(Edward szemszöge) 

Három hónap. Ennyi ideje vagyok újra Amerikában, és ennyi ideje nem öltem meg egyetlen embert sem, bár a visszaszokás sokkal nehezebb volt, mint hittem. Amíg nem kóstoltam emberi vért sokkal kisebb volt a kísértés rá, hogy megtegyem, de most, hogy tudom a különbséget az állatok és az emberek vére között már egészen más a helyzet. Viszont most már tudom, hogy mi a helyes, és ez erőt ad nekem abban, hogy újra vegetáriánus életmódot folytassak, és hazamehessek. Haza, olyan régen nem volt már otthonom. Carlisle és Esme remélem, hogy visszafogad, akár az örökkévalóságom hátralevő részében el sem hagyom a házat, ha ezt mondják, csupán akkor, ha vadásznom kell, de nem akarom elveszíteni őket többé. Nem való nekem a nomád élet.

Ma reggel elhatároztam magam. Még elmegyek vadászni, és leölök egy szarvas csordát, azután pedig hazamegyek. Már nem vagyok messze a helytől, ahol együtt éltünk. Remélem, hogy még ott laknak, és nem kell őket sokáig keresnem majd. Bár Carlisle nem szokott addig elköltözni, ameddig nem muszáj, úgyhogy nagyon is jók az esélyeim. Vagy talán érdemes lenne a kórház közelébe menni, és meglesni, hogy még itt dolgozik-e fogadott apám? Igen, ez jó lesz. Azonnal a szarvasok után vetettem magam, és mindegyiket elejtettem. A közeli patakban pedig azonnal megnéztem magamat. Mocskos voltam, és a ruháim is elszakadtak már itt-ott, bár annyira nem volt vészes, de szemeim újra aranyszínben pompáztak, és most ez volt a legfontosabb. Gondolkodás nélkül a folyóba vetettem magam, és alaposan megmosakodtam, ezzel a ruháimat is megtisztogatva. Mikor kimásztam a vízből, már legalább nagyjából elfogadható volt a kinézetem. Nem voltam egy makulátlan úriember, de a célnak megfeleltem. Néhány órát még nyugton maradtam, hogy száradjak, aztán a kórház felé vettem az irányt. A memóriámnak köszönhetően tökéletesen emlékeztem rá, hogy az erdő mely feléről közelítsem meg a dolgozószobáját. Volt egy fa, amiről néha meglestem még régebben, ha kíváncsi voltam a munkájára. Egy határozott ugrással felkapaszkodtam a megfelelő ágra, de a szoba üres volt. Türelmesen vártam, és kémleltem a szobát, arra várva, hogy valaki belépjen rajta, és már kezdtem is feladni, de néhány órával később Carlisle nyitott be a legnagyobb örömömre. Tehát még itt vannak. Fogadott apám arca meglehetősen megviselt volt, és sejtettem, hogy ez miattam lehet. Sose bocsátom meg magamnak, hogy ekkora fájdalmat okoztam neki, aki saját fiaként szeret, és Esmének, aki már az első pillanattól kezdve a gyermekeként nevelt. Talán egy kicsit beleleshetnék a gondolataiba. Koncentráltam rá a szobára.

„Szegény Esme, hogy hanyagolhattam el így? Nem lett volna szabad ilyet tennem vele, még akkor sem, hogyha a fiam ennyire hiányzik, hiszen neki is éppolyan szörnyű a mostani helyzet, mint nekem. Mégis annyira biztos benne, hogy vissza fog jönni. Vajon egyszer tényleg bekopogtat, vagy beront az ajtón, és velünk marad? Bárcsak itt lenne velünk, és minden rendbe jönne. Újra egy család lehetnénk, mint régen. ”

• Itt vagyok – motyogtam magam elé.

Majd leugrottam a fáról, és elhatároztam, hogy kihallgatom, hogy meddig tart Carlisle műszakja, és akkor megyek haza, hogyha már mindketten otthon lesznek. Legszívesebb most azonnal berohantam volna a kórházba Carlisle-hoz, de ki tudja, hogy milyen történetet találtak ki egykor, amikor eltűntem az életükből. Ha úgy tudják az emberek, hogy a fia meghalt, akkor elég érdekesen festene, ha egyszer csak betoppannék épen és egészségesen. Miután megtudtam, amit akartam bevetettem magam az erdőbe, és türelmesen vártam a kedvenc rétemen, hogy elérkezzen az idő. Este kilenc óra felé járhatott már, amikor elindultam. Elvileg Carlisle nyolckor végzett, de ahogy ismerem kilenc előtt nem jutott el az ajtóig, és még legalább tíz perc kell, amíg hazaér. Ezért is nem siettem túlságosan, pedig már nagyon ideges voltam amiatt, hogy mit fognak reagálni, ha betoppanok, de azt akartam, hogy mindketten ott legyenek.

