(Edward szemszöge) 

Egy év. Ennyi idő telt el azóta, hogy visszatértem, és újra a családommal vagyok, de valahogy már semmi nem a régi, és ezt csakis magamnak köszönhetem. Hiszen nekem kellett elmenni puszta kíváncsiságból. Maradtam volna ott, ahol voltam. Nem értem el vele semmit sem. Az emberek közelsége még ennyi idő távlatából is zavaró, pedig mielőtt elmentem szinte már fel sem tűnt, hogy ég a torkom. Esme folyton azon aggódik, hogy nehogy meggondoljam magam és elmenjek, ráadásul fél, hogy magányos vagyok, még akkor is, ha ők mellettem vannak. Újabban a fejébe vette, hogy szükségem lenne szerelemre, barátokra, vagy legalább testvérre, hiszen velük nem tudok megbeszélni mindent. Carlisle egy éve mindig benéz hozzám, amikor hazaér a munkából, hogy itt vagyok-e még. Tudom, hogy szeretnek, és csak jót akarnak nekem, és azt is tudom, hogy minden miattam van, de ez akkor sem mehet így tovább. Minden nap hallom az aggódó gondolatokat. Az idegeskedést, ami miattam van. Carlisle önkéntelenül is sokszor gondol arra, hogy mit tettem velük. Még Esme sem tudta megállni, hogy ne emlékezzen vissza néhány szörnyű napra. Amikor Carlisle miattam megtörve pusztította az erdőt, vagy amikor Esme a kanapémon feküdt az egyik pulcsimat ölelve és hangtalanul, könnyek nélkül zokogott. Ezt mind én tettem velük, igaz, hogy nem ez volt a szándékom. Bár tudhattam volna, hogy őket is mélyen megbántom azzal, hogy elmegyek, de engem csak a saját vágyaim érdekeltek. Mérhetetlenül önző voltam, és vagyok. Helyre kell hoznom valahogy, amit elrontottam. Vissza kell szereznem fogadott apám bizalmát, és fogadott anyámat is meg kell nyugtatnom, hogy jó nekem egyedül. Egyébként is, miért lenne szükségem bárkire is? Egy szörnyetegnek nem jár felhőtlen boldogság. Jól vagyok így, ahogy vagyok. Egyedül az idők végezetéig. Ki akarna ilyen társat? Persze Tanyán kívül, de ő csak a külsőmet imádja, a belbecs számára nem túl jelentős szempont, ha az lenne, akkor bölcsen rám sem nézne. Sőt, hosszú mérföldekre elkerülne. Mindenki jobban járna. Senki nem érdemel egy ilyen lelketlen fenevadat, mint én.

• Edward? – hallottam meg Esme gondolatait.
• Gyere csak be – szóltam ki immár hangosan.
• Mi a baj? – kérdezte, amikor belépett. – Napok óta alig mozdulsz ki a szobádból, és még csak vadászni sem akarsz elmenni. Miért marcangolod magad? Megint el akarsz hagyni minket? – törtek fel belőle a kérdések. – Nem vagyok jó édesanyának, hiába igyekszem – hajtotta le a fejét. – Egy jó anya tudná, hogy hogyan kezelje a kamasz fiát.
• Esme, kérlek, ne mondj ilyeneket. Te vagy a legjobb anya, akit csak kívánni lehet – mondtam neki őszintén.
• Mégsem tudlak boldoggá tenni – mondta szomorúan.
• Én boldog vagyok – mondtam határozottan. Bár nem kifejezetten mondtam igazat, de az én lelki állapotomról nem Carlisle és Esme tehet. Én vagyok idióta, ezért nem lehet őket hibáztatni.
• Igen, látszik rajtad – csóválta meg a fejét Esme. – Mit szerettél, amikor még ember voltál? Emlékszel még? Csak van valami, amivel szívesen elfoglalnád magadat.
• Régen is főleg olvastam, és könyvem most is van bőven – gondolkoztam el.
• Nem jössz le egy kicsit a nappaliba? Carlisle nemsokára hazaér. Tarthatnánk családi estét – mosolygott rám kedvesen. Nem akartam zavarni őket, hiszen nagyon jól el szoktak lenni nélkülem is, de mivel fogadott anyámról sütött, hogy mennyire igényt tartana a társaságomra, így feladtam az ellenkezést, és felálltam.
• Egy kicsit lemehetek – léptem mellé.
• Ez nagyszerű – ölelt meg Esme boldogan.

