Másnap könnyes szemmel ébredtem. Nem volt sem rémálmom, és nem is pisiltem be. Egyszerűen csak nagy megrázkódtatás ért a minap. Azt szeretném érezni, hogy ez csak egy rossz álom! De nem! Amint körbenézek a szobámban, látom hogy minden cuccom, ketyerém, ruhám össze van csomagolva, és egymás hegyén hátán állnak a bőröndök. A könnyeim újra folyni kezdtek. Eszembe jutott, hogy apu nincs többé.

Lily! Nem rágódhatsz ezen életed végéig! – Szólalt meg egy belső hang

Igaza van! Nem rágódhatok ezen örökké! 

Pár percig csak csendben ültem, aztán elkezdtem a lépcsőn lefelé hordani a bőröndjeimet.

• Lily! – Hallottam meg öcsém kiáltását – Hangosabban nem tudod?
• Justin! Ha zavar húzd a fejedre a párnát! Vagy…
• Vagy kelj fel! – találta ki gondolataimat anyu, ki a lépcső alján állt.
• Kitaláltad a gondolatomat! – küldtem felé egy kis mosolyt. Már jobban festett mint tegnap este,  bár látszott rajta, szíve összetört.
• Igen ki. Segítsek összepakolni? Vagy már végeztél? – tudakolta, sajnáltam, de már végeztem.
• Őőő Hát én már végeztem, de szerintem Justin nem is nagyon kezdte el…
• Kár. Justin! Már elkezdted a pakolást? – ment fel anyu a szobájába.
• Váá! Jajj anyúúú most keltem fel! – panaszolta, én pedig elindultam újra a lépcsőn lefelé.

A beszélgetésük többi felét sajnos már nem hallottam, sajnos azért mer szerettem ha anyu civakodik az öcsémmel. Még vagy 3-szor kellett fordulnom a bőröndökért, mire leértem. Dél körül érkeztek a költöztetők, s bepakolták a bútorokat.  

Eljött a temetés ideje. Mindenki felöltözött csinosan. A mi házunktól indult mindenki. Én egy fekete csőgatyát vettem fel, hozzá illő magas sarkúval, s egy fehér toppal egy bő nyakú hosszú ujjú felsőt. Anyu fekete kosztümöt viselt míg Just fekete ünneplőgatyát és fehér inget. 

Elindult a gyászmenet. Mi egy fekete audit béreltünk a kölcsönzőből, míg mindenki más saját autóval ment. Mikor megérkeztünk, a koporsó mellett már vagy 50 ember állt, s még utánunk is érkeztek rengetegen. Szerencsére nem nyitott koporsó volt, nem bírtam volna látni.

És a pap elkezdte:

- Azért vagyunk ma itt, hogy elkísérjük utolsó útjára Bill Baldeyt. Szerető családapát, férjet, gyermeket, jó barátot. – már hallottam, nagymama hangosan zokogni kezdet. – Mint mondják, nincs annál nagyobb fájdalom, mint elveszíteni egy családtagot, főleg ha fiunkról van szó. – Nézett a nagyira. – Vagy ha édesapánk, férjünk. – Ennél tovább nem bírtam. Záporozni kezdtek a könnyeim. Anyu átkarolta a vállamat, ahogy Justinét is, mert ő sem tudta visszatartani könnyeit. Láttam, hogy ott volt Mr. Collin a szomszéd bácsi és neje, Dr. Peter Jackson anyu jó barátja és Mr. Mrs. Bredlin apu unokatestvére és férje.

A pap csak mondta a mondanivalóját, és egyre többen sírták el magukat. Valaki még ki is fújta az orrát hangosan, és ezt anyu nem nézte jó szemmel.

- És most, emlékezzünk meg egy perc teljes csenddel az elhunytról! – mondta, és elkezdtem emlékezni. Eszembe jutott az, amikor apu nagyon mérges volt rám, mert eltörtem a kedvenc kabaláját, emlékeztem arra, amikor elestem egy kiránduláson a hegyek környékén, és puszit nyomott a sebemre, emlékeztem. Mindenre emlékeztem. Előbukkantak a felszínre azok a rég elfeledett csodálatos emlékek, melyeket eddig nem vettem úgy, hogy csodálatosak, de most hogy nincs többé, az emléke csodálatos marad. Ő volt a legjobb apa a világon, senki nem cáfolhatja meg! Senki soha!

Mikor a pap elkezdett újra beszélni, arról szólt, hogy milyen csodálatos gyerekeket nevelt, és mégsem nézheti végig, hogy lány, azaz én, férjhez megy, és fia megnősül. Ennél a résznél elszakadt a cérna. El kellett hagynom a temetőt.