Végre eljött az én időm. Már néhány mérföldre a háztól is tökéletes hallottam Esme és Carlisle gondolatait. Ezek szerint már itthon vannak mindketten, és a nappaliban beszélgetnek. Az ajtóhoz rohantam, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtam, de nem rohantam be, hanem megálltam és kopogtattam. Esme néhány pillanattal később már ki is tárta az ajtót, majd mindkét kezével a szájához kapott.

• Te jó ég, Edward – mondta zokogva. Majd a nyakamba vetette magát, én pedig boldogan öleltem át. Fejemet a hajába temettem, és szorosan magamhoz húztam. Ha tudná, hogy mennyire hiányzott már ez a szeretet, ami csak úgy sugárzik a gondolataiból, és minden egyes mozdulatából. – Annyira hiányoztál, ne hagyj itt minket többé – korholt le lágyan. Bár az anyai féltést jobban kiéreztem belőle, mint a dorgálást.
• Nem megyek el soha többé – ígértem, mikor elengedtem.

Fogadott anyám ellépett előlem, és hagyta, hogy Carlisle is elém álljon. Fogadott apám első pillantása a szememre tévedt, és amikor meglátta, hogy arany színben tündököl az arcán boldogság és megnyugvás suhant át.

• Edward – biccentett kimérten. Talán mégsem lesz képes megbocsájtani azt, amit tettem? Lehet, hogy örökké megvet majd azért, mert éveken át gyilkoltam? Bár kétségkívül igaza lenne, ha ezt tenné.
• Apa – hajtottam le a fejem, mint egy rossz kisgyerek.

Őszintén elszégyelltem magam, ha csak visszagondoltam arra a napra, amikor elhagytam őket. Durva voltam, és csökönyös. A következő pillanatban azonban váratlan dolog történt. Carlisle is magához húzott, és szorosan átölelt. Még soha nem tett ilyesmit ezelőtt, de elképesztően jól esett.

• Hiányoztál nekünk, fiam – mondta komolyan.
• Ti is nekem – válaszoltam miután elengedett. A következő pillanatban pedig már megint Esme volt a nyakamban.
• Gyere be, üljünk le és beszélgessünk. Mindent tudni akarok, ami történt veled. Olyan jó, hogy újra itthon vagy – mondta boldogan. Majd kézen fogott és a kanapé felé kezdett húzni, én pedig engedtem a gyengéd erőszaknak, és követtem őt.

Leültem a kanapéra, és csendben vártam, hogy rám zúdítsák a néhány év alatt felgyülemlett haragjukat, de nem történt semmi. Carlisle helyet foglalt velem szemben a fotelban, Esme pedig az ölébe kucorodott, és mindketten kíváncsian néztek rám.