Egy apró  kis gesztussal is boldoggá lehetett tenni őt. Annyira melegszívű, és kedves. Ha nem tudnám, hogy így van, akkor senkinek sem hinném el, hogy ő igazából vámpír. Egy picit sem hasonlít a fajtánkra a természete. Nincs benne birtoklási vágy, nem akar mindent magáénak tudni. Csak csendben a háttérből próbál terelgetni a helyes út felé. Carlisle ritka kincset talált. Bár tény, hogy ők megérdemlik egymást, hiszen olyan melegszívűek. Azt viszont kétlem, hogy ilyen gyereket érdemeltek, mint én.

• Edward – simogatta meg az arcomat Esme. – Hagyd a múltat. Én megértem, hogy tudnod kellett, hogy milyen a nomád élet, de most már itt vagy. Próbáld meg elfogadni a sorsod. Minden okkal történik. Egyébként is már eltelt egy év, eleget ostoroztad magad, úgyhogy próbálj meg tovább lépni.
• Tovább lépni? Gyilkos vagyok. Azt sem tudom, hogy hány áldozatom volt, pusztán azért, mert nekem lázadnom kellett – morogtam az orrom alá. Esmének még csak eszébe sem jutott, hogy gyilkoljon. Ráadásul, amikor egyszer véletlenül megtette még akkor sem ment tovább, hogy öljön, hanem ott helyben megbánta a bűneit, míg én zavartalanul gyilkoltam évekig. Itt a különbség közte és köztem.
• Na, elég legyen ebből, inkább menjünk le – mondta komolyan. - Terveztem egy új helyiséget. A következő házunkban már lehetne egy kis „művészszoba”, ahol kedvemre tervezhetek, és festhetek. Mit gondolsz? – kérdezte kíváncsian. Ügyes témaváltás. Na jó, belemegyek, és hagyom, hogy elterelje a figyelmem. Nem akarom, hogy elszomorodjon miattam megint.
• Szerintem remek ötlet. Tehetséges vagy, és ezt mindenki tudja – mondtam őszintén. Fantasztikus érzéke van hozzá, hogy hogyan rendezzen be egy házat. Minden szolid, diszkért, mégis valahogy kihívó, és figyelemfelkeltő. Nagyszerűen kombinálja stílusokat és a színeket.
• Sziasztok! Megjöttem – szólalt meg Carlisle a bejáratból. Esme pedig karon ragadott, és leszáguldott velem fogadott apám elé.
• Szia, drágám – nyomott csókot Carlisle szájára. – Képzeld el, hogy Edward velünk tölti az éjszakát. Mármint, együtt lehetünk hármasban, és beszélgethetünk, jól érezhetjük magunkat. Vagy vadászhatunk, már nem voltunk majdnem két hete – lelkesedett be Esme.
• A vadászat nekem is jól esne – bólintottam rá. Már rég nem voltam én sem, és már nagyon idegesít a kaparás. Érdekes módon amikor emberi vért ittam, az sokkal jobban csillapította az égést, és egy időre teljesen meg is szüntette.
• Akkor menjünk vadászni – egyezett bele Carlisle is. – Úgyis el kellett volna már mennem, mert a kórházban lassan gyanút fognának, hogy egyre sötétebbek az íriszeim.
• Akkor mire várunk még? – kérdezte Esme mosolyogva. – Menjünk fel a hegyekbe. Kezdenek elszaporodni a hegyi oroszlánok – kacsintott rám fogadott anyám.
• Rendben, akkor ma dőzsölünk. Arra a szarvas is több – egyezett bele Carlisle. Nagyon aranyosak voltak, és tökéletesen tisztában voltam vele, hogy csak miattam akartak messzebbre menni. Hiszen szarvas volt bőséggel a környéken is.

Azonnal futásnak eredtünk, de nem akartam lehagyni a szüleimet. Úgyhogy hagytam Esmét elől futni, ahogy Carlisle is, mert ő közülünk a leglassabb, már ha egy vámpírt lehet egyáltalán lassú jelzővel illetni. Igaz, hogy most messzire jöttünk, de így megérkeztünk egy óra alatt a hegyekbe. Ahol már meg is éreztem egy hegyi oroszlán illatát. Nagyon régen volt már alkalmam a kedvencemre vadászni, és most, hogy megtehettem nem akartam elvesztegetni az időt, de ettől függetlenül megálltam a családom mellett.

