békülhetne meg veled csak, ha a régi ruháiban eljön velünk vásárolni, a plázába? – újabb bólintás.”

Ekkor elengedtem Rose kezét. Mire Edward, és Alice is kuncogott egy sort, persze, hiszen ők már tudták mi lesz.

-Akkor jönnél velem? –  kérdeztem nővéremtől, mintha misem történt volna.

-Igen. – eggyezett bele Rose.

-Miről maradtam le? –  kérdezte Em kíváncsian.

-Violettel vásárolni megyünk, mert elfogytak a ruhái. – mondta véletlenül sem férjére pillantva, hogy játssza a sértődöttet, vagy talán az is volt.

-Mehetek veletek? – kérdezte a kiszemelt. Gondolom általában ezzel enyhített.

-Ha most csak enyhíteni akarsz, ezt egyféleképpen teheted. – mondta nővérem végre ránézve, majd visszafordult hozzám, egy cinkos kacsintásra.

-És mi volna ez a dolog? – kérdezte Em óvatosan, valószínűleg megérezhette, hogy valami készül ellene.

-Alice! – mondta Rose.

-Máris. – tűnt el Alice egy pillanatra, majd a ruhával a kezében tért vissza. Em ijedt képet vágott, mire Alice felnevetett, és is csak alig bírtam visszafogni magamat.

-Mire készültök, a korombéli ruháimmal? – erre csak gonosz mosolyokat kapott válaszul.

-Szóval, akkor velünk jössz vásárolni, igaz? – kérdeztem izgatottan.

-Igen. – mondta. Látszott rajta, hogy még nem esett le neki.

Összehúzott szemekkel nézett meg minket egyenként, majd a ruhát is megméregette szemével. És itt jött amire vártunk. A megvilágosodásának pillanata.

Az arca hirtelen meglepettséget mutatott, najd rögtön ezután összeráncolta a homlokát, és látszódott, hogy tiltakozni készül.

-Neeeeeeeeeem. Nem, nem, nem, nem, nem. – nyújtotta meg, majd ismételte meg magát Em, hogy nyomatékosítsa a dolgot. – Ha azt képzelitek, hogy felveszem ezeket, és utána elmegyek veletek ebben vásárolni, akkor nagyon tévedtek. – majd meglátjuk. Gondoltam magamban gonoszul.

-Te tudod. – rántotta meg vállát Rose. – Akkor gyere Vie, még sok dolgunk lesz. – és elindultunk az ajtó fele. – Sziasztok! – köszönt nővérem.

-Sziasztok! – köszöntem el én is.

Emberi tempóban mentünk kifele, gondolkodási időt hagyva Emmettnek.

Edward röhögésére mindenki felkapta a fejét, de szinte azonnal el is hallgatott. – Ott a pont. – mondta ki tudja Emmett melyik gondolatára.

Továbbindultunk.

-Várjatok! – hallottuk meg Em beletörődött hangját. Ezek szerint győztünk. Na ez is egy vicces este lesz. – Alice, add azt a ruhát. Veletek megyek.

Rosalie pillanatok alatt Emmett karjaiba repült, majd szenvedélyesen csókolózni kezdtek. Egy idő után mindenkire köhögőroham tört, persze „véletlenül”.

Ekkor Emmett elvált Rose-tól, elvette Alice-től a ruháit, majd felment átöltözni.

Pár másodperc múlva kelletlenül vonszolta magát lefele a lépcsőn, majd mindhárman beültünk Rosalie Bmw-jébe, ami megjegyzem szuper kocsi, és mosolyogva figyeltük, ahogy Emmett füstölög magában.

Rose nagyon gyorsan hajtott, de még így is fél órába került elérni Seatlet.

Már alig vártam az emberek reakcióját erre az 50s évek beli ruházatra.

Leparkoltunk a pláza mélygarázsában, majd Emmett miatt, még az emberi tempóhoz képest is lassabban elindultunk fölfele, hogy végre nagyot szólhasson a kis csínyünk.

Legelőször beálltunk a fagyishoz sorba, hogy Emmett ruhája elég feltűnő lehessen.

Meg is érkezett a várva-várt reakció.

Pár percig, csak csöndes kuncogások, és súgdolózások hallatszottak Emmet ruhájának témájában. (Ha tudnák, hogy a suttogás nem segíti elrejteni, a beszédet a mitikus lények elől.) Ezen a gondolaton jót mulattam.

És ekkor még viccesebb dolog történt.

Egy öreg néni odament Em-hez és idézem:

„-Ó ha tudná, hogy mennyire hasonlít a férjemre ebben a ruhában, amikor még fiatalok voltunk.”

Na ekkor már nem bírtam megállni nevetés nélkül, ahogy Rose és sok ember körülöttünk szintén nem bírta.

Biztos vagyok benne, ha Em ember lenne, már úgy nézne ki mint egy főtt rák zavarában. Nagyon vicces látványt mutatott, ahogy fülét farkát behúzva várta, hogy végre megszabaduljon innen.

Kivártam a sort, vettem egy csokoládésfagyit, ugyanis hihetetlenül édesszájú vagyok. Majd a boltok felé vettük volna az irányt, ha Alice fel nem bukkan előttünk.

-Te hogyhogy itt? –  kérdeztem meglepve.

-Nem hagyhattam ki. Látnom kellett. És amikor a néni odament hozzá… - nevetett fel az emléket felidézve. – Nade arra gondoltam, hogy inkább gyertek és menjünk szabászhoz, hogy különlegesek legyenek az új ruháid. Itt Seatleben van egy nagyon jó szabász pár utcányira innen.

-Ám legyen. – mondtam, elvégre pénzem van, és néhanapján költekezni nem is lehet olyan szörnyű dolog.

Elindultunk a sötét utcákon keresztül a szabász felé, hozzáteszem Emmett legnagyobb örömére, ugyanis így nincs olyan sok ember, és ha mégis lenne, nem látnák  őt rendesen a sötétben. Már egy ideje sétáltunk, amikor Alice hirtelen megtorpant, látomása lehetett.

Rose mellélépett. –  Mit látsz?

Alice remegett. –  Volturit. De nem látom az okát, és nem látom a célpontjukat. –  ez volt az én végszavam. Engem keresnek. El kell tűnnöm. Kérdés az, hogy hogyan.

Ekkor jött az én mentőövem. Átnéztem az utca túloldalára, és mit ad isten, kit tuszkol négy részeg pasas egy sikátor felé?

-Srácok?

-Igen? – kérdezték kíváncsian.

-Az ott nem… ? –  mutattam az állítólagos mentőövem felé, mire mindenki kikerekedett szemekkel nézett a mutatott irányba.