(Edward szemszöge) 

Nem tellett sok időbe, hogy elérjem Európát, és kíváncsian vetettem magam az őshaza látványosságaiba. Először Angliát, Skóciát és  Írországot vettem szemügyre. Imádtam mindegyik helyet. Bár volt néhány hely, ahol kifejezetten nem kedveltek engem. A babonásabb kis városokban, mint például az állítólagos szörny lakhelyéül szolgáló Loch Ness környékén mindenkin látszott, hogy ők igenis tudják, de legalábbis hiszik, hogy vámpír vagyok. Skóciában valami elátkozott férfinak gondoltak, akit az ősi szellemek bűntettek meg hűtlenségéért. Jókat mosolyogtam ezeken az elméleteken. Hiszen igazából senki sem tudta rám bizonyítani, hogy bármi közöm is lenne bármilyen emberfeletti lényhez. Franciaországban hosszan elidőztem, igen vendégszerető népek, ha az ember, illetve vámpír beszéli a nyelvüket. A bohém élet fellegvára volt. Egyszerűen lenyűgözött a sok művész lélek, akik komolyan vették a festészetet, költészetet, zenét, szexualitást, szerelmet. Tele voltak szenvedéllyel és tűzzel. Minden éjjel vad orgiák, táncosnők, és rengeteg alkohol volt a bárok repertoárjában. Elképesztő hely volt. Bár én nem élveztem ki a halandók szórakozási szokásait, azért kíváncsian kémleltem, és figyeltem a létrejövő kalandokat, és szerelmeket. Magyarországon a helyi szokások fogtak meg igazán. A családi otthon melege, és a kellemes légkör teljesen magával ragadott. A falvakban előre köszöntek egymásnak az emberek, és mindenki nagyon közvetlen volt. Mosolyogva figyeltem a kézről-kézre járó unokákat, anyákat és leányokat, ahogy a kertben gyomlálgatva, majd a konyhában ebédet főzve várták haza férjeiket. Ha még ember lennék, akkor szívesen letelepednék a környéken a kedvesemmel. A gyönyörű kézműves munkák, hímzések, porcelánok, egyszerűen nem lehetett betelni velük. Találtam néhány elképesztően szép horgolt, és hímzett terítőt, és nem bírtam megállni, hogy ne vegyek néhányat Esmének ajándékba. Egészen biztos, hogy majd egyszer még találkozni fogunk, valahol, addig pedig majd elteszem neki.  Megjártam Erdélyt is, ahol igencsak nagy volt a fajtánkban hívők száma, viszont a falvakban élők próbálkozásain elképesztően jól szórakoztam. Egyszer egy néni még szentelt vízzel is leöntött, ami természetesen nem égetett meg engem, ezért a keresztjét is meglengette előttem, majd hozzám vágott egy fokhagymát. Szegénykém nagyon félt tőlem, de én csak mosolyogni tudtam a heves próbálkozásain. Annyira aranyos volt, ahogy halált megvető bátorsággal akarta megmenteni tőlem a falut. Spanyolország is gyönyörű volt, bár az ottani táj szépségeit csak éjszaka volt lehetőségem látni, de ettől függetlenül nagyon élveztem a látványt. Leszámítva a bikaviadalt, amit értelmetlennek és durvának tartottam. Miért kockáztatná valaki a halandó életét, amikor annyi minden áll még előtte. Ha még egyszer ember lehetnék, úgy vigyáznék az életemre, mint a világ legdrágább kincsére. Olaszországba is bemerészkedtem, de a biztonság kedvéért Volterra környékét messze elkerültem, mert nem szerettem volna, ha Aro vagy valamelyik másik Volturi szemet vetne rám. Carlisle mesélte, hogy minden vágyuk minden különleges vámpírt a családjuk tagjának tudni, én pedig megfelelnék az elvárásaiknak. Márpedig én nem fogok függni senkitől. Miután kiaknáztam az Európa adta lehetőségeket, úgy határoztam, hogy ideje megnéznem Ázsiát is, és be kellett vallanom magamnak, hogy az ottani kultúra teljesen elvarázsolt. A harcművészetük, a meditáció, és az életszemlélet, a családok összetartása. A munka lelkiismeretes elvégzése. A műkincsek, és a látványosságok. Az egész kontinens hangulata felejthetetlenül ivódott belém. Az emberek segítőkészek, és kedvesek voltak, nem úgy, mint a legtöbb helyen, ahol eddig jártam. A legjobban Kína fogott meg az ázsiai helyek közül, bár a mongoloknak is volt valami különleges bájuk, amit sosem felejtek el. Nappal, ha sütött a nap, a távolból, észrevétlenül figyeltem az embereket, de éjszaka mindenhol szabadon mozoghattam, és néha félelmetes dolgokkal szembesültem. A világ fokozatosan egyre kegyetlenebb lett. Az emberek változtak, ahogy az erkölcsi normák is. Ha így folytatja a világ, akkor néhány évtized alatt tönkreteszik a világot. Sehol nem rendeztem akkor vérengzést, mint Kínában, ahol ártatlan embereket raboltak el, és akartak eladni rabszolgának. Természetesen nem kínaiak voltak a bűnösök, ők csupán az áldozatok voltak. Miután elengedtem az embereket, akik rémülten, és egyben hálásan is néztek rám, végignéztem a pusztításomon. Az eső eleredt, és én néhány perccel később megláttam magam egy pocsolyában. Az első emberi áldozatom óta nem néztem tükörbe, és azóta nem néztem bele senki szemébe sem. Akit a pocsolyában láttam nem én voltam. A vonásai eltorzultak a dühtől, a kezei ökölbe voltak szorulva. Az arckifejezése olyan volt, mint egy rideg gyilkosé, a szemei vérvörösek voltak, és gonoszan csillantak.