• Elnézést! - Szóltam anyunak, a könnyeimmel küszködve, ő pedig nézett utánam szótlanul. Nem mentem messze, leültem a temető mellett lévő kis padra, s elsírtam magamat. Hirtelen olyan érzésem lett mintha valaki átkarolt volna, mégsem volt senki mellettem. Egy hangot hallottam meg.
• Lily. Menj vissza. – utasított a hang. Nagyon ismerős volt, de mégis nagyon nyugodt. És akkor megláttam. Ott állt tőlem 3 lépésnyire, áttetsző volt. Apámat ismertem fel benne. A hangja is teljesen olyan volt, de mégsem lehetett ő, mivel meghalt. Hacsak, hacsak nem szellem! Nem az nem lehet! Szellemek nincsenek! – Lily, vannak szellemek! Nézd meg itt állok! – Oh és még gondolatot is olvas? Fantasztikus. – Lily! Engem csak te látsz, én leszek a ti, a ti őrangyalotok, vagyis őrszellemetek. Figyelj helyettem is Justinra, és édesanyádra, ha kell, mondom mi a jó s rossz!
• Apu! Tényleg te vagy? – el sem hittem, mégis ő állt előttem! Teljes –szellem – valójában.
• Igen én! – mondta, s elfüstölgött. És én csak álltam dermedten, fel sem fogtam mi történt.

2 percet, akár többet is, megértettem. Az emberek kezdtek kijönni a temető sivár kapuján. Meg kéne keresnem anyut, és persze az öcsémet.

Kevésbé könnyes szemmel mentem vissza családom körébe, kik a részvéteket fogadták. Feltűnt egy alak. Soha nem láttam, sötétbarna, majdhogynem fekete haja és fehér cipője volt. Biztos voltam benne, hogy nem apu barátja. Nem is ment oda anyuhoz, állt, és nézte a koporsót. Meg sem szólalt, meg sem mozdult. Aztán hirtelen felém nézett. Sőt nem is engem! Most veszem észre, apu szelleme engem követ, s ő is az idegent figyeli.

• Nem szimpatikus, sőt felettébb gonosz aurája van. Mintha már láttam volna valahol! – közölte velem, és én pedig egy szó nélkül mentem tovább, de gondolatban üzentem, ha az előbb hallotta, most is fogja. – Igen fogom!- jelentette ki, mire aprót mosolyogtam.
• Hogy őszinte legyek én sem láttam még, és nekem sem szimpi. – gondoltam, ekkor már anyu mellett álltam.

Mire vége lett az emberek irántunk érzett sajnálatának indulhattunk a gépre, mivel 1 órán belül indul. A csomagokat anyu állítólag elküldte, az új otthonunkban várnak. 

A reptérre érve feltűnt hogy óriási sor áll a jegypénztárnál. Justin és én nagyon megijedtünk, hogy lekéssük a gépünket, anyu viszont nagyon magabiztos volt, és elkezdett a jegykezelő felé húzni.

- Fogadjunk hogy vett jegyet! – súgta nekem az öcsikém.

- Biztos vagyok benne! –  löktem oldalba. Amúgy jó testvérek vagyunk, csak néha veszekedünk, de maximum 2 napon belül kibékülünk.

Odaértünk a kasszához. Anyu 2 puszit nyomott a pult mögött álló hölgy arcára és így szólt:

• Szia Carla! Ezer éve nem láttalak! Mi újság?
• Kate erre nem érek rá! – mosolygott a hölgy. – Tessék a jegyek. Jó utazást, és majd hivj fel!És Kate! Részvétem!
• Jól van. – válaszolt anyu és mentünk tovább. Nem tud mit kezdeni rengeteg sajnálkozással, nem szeretné ha egész élete és a mi életünk során is ezt kellene hallgatnunk, ezért is költözünk egy „kicsit” – az ő állítása szerint – messzebb. De kérem! A 12 órás repülőút és a 6836 km csak egy kis távolság? Pff…
• Anyu? Muszáj mennünk? Én nem akarok a világ végére költözni! – panaszkodott Justin, de végül is igaza volt.
• Gyertek! Igen muszáj! – adta ki az utasítást – Mindjárt lekéssük a gépet!
• A 6-os járatra elindult a felszállás. Szíveskedjenek elfoglalni a helyüket! – szólította az utasokat egy kedves hangú hölgy. A 6-os a mi gépünk lesz. Mind a 3-an gyorsabban kezdtük szedni a lábunkat.