• Mit szeretnétek tudni? – sóhajtottam fel megadóan.
• Merre jártál ez alatt a néhány év alatt, és mit csináltál? – kérdezte Esme őszinte kíváncsisággal a hangjában.
• Sok helyen jártam, bejártam Amerikát, Európát, és Ázsiát is. Voltam gyönyörű helyeken, amelyek barátságosak, és kedvesek voltak, de voltak babonás, és kíméletlen népek is. Nem mintha kárt tudtak volna tenni bennem, de kiközösíteni ki tudtak – kezdtem bele, bár tudtam, hogy nem ez érdekli őket a leginkább. – Én, nomád életmódot folytattam – hajtottam le a fejem. Mire Esme kiszállt Carlisle öléből és mellém kuporodott, majd magához ölelt.
• Most viszont már tudod, hogy milyen a nomád lét, de visszajöttél. Tehát megtaláltad az utadat, amit folytatni akarsz – simogatta meg a hajamat. Hihetetlen, hogy azok után is az én nem létező lelkemet istápolja, hogy gyilkoltam.
• Véglegesen eldöntötted az utadat? – kérdezte Carlisle komolyan. Esme pedig talán létezése során először szúrósan nézett szerelmére. „Edward, szeretlek, hiszen a fiam vagy, és akkor is szeretni foglak, ha meggondolod magad újra, és mégis nomád leszel, de nem akarom, hogy még egyszer akkora fájdalmat okozz Esmének, mint amikor elmentél, és nekem is. Úgyhogy kérlek, ha velünk maradsz, akkor azt alaposan gondolt át. Nem bírná ki még egyszer a hiányodat.” Üzente gondolatban Carlisle. Teljesen igaza volt, hiszen látni lehetett rajtuk, hogy mennyi fájdalmat okoztam a távollétemmel. Teremtőm is nyilván csalódott bennem. Esme pedig csak azért nem, mert mindig is elfogult volt velem szemben. Hiszen mindig is úgy gondolta, hogy én vagyok az a gyermek, akit a sajátja helyet maga az ég ajándékozott neki, a szerelemmel együtt.
• Igen, véglegesen döntöttem. A családommal akarok élni, úgy ahogyan régen – néztem fogadott apámra komolyan. – Természetesen csak akkor, hogyha visszafogadtok azok után is, amit tettem éveken át – fűztem hozzá komolyan.
• Hát persze, hogy visszajöhetsz – mondta Esme boldogan. Majd jelentőségteljesen Carlisle-ra nézett.
• Rendben – mosolyodott el teremtőm is. – Isten hozott itthon, fiam – mosolygott rám lágyan.

Hatalmas boldogság söpört végig halott szívemen. Még azok után is képesek tárt karokkal fogadni, és a fiuknak tekinteni, hogy cserbenhagytam őket, ráadásul pedig embereket is öltem, ami a mi elveink szerint hatalmas bűn.

• Köszönöm – néztem rájuk hálásan.

Az este hátralévő  részében én csak meséltem, és meséltem, hogy milyen helyeken jártam, és hogy mit lenne érdemes nekik is megnézni majd a jövőben. Bár Carlisle számára nem okoztam túl sok meglepetést, hiszen ő már valószínűleg mindent látott a földön, viszont Esme tátott szájjal hallgatta a történeteimet, és már el is kezdett tervezni egy világkörüli utazást a számunkra. A vérengzéseimről szóló részeket alaposan megcenzúráztam, vagy inkább teljesen kihagytam, és szüleim sem kérdeztek felőle. Bár sejtettem, hogy Carlisle és én még egy nagy, és komoly beszélgetés előtt állunk, de nyilván nem Esme előtt akart ilyesmiről beszélgetni, ahogy én sem. Az egész éjszakát átbeszélgettük, majd reggel, amikor Carlisle-nak itt volt az ideje, hogy munkába menjen elbúcsúztunk tőle, és Esmével ketten maradtunk csak a házban. Carlisle azonban megkért mielőtt elment, hogy délután menjek be hozzá az irodájába. Én pedig természetesen igent mondtam. Tudtam, hogy előbb-utóbb túl kell esnünk azon a beszélgetésen, amit ma éjjel még sikeresen elkerültem.

• Sietek haza, kicsim – csókolta szájon Esmét. Aki erre boldogan elmosolyodott, majd Carlisle felém fordult. – Akkor délután találkozunk.
• Igen, ott leszek – biccentettem. A következő pillanatban pedig fogadott apám legnagyobb meglepetésemre megint magához rántott. – Örülök, hogy itthon vagy, Edward – mondta miután elengedett.
• Én is – válaszoltam boldogan. Tényleg boldog voltam.

Délutánig Esmével voltam, és kihasználtam az alkalmat, hogy mindent megtudhassak, hogy mi történt a távollétemben. Boldogan hallgattam, amikor ecsetelte az árvaházi tetteiket, és, hogy milyen boldoggá tették a gyerekeket. Majd szomorúan, hogy mennyire megviselte őket ez az időszak nélkülem. Carlisle-t igazság szerint soha sem tudtam volna elképzelni tombolni, egészen addig, amíg Esme gondolataiban meg nem láttam. Elképesztő fájdalom, kétségbeesés, és csalódottság volt az arcán, amikor Esme megállította az erdő kiirtásában. Fogadott anyám sok mindent el akart titkolni előlem, hogy megkíméljen, de a képességemnek hála nem sikerült neki. Ennek most kifejezetten örültem, hiszen mindent tudni akartam, ami történt.