• Mi lett belőlem? – tettem fel magamnak a kérdést.

Egy lelketlen szörny vagyok, ez biztos, de amióta elhagytam a családomat még rosszabbá váltam, mint amilyen alapvetően vagyok. Én tévedtem. Nem vagyok gyilkos. Akármennyire is a természetemben van a gyilkolási vágy, akkor sem kell ilyennek lennem. Még akkor is, hogyha bűnözőket öltem meg, akkor sem volt hozzá jogom. Minden egyes áldozatom utolsó gondolatait hallottam, és mindegyik bocsánatért fohászkodott. Az ördög megtestesítőjének hittek engem, és nem is tévedtek nagyot.

Carlisle és Esme nem tévedett, én tévedtem. Vajon még hazamehetek? Haza merjek-e egyáltalán menni? Hiszen a fogadott szüleim biztosan nagyot csalódtak bennem. Főleg Carlisle, aki minden egyes szavát őszintén intézte hozzám, de én még csak meg sem hallgattam, amikor szeretett volna beszélni velem a kételyeimről. Mégsem tartottak vissza, mert tiszteletben tartották a szabad akaratomat. Mellettük a helyem, hogyha hajlandóak engem visszafogadni a családba. Hazamegyek, igen, ez lesz a legjobb. Ezt akarom. Nem akarok már Edward Anthony Masen lenni a nomád, én már Cullen vagyok. Egy különc a fajtánkban, pontosan úgy, mint Carlisle és Esme. A vegetáriánus életmód a helyes, és most már soha nem fogok kételkedni ebben.

