Criss szemszöge

Fejvesztve rohantam abba az irányba, amelyből Violetet éreztem.

Hogy teheti ezt?

„-…Alice? – kérdezte szerelmem a vonal túloldaláról, de Alice szemei a semmibe révedtek.

-Szia Jasper vagyok. Sajnálom, Alicenek látomása lett.

-Oh semmi gond. Mit látott? – kérdezte.

-Pillanat. – mondta Jasper, majd megkérdezte Alicetől, hogy mit látott.

Alice nagyon gyorsan elhadarta, hogy ne lehessen hallani a vonal másik végén:

-Nagy baj van! Látom, hogy Vie harcolni fog egy sereg vámpírral, és, és… - itt elakadt a hangja.

-Bocsi, csak néha letámadnak a látomások. Képzeld Alec meg fogja kérni Cynthia kezét! – szólt bele a telefonba „boldogan”, de én éreztem a mérhetetlen feszültséget ami a házban van.

-Tartsd fel. – suttogtam Alicenek, majd kirontottam a házból, és hallottam, hogy Alicen kívül mindenki követ.”

Hogy lehet ilyen?

Miért kell folyton ezt csinálnia?

Miért, mond miért?

Futok, mint az eszeveszett már vagy egy órája, de még nincs sehol.

Bele kell húznunk.

Nem eshet semmi baja, mert én abba belehalok.

Nem lehet olyan önző, hogy megfosztja magát tőlem.

Nem teheti ezt velem!

Ekkor halkan ugyan, de reccsenéseket, és fájdalmas ordításokat hallottam meg.

Ez biztos ő.

Bele kell húznom!

Adja az ég, hogy semmi baja ne essen.

Kérlek tarts még ki!!

Csak még egy kicsit.

Úgy futottam, mint az őrült.

10 perc után egy tisztásra érkeztem.

A látvány, ami fogadott teljesen ledöbbentett.

Hallottam, hogy Edward is megérkezett, és sorra a többiek is, és mind megakadtak a látványtól.

Ezt hogy?

Kicsoda?

És akkor most melyik az igazi?

Ugyanis, a szerelmem harcolt a szerelmemmel.

Vagyis a szerelmem harcolt egy szerelmemnek kinéző akárkivel.

Amikor megláttak minket, ők is megfagytak a harcban.

A harcoló páros mellett a fűben ott ült Juliette, és mosolyogva nézte a jelenetet.

-Üdvözlét! – mondta szívélyesen. – Szegény kis Violetetk, mindjárt megölik egymást. Lassan mindketten el fognak vérezni, ha így folytatják. De, ha gondoljátok besegíthettek valamelyiknek. Csak nehogy rosszul tippeljetek. Ó, milyen udvariatlan vagyok, engem Juliettnek hívnak, ott a fa mellett Brendon áll, és gondolom a két Violetet nem kell bemutatni. Azért kíváncsi lennék, hogy tudjátok-e melyik az igazi. Eva tökéletes másolatot tud készíteni. Illat, arc, érzelmek, gondolatok. Igazából Eva maga is azt hiszi magárl, hogy ő Violet. Nos? Melyik az igazi? Csak azért, mert én se tudom.

-Én nem tudom. Mindkettő  ugyanazt érzi. – mondta Jazz.

-Én sem tudom. Ugyanazt gondolják mindketten. – Juliett ravaszul elmosolyodott.

-Nos, Criss. Te vagy Violet utolsó reménye. Melyik az igazi? – kérdezte, mert azt hitte, hogy nem ismerem fel a szerelmemet.

-A kis Eva csak azt tudja lemásolni amiről tud nemigaz? – kérdeztem nevetve.

-Szerinted hogy találtam ide ilyen gyorsan? – kérdeztem mosolyogva.

-Nem tudom. Hogy? –  kérdezte. Bántotta a csőrét, hogy magabiztos vagyok.

De ez csak azért volt, mert pontosan tudtam ki az igazi.

Az én igazi Violetem felnevetett. Mosolyogva nézett rám.

-Szeretlek. – mondta komolyan.

-Én is. – válaszoltam magától értetődően.

-Hogy mondhatsz ilyen egy másolatnak? – háborodott fel a másolat.

-Vesztettél. Nos, Juliette, elmondom. Kötelék. Ne értsd félre, ez nem lelki kötelék. Csak amikor régen szerelmeskedtem vele, beléhelyeztem egy lenyomatot. Hogy mindig, mindenhol megtaláljam. Nekem ő olyan mint a mágnes. Ha a világ másik felén van, akkor még a pontos kordinátáit is meg tudom adni. Nem lehet összetéveszteni semmivel. – mondtam mosolyogva, és elindultam szerelmem felé.

-Na azt már nem. Ha én meghalok, akkor mindenki. Brendon! – mondta, majd a fiú  mellé állt, és egy búcsúcsókot nyomott a szájára.

Hatalmas tűz kerekedett, ami iszonyat gyorsan terjedt.

-Szeretlek. – mondta Violet, majd már csak a Cullen ház falát bámultam.

-Ez… - szólalt meg Bella, de nem tudta folytatni.

Nessie gépies mozdulatokkal hozott Jakenek egy alsónadrágot, aki visszaváltozott.

Mindenki leült valahova gépies mozdulatokkal.

Én meg csak álltam, és a fejemben eszeveszettül próbáltam tagadni a tényeket.

-Nem. – suttogtam megtörten. A többiek arca csak még fájdalmasabb lett.

-Nem. – mondtam hangosabban. – Nem, ez, nem. Nem, nem nem, NEM, NEM! – a végét már ordítottam.

-Nem. – suttogtam még egyszer, majd földre rogyva keservesen kezdtem zokogni.

-NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEM! – kiáltottam torkomszakadtából, majd a világ elhomályosult. Jasper…

… 20 év múlva …

Miért?

Miért? Miért?

Siránkoztam magamban, miközben gépies mozdulatokkal elütöttem az Alice által dobott labdát, majd futni kezdtem.

Hogy történhetett ez?

Ha elég gyors letem volna, az egészet megakadályozhattam volna.

Ha nem játszottam volna az öntelt szerepet, hanem figyeltem volna a gondolatokra.

Egy másodpercnyi időbe került volna elzárnom a képességeiket, és eyszerűen öngyilkosságot elkövettetni velük.

De nem, én idióta csak arra tudtam gondolni, hogy Juliett milyen hibát vétett, és én milyen jól tettem anno, hogy az energiámat…

Ahh, már megint erre gondolok.

Ismét el kellene mennem egy hétre a családtól kiüríteni a fejemet, hogy ne lássák, hogy hogyan szenvedek.

-Gratulálok Criss, hazafutás. – mondta Esme szomorúan mosolyogva, majd csak Alice sikolyára lettünk figyelmesek.

Mindenki odakapta a fejét.

-Ez… ez… - remegett meg a hangja a félelemtől.

-Mit láttál Alice? –  kérdezte Jasper kétségbeesve.

-Sárkány. – jelentette ki Edwart. – Méghozzá a tisztítók közül.

A tisztítók közül?

Ez azt jelenti, hogy túl sok vámpír van a földön, és most a tisztító sárkányok tisztogatásba kezdtek? Akkor halottak vagyon.

Mindenki ledermeve állt, és a következő pillanatban egy aranyszínű sárkány csapódott be, és úgy rángatózott, mintha kínoznák.

De akkor mi ez az érzés, ami a sárkány felől árad?

De hiszen ez…!