• Edward, hallasz engem? – lengette meg a kezeit a szemem előtt.
• Persze, bocsánat, csak elgondolkoztam – néztem rá bocsánatkérően.
• Csak annyit mondtam, hogy át kellene öltöznöd. Ez az ing már jó néhány helyen elszakadt, és a nadrágod sem éppen patyolat tiszta – mutatott végig a ruhámon. - Így nem mehetsz be a kórházba.
• Igazad van – mosolyogtam rá. – Adnál néhány ruhát nekem Carlisle szekrényéből? – kérdeztem kíváncsian, és reméltem, hogy igent mond.
• Miért nem veszel fel valamit a saját ruháidból? – kérdezte döbbenten.
• Még megvannak? – kérdeztem elképedve. Évekig megtartották a ruháimat?
• Hát persze, drágám. Tudtam, hogy vissza fogsz jönni, így a te szobád is tökéletes olyan maradt, mint amikor elmentél. Mindig kitakarítottam ott is. Minden ugyanúgy áll fent, ahogyan ott hagytad.
• Köszönöm – szorítottam magamhoz. Majd felsiettem a szobámba. Tényleg tökéletesen olyan volt, mint amikor elviharzottan. Gyorsan levettem magamról a szakadt ruhadarabokat, majd új, tiszta ruhákat vettem magamhoz, hogy átöltözzek. Néhány perc alatt készen is voltam, és azonnal lesiettem, hogy elköszönjek Esmétől.
• Akkor én most bemegyek Carlisle irodájába – mondtam egy kissé idegesen.
• Ne aggódj, nem harap. Csak biztosan négyszemközt szeretne megbeszélni veled valamit – mondta Esme nyugtatóan, és megszorította a kezemet. – Légy hozzá türelmes. Nagyon örül neked, de szerintem most egy kicsit zavarban van, hogy hogyan is viselkedjen. Reggel is látszott rajta, hogy vacillált mielőtt magához ölelt. Nem azért, mert nem akarta, hanem azért, mert még nem tudja elhinni, hogy újra itt vagy.
• Türelmes leszek – ígértem meg. – De most már tényleg mennem kell – szorítottam magamhoz. Majd nem sokkal később már a kórház felé igyekeztem.

Elég ideges voltam, bár tisztában voltam vele, hogy Carlisle nem akar kidobni az otthonából, és nem gyűlöl az elmúlt évekért, de mégis féltem ettől a beszélgetéstől. Nem akartam, hogy megvessen engem azért, ami történt. Amikor odaértem meg sem álltam az irodájáig. Halkan bekopogtattam.

• Szabad – hallottam meg Carlisle hangját.
• Szia – léptem be az irodába.
• Á, Edward, remek, most éppen nincs betegem, szóval foglalj helyet – mutatott az asztala előtti székekre. Én pedig engedelmesen leültem. - Nem akarlak letámadni, de szeretném tudni, hogy mégis milyen gyakran…
• Kéthetente, néha háromhetente egy embert – válaszoltam készségesen. – Tudom, hogy ez nem mentség, de mind bűnöző volt. Nem voltam képes jó embereket bántani – fűztem még hozzá.
• Értem – csillant fel a szeme. „Hála az égnek. Tudtam, hogy az én fiam sosem lenne képes ártatlanokat ölni.” Fűzte hozzá gondolatban megkönnyebbülten. – Mi késztetett arra, hogy vissza gyere? Ne értsd félre, örülök, hogy újra itthon vagy, de kíváncsi vagyok, hogy mi váltotta ki belőled a döntést.
• Megláttam a tükörképem, és ami visszanézett rám, az már nem én voltam – hajtottam le a fejem. – Rájöttem, hogy helytelenül cselekszem, még akkor is, ha bűnözők voltak, nem volt jogom, hogy ítéletet mondjak felettük. Sajnálom, hogy elmentem, de meg kellett tudnom a választ a kétségeimre – mondtam határozottan.
• Minden választ megkaptál, vagy vannak még kétségeid? – kérdezte kíváncsian.
• Nincsenek kétségeim afelől, hogy vegetáriánus életmódot akarok folytatni a hátralévő létemben – mondtam határozottan.
• Ez esetben felejtsük el, ami történt, és kezdjünk mindent újra – ajánlotta Carlisle. Én pedig boldogan elfogadtam az ajánlatát. Kaptam egy második esélyt, hogy újrakezdhessek mindent a családommal. Soha többé nem hagyom el őket.