• Rendben, akkor mindenki fogjon, amit szeretne – mondta Carlisle. – Én szarvasra megyek – fűzte még hozzá. – Gondolom, hogy te Edward oroszlánt szeretnél – állapította meg. Én pedig hevesen bólogattam. Ha már eljöttünk idáig, akkor legalább két nagymacskát elkapok, az biztos. – Esme, te mit szeretnél? – fordult szerelme felé.
• Nekem is jó lesz a szarvas – szökkent Carlisle mellé mosolyogva.
• Akkor négy óra múlva otthon. Jó lesz így, Edward? – nézett rám kérdőn.
• Rendben – biccentettem bizonytalanul.

Mindig azon a helyen szoktunk találkozni, ahonnan elindultunk vadászni. Hogyhogy most otthon akarnak? Belelesek a fejükbe. „Szarvas, szarvas, szarvas…” Kántálták mindketten gondolatban. Na már most vagy ennyire szomjasak, vagy titkolnak előlem valamit. Vajon mit? Ennyire nem hiszem, hogy szomjasak lennének. Összehúzott szemekkel néztem őket néhány pillanatig, de állták a pillantásomat, úgyhogy megrántottam a vállam. Majd a fák közé vetettem magam, és követni kezdtem a zsákmányom illatát. Nem is kellett sokáig keresgélnem, mert az oroszlán egy fa egyik ágán henyélt, és csak akkor kapta fel a fejét, amikor már túl közel voltam hozzá. Két órával később jóllakottan, és elégedetten indultam el vissza a házunkhoz. A lehető leggyorsabban futottam, mert nagyon kíváncsi voltam, hogy mit titkolnak előlem. Még sosem volt rá példa, hogy rejtegetni próbálták volna előlem a gondolataikat. Márpedig a hegyen ezt tették, ebben teljesen biztos vagyok. Kíváncsian léptem be a házba. A nappaliban rögtön Esme boldogon mosolygó arcával találtam szembe magam, de Carlisle-t továbbra sem láttam.

• Miben sántikáltok? – kérdeztem kíváncsian.
• Semmiben – nézett rám ártatlanul. „Meglepetés, meglepetés…” Kántálta egyfolytában. Mire én elfintorodtam. Nem szerettem, ha titkolóznak körülöttem, és egyébként sem lenne szabad kijátszaniuk a képességemet.
• Kész van – kiáltott le Carlisle az emeletről.
• Mi van kész? – fordultam vissza Esméhez kíváncsian.
• Gyere és nézd meg magad – mosolygott rám. Majd kézen fogott és a szobám felé kezdett húzni. Én pedig hagytam magam. Amint beléptem az ajtón azonnal megláttam a változást a szobában. Egy hatalmas valami volt letakarva fehér lepellel az egyik sarokban. – Meglepetés – ugrott a nyakamba Esme. Én pedig azonnal visszaöleltem.
• Mi ez? – kérdeztem kíváncsian.
• Nézd meg – mondta Carlisle boldogan.

Én pedig azonnal odaléptem, és lerántottam a leplet az a meglepetésről. Amikor megláttam a szám is tátva maradt. Az emberi emlékeim egyre gyorsabban halványultak, de erre még emlékszem. Édesanyám zongorája. Az oldalán ott is van a monogram, amit még apám tetetett rá a zongorára. Mennyire szerette ezt a hangszert anya. Amikor kicsi voltam engem is tanítgatott egy kicsit, de akkor még nem bizonyultam türelmes tanítványnak. Lassan odaléptem a hangszer elé, és óvatosan nyitottam fel a fedelét, mintha bármelyik mozdulatommal kárt tehetnék az értékes zongorában. Miután felszabadítottam a billentyűket, kíváncsian nyomtam le rajta az A hangot. Úgy csendült fel a hangja, mintha egy pillanatig sem hagyták volna abba rajta a játékot. Pedig már régóta nem játszott rajta senki.