Mire kiértünk, nagy tömeg állt a repülőgép mellett, nem is sejtettem, hogy ennyi ember felfér egy gépre, pedig sikerült. Mikor felszálltunk rá, akkor tűnt fel, milyen hatalmas. Mienk volt a 37, 38, 39-es szék. Szerencsére én ültem az ablak mellett. Anyu ült a másik szélen, míg Just köztünk. Mi első osztályon utazhattunk, a székek háttámlájában apró kis tv-volt, amihez tartozott egy cd lejátszó, fülhallgató és egy cd tok tele a legújabb filmekkel. Én kiválasztottam a New Moon-t. Jessica azt mondta, hogy nagyon jó, de eddig nem volt alkalmam megnézni. Az első részt már láttam, már csak a második hiányzik a repertoáromból. Betettem, és megkértem anyut hogy kérjen nekem egy chipset, mert pont ott volt mellette az utaskísérő.

• Lily, üdítőt nem kérsz? – kérdezte anyu, gondolom azért, hogy ne kelljen sokat mászkálnia Miss. Frealky-nak. Gondolom így hívták, mivel a névtábláján ez állt.
• Ó, igen, szeretnék azt is! – feleltem.
• Justin te? – tudakolta az öcsikémet is, mivel ő magától nem szólna.
• Én szeretnék egy popcorn-t és egy Cappy-t! – közölte nemtörődöm módon.
• Ó én is Cappy-t kérek! – mondtam.

Mire meghozták amit rendeltünk, én már Bella partijának elején tartottam. Nem tudom, mi tartott ennyi ideig, de gyorsabban is hozhatták volna.

• Justin! – böködtem meg vállát – Te mit nézel?
• A Transformers második részét. Nem neked való. Robotok vannak benne! – mondta. Nem is beszélgettem vele az út további részében.

Mikor a filmnek vége lett én nézegettem a felhőket alattunk, és elgondolkodtam hogy milyen lesz majd az élet Wertmont-ba. Új hely, új emberek.  

Már csak 1 óra van az utazásból, és leszállunk. Elszunyókáltam. Anyu ébresztgetett, hogy azért kezdjek el ébredezni, mielőtt leszállunk. Justin már régen ébren volt, valami háborús filmet nézett. Míg én aludtam, elment 8 óra. Már egy csodálatos táj fölött jártunk, amikor újra kinéztem az ablakon. Minden ház kertjében medence, csodás, két-három emeletes házak.

• Ez Wertmont. – közölte anyu, mikor észrevette, mennyire nézem a tájat.
• Csodálatos! – jelentettem ki teljes meggyőződéssel, és úgy is gondoltam.
• Menj arrébb had nézzem meg én is! – lökött odébb az öcsém. – Húúúúúú!!! – adott hangot csodálkozásának.

A gép elkezdett ereszkedni, mi pedig bekapcsoltuk az öveinket, ahogy a kapitány kérte. Zökkenőmentesen leszálltunk a reptéren. Szép, de mégsem a legnagyobb repülőtér volt, amit eddig láttam, mivel egypár utasnak ez csak egy kis megálló  volt. A gép megy tovább, és meg sem áll Kanadáig. Nem sok leszálló volt. Rajtunk kívül még egy idős házaspár és egy laptopozó bácsi, aki fel sem nézett a monitorról, úgy haladt előre.

- Innen már csak 20 perc Wertmont, a csomagjaink már a házban várnak. – mondta anyu.

- Az jó. Szeretnék már ledőlni, rendes ágyban aludni.

- Én is, de tudod kislányom, először ki kell pakolni! Ja és vettem új bútorokat is, hogy ne kelljen cipelni a régieket. Az is benn van a szobába, a házba.

Oké! Vettél! De induljunk már, mert álló helyzetben benyomom a szunyát! – jelentette ki az én drága öcsém flegmán.

Anyu mesélt nekünk a házról  és arról is, hogy amikor ő állítólag 3 napos üzleti úton volt, ide látogatott el, hogy megnézze a házat élőben. Mondta, hogy a kertjében van egy óriási barlangos medence. Óriási szobák, és még azt is bevallotta, hogy a házat nem bérelni fogjuk, hanem amikor anyu eljött meglesni, hogy milyen beleszeretett és megvette. 

A házhoz érve mindegyikőnknek elakadt a  lélegzete. Nekem is és Justnak is. Hófehér ház. Óriási ablakokkal, és egy nagy fekete ajtóval. Nagy verandája volt. A lépcső mellé rózsaszín, kék és sárga virágok voltak ültetve. Vörös színű tető, és egy apró kis kerti tó kis vízeséssel, és aranyhalakkal. Szépen be volt parkosítva. A kerítés, pont mint a ház hófehér volt. Már értem, hogy mibe szeretett bele anyu.

- Csodálatos ház! –  