Amint elhatároztam, hogy visszamegyek a családomhoz a lábaim már el is indultak a célom felé. Már átúsztam Amerikába, amikor hirtelen újra megtorpantam. Nem mehetek haza vörös szemekkel. Tudom, hogy tudják, hogy nomádként éltem az eltelt néhány évben, de tudni, és mindezzel szembesülni is más. Nem akarom, hogy belevésődjön az emlékezetükbe a vörös szemem, és a mostani zilált külsőm. Az első erdőbe bevetettem magam, és egyáltalán nem érdekelt, hogy mit kapok el, a lényeg az volt, hogy állat legyen. Egy szarvascsorda, és két grizzly után már kezdtem magam jobban érezni. Bár ennyi kihagyás után büdösnek, és ízetlennek éreztem őket, mégis boldogsággal töltött el a tudat, hogy így döntöttem. Az erdőben volt egy apró patak is, és én azonnal a vízhez siettem, hogy megnézzem magam. A vonásaim kezdtek visszaváltozni az eredeti mivoltukba, és a szemem is átmenetet képzett a vörös és a borostyán között, de még nincs itt az ideje, hogy hazamenjek. Addig nem, amíg nem lesznek a szemeim megint aranyszínűek, mint a családom többi tagjának. Néhány hónap, és alkalmas leszek rá, hogy hazamenjek. Csak néhány hónap, és újra a családommal lehetek.  

(Carlisle szemszöge) 

Már olyan régóta elment. Sokkal régebben, mint amennyit ép ésszel még el tudnék viselni. Nem akarom látni, ahogy Esme zombiként sétál be minden nap a szobájába, hogy friss virágot vigyen, és kitakarítson, hátha ez lesz az a nap, amikor a fiunk visszatér. Szegény szerelmem nem tudja, hogy látom, hogy mit csinál, de nem is akartam ezzel zavarba hozni. Így is próbál erősnek látszani miattam. Sosem bocsájtom meg magamnak, hogy látta az érzelmi kitörésem, amikor több fát, és egy sziklát is a földdel tettem egyenlővé miután Edward elment. Azóta azt hiszi, hogy nem mutathatja ki az érzelmeit a jelenlétemben, mert akkor még a végén újra feltör belőlem a pusztítási vágy. Nem tehettem róla, egyszerűen kikívánkozott belőlem a felgyülemlett feszültség, és valószínűleg túl hangos is voltam. Már egy fél órája pusztítottam a tájat magam körül, amikor egyszer csak egy apró kéz fogta meg a vállamat, majd két kicsi kar fonódott a nyakam köré. Esme mindig is tudta, hogy egyszer ki fog törni belőlem a kétségbeesés, de arra nem számított, hogy ténylegesen is pusztítani fogok. Apró teste megrázkódott a karjaimban, és én azonnal megnyugodtam. Tudtam, hogy vigaszt tudunk meríteni egymásból, és a szerelmünkből.

Hihetetlen, hogy a kórházban minden nap arra bíztatom az embereket, hogy beszéljenek a problémáikról, de én mégsem vagyok képes elmondani a feleségemnek, hogy mit érzek. Hogy mennyire fáj, hogy elvesztettem az első családtagomat, a társamat, aki kirángatott több száz év magányából. Akiért újra érdemes volt élnem. Esme mindig kiadja magából a fájdalmát, ha attól jobban érzi magát, akár egész éjszaka is beszél Edwardról, és hogy mennyire hiszi, hogy haza fog térni. Igen, szerelmem még mindig szentül hisz ebben, de én már egyre kevésbé. Hogyha Edwardnak éveken át megfelelt a gyilkolás, akkor már nem nagy a valószínűsége, hogy visszatér. Minden egyes újabb áldozattal elveszít egy részt magából, a lelkéből, és a vámpír énje egyre jobban el fog uralkodni rajta. El fogja veszíteni önmagát, és egy másik személyiség lesz belőle. Egy igazi vámpír. Még néha elgondolkozom rajta, hogy inkább utána megyek, hiszen felelősséggel tartozom az irányába, de megígértem a gyönyörű feleségemnek, hogy nem teszem. Tudom, hogy igaza van abban, hogy így csak megerősíteném benne a lázadás iránti vágyát, hiszen, ha valamit tiltanak, akkor az sokkal csábítóbb, de így sokkal rosszabb, mert fogalmam sincs, hogy hol van, vagy, hogy mi van vele. Mi van, hogyha Olaszországba vetődött, és Aro magához édesgette, akkor soha nem fogom tudni kihozni abból a mókuskerékből. Vagy, hogyha vad nomádok megsebesítették és tehetetlen, ne adj Isten, meg is ölték. Azt Esme nem bírná ki, és én sem. Találnunk kell valami megoldást, mert én ezt nem tudom már sokáig elviselni, akármennyire is szeretnék erős maradni a szerelmem kedvéért, egyszerűen nem vagyok képes higgadtan gondolkodni, hogyha Edwardról van szó. Én vagyok a teremtője, mégis tehetetlen vagyok. Kap még egy évet, és ha nem tér haza, akkor visszahozom, ha akarja, ha nem. Döntöttem. Ez nem mehet így tovább.