• Utólagos engedelmeddel megkértem egy szakembert, hogy hangolja fel – szólalt meg Carlisle halkan.
• Hogy sikerült megtalálnod ezt? – kérdeztem döbbenten. Azt hittem, hogy örökké elveszett. Hiszen hivatalosan a Masen család minden tagja halott, és így minden vagyonunk az államra szállt. Kivéve, amit Carlisle kimentett nekem a házból még régen, de egy zongora eltűnése igencsak feltűnő lett volna.
• Megkértem egy barátomat, hogy figyelje az aukciókat, amik a ti holmitokról szólnak, és úgy éreztem, hogy ez a darab lehet számodra a legkedvesebb. Láttam rólad egy képet, még amikor összeszedtem a könyveidet, és édesanyád ékszereit az átváltozásod után, amin te voltál, és mosolyogva játszottál a hangszeren, az édesanyád segítségével. Esmével úgy éreztük, hogy eljött az idő, hogy visszakapd azt, ami téged illet. Kis darabja a múltadnak, de talán könnyebb lesz a jövőbe nézned, hogyha minden nap látod ezt. Eszedbe jut majd róla, hogy ki is vagy valójában – tette a vállamra a kezét Carlisle.
• Örülsz neki? – kérdezte Esme félve. – Tudom, hogy ez most sok sebet felszakíthatott, de szerintem úgy helyes, hogyha ez a hangszer a te családodban marad – mondta gyengéden.
• Ez csodálatos. Köszönöm – öleltem meg mindkettőjüket. Majd leültem a zongoraszékre. Talán még soha életemben nem voltam így meghatódva, mint most. Egy olyan fontos emléket mentettek meg a számomra, ami sokat járt a fejemben miután hátra kellett hagynom a múltamat. Még ma is emlékszem, hogy édesanyám minden nap kis koncerteket adott nekem és apámnak. Volt rengeteg saját szerzeménye is. Gyönyörűen komponált. Sajnos nem emlékeztem túl sok mindenre édesanyám okításából, így bizonytalanul tettem az ujjaimat a billentyűkre, és lassan kezdtem játszani egy ismerős dallamot, néha-néha förtelmesen félre is ütöttem. Mégis jó érzés volt elmerülni a zenében. – Tudom, hogy elég szörnyű – néztem fel fogadott szüleimre bocsánatkérően.
• Egyáltalán nem szörnyű – rázta a fejét Esme hevesen. – Ha sokat gyakorolsz rajta, akkor nagyon is jól fog menni neked a zongorázás, ebben biztos vagyok. Tehetséges vagy. Látszik az áhítatból, amivel hozzáértél a billentyűkhöz – mosolyodott el lágyan.
• Szerintem is képes vagy rá – csatlakozott hozzá Carlisle is.
• Kapsz még valamit – szaladt Esme a szekrényemhez. – Ezeket a kottákat tegnap vettem neked a városban, és néhány könyvet is hoztam, hogy hogyan lehet otthon megtanulni a zongorázást. Nem tudtam, hogy milyen szinten vagy, ezért hoztam kezdőt, haladót, és felsőfokú tankönyvet is a zongoratanuláshoz – nyújtott felém egy dobozt lelkesen.
• Köszönöm – mosolyogtam rá. – Azt hiszem, hogy a kezdő egyelőre bőven elég lesz nekem – fűztem még hozzá.
• Biztos vagyok benne, hogy gyorsan végzel a haladó tananyaggal is – legyintett Carlisle. – Na de mi most magadra is hagyunk. Ha gondolod, akkor nyugodtan gyakorolj csak. Nem fogsz zavarni – ajánlotta fogadott apám.
• Azt hiszem, hogy előbb elolvasom a könyveket – gondolkodtam el. Igen, határozottan jobb lesz, hogyha előbb inkább megtanulom, hogy hogyan kell zongorázni pontosan, és csak utána állok neki ténylegesen is a gyakorlásnak.

Egész éjszaka a három könyvet tanulmányoztam, és rá kellett döbbennem, hogy így elolvasva nem is olyan nehéz, és a könyvek olvasása közben sok dolog eszembe is jutott, amit még édesanyám tanított nekem. Még átveszek néhány dolgot, aztán rendíthetetlen gyakorlásba kezdek, én leszek a legjobb zongorista, mert édesanyám mindig is ezt szerette volna.