• Carlisle? – lépett be kedvesem az ajtón. Észre sem vettem, hogy hazaért. – Mi történt? Azt hittem, hogy éjszaka is bent leszel ma – kérdezte meglepetten.
• Én csak, veled akartam lenni végre egy kicsit. Úgy érzem, hogy elhanyagollak mostanában – vallottam be. Tényleg elvállaltam minden műszakot az utóbbi pár hónapban, és a feleségem alig látott. Magára hagytam, pedig nem érdemelte ezt.
• Ugyan, drágám. Nem kell szabadkoznod. Tudom, hogy mit érzel. A munkádba temetkeztél, mert én nem tudtalak kizökkenteni a gondolataidból. Megértelek, én is hasonlóan érzek, mint te, de haza fog jönni – ült le az ölembe.

Szerettem, amikor szorosan hozzám bújt, mert ilyenkor mindig megnyugodtam. Az illata, a teste, a selymes haja, ami az arcomat cirógatta. Az apró  kezei, ahogy a hátam simogatják. Amikor ilyen volt, akkor mindig ki tudtam kapcsolni legalább egy kis időre.

• Nagyon szeretlek – bukott ki belőlem. – Tudom, hogy régen mondtam már, de kérlek, ne kételkedj ebben soha.
• Édesem, ne butáskodj. Tegnap éjjel is mondtad, amikor felhívtál telefonon – mosolyodott el kedvesem. – Egyébként, én is nagyon szeretlek – mondta csendesen, majd végigsimított a mellkasomon. – Emlékszel még a férji kötelességeidre? – kérdezte halványan mosolyogva.
• Hogy érted? – kérdeztem kikerekedett szemekkel.
• Tudod, hogy mióta nem jártunk a hálószobánkban? – kérdezte kicsit csalódottan. Te jó ég, már vagy egy hónapja csak a nappaliban ülünk, és nekem még csak eszembe se jutott, hogy mi… Jézusom, pocsék apa vagyok, ráadásul még férjnek sem vagyok túl jó. Hogy lehettem ilyen az életem értelmével? – Most elkezdett kattogni az a bűntudatos agyad, ide hallom – mosolyodott el halványan Esme. – Tudod, néha igazán úgy érzem, hogy sokkal jobban hasonlítotok Edwarddal, mint hiszitek. Nem azért hoztam fel a témát, mert neheztelek rád bármiért is, de már hiányzol. Nem kell csinálnunk semmit sem, csak menjünk fel a szobánkba, és bújjunk össze. Színlelj velem egy kis szunyókálás, vagy olvass fel nekem, mint régen. Bármit, csak végre lépjünk túl a nappalin, és a depresszión. Egyébként talán te is jobban éreznéd magad egy kicsit, ha néha bemennél a szobájába.
• Még nem akarok bemenni oda – hajtottam le a fejem.
• Rendben, ha nem, hát nem. Nem erőltetem, de legalább a mi hálónkba menjünk fel – kérlelt kedvesen.
• Jól van, már megyünk is – mosolyogtam rá kedvesemre. Majd óvatosan felálltam vele, és azonnal a szobánk felé vettük az irányt. A szobában pedig hatalmas meglepetés fogadott. Mindenhol illatos gyertyák égtek, és az ágyunk felett egy hatalmas „Boldog Születésnapot” felirat díszelgett. Úristen, ma van a szülinapom. Amit nem ünnepeltem meg, amióta átváltoztam. Honnan tudhatta ezt Esme? – Ez gyönyörű, kicsim, de honnan tudtad? – kérdeztem elámulva.
• Nos, volt időm keresgélni a könyvtárban, és megtaláltam a családfádat, ahol fel volt tüntetve a dátum, amikor születtél. Gondoltam, hogy megünnepelhetnénk. Lehet, hogy már nagyon sok szülinapod volt, de velem ez az első – magyarázta boldogan.
• Köszönöm – csókoltam meg lágyan. Tényleg fantasztikus volt a látvány, és már magától a gesztustól is teljesen meghatódtam.
• Tegyél le egy kicsit – mosolygott rám, miután elváltunk.
• Muszáj? – kérdeztem kicsit csalódottan.
• Igen, most muszáj, mert ajándékot is kapsz – mosolygott rám boldogan.
• Rendben – mondtam halványan elmosolyodva. Majd a lábára állítottam. Ő pedig azonnal egy fiókhoz szaladt, és kihúzott belőle két nagyobb csomagot.
• Boldog Születésnapot – nyomott csókot az ajkaimra. Majd kezembe csúsztatta a csomagokat. – Bontsd ki – kért izgatottan.

Azonnal engedelmeskedtem, és kíváncsian nyitottam ki az első csomagot. Egy fénykép volt benne, amin az árvaház volt, amibe járunk Esmével, ahol meggyógyítottuk a gyerekeket. Az árvaház előtt pedig ott álltak a gyerekek, és a nővérek, egy hatalmas lepedőt tartva, amire ráfestették, hogy „Boldog Születésnapot, Carlisle!” Ezen kívül a szabad helyeken csupa rajz volt az egész lepedő, biztosan a gyerekek dekorálták ki az egészet.

• Látod, hogy mennyi gyermeked van? Ők mind imádnak téged, és felnéznek rád. Utólagos engedelmeddel egy hatalmas szülinapi tortát is vittem nekik a nevedben – karolta át a derekamat Esme.
• Jól tetted – mosolyogtam rá. – Nagy becsben fogom tartani ezt a képet, köszönöm.
• Nincs mit. Most pedig bontsd ki a másikat is – biztatott. Én pedig engedelmesen feltéptem a papírt, és egy újabb kép tárult elém. Ezúttal mi voltunk rajta. Esme, Edward és én az esküvőnkön. Mindhárman boldogan mosolyogtunk, és Esmét közrefogva pózoltunk Carmennek, aki meg akarta örökíteni a boldog pillanatot. – Ezt azért kapod, hogy mindig emlékezz rá, hogy ő hozzánk tartozik. Nézz csak rá, velünk volt boldog – mondta Esme határozottan.
• Nem is tudom, hogy mit kezdenék nélküled – húztam magamhoz szorosan.
• Valószínűleg kétségbeesve kutatnál utána, és akarata ellenére is visszahoznád, ami nem lenne helyes – nézett rám feleségem kissé morcosan.
• Túl jól ismersz – sóhajtottam fel.
• A feleséged vagyok, mindent tudok rólad – kacsintott rám. Letettem a két csodálatos fotót az éjjeliszekrényre, majd karjaimba kaptam kedvesem, és lefeküdtem vele az ágyunkra. Esme azonnal szorosan hozzám bújt, én pedig boldogan öleltem magamhoz reggelig, miközben lágyan cirógattam a hátát. Fogalmam sincs, hogy mivel érdemeltem ki ezt a nőt, de ki fogom engesztelni az elmúlt hónapokért, ez egészen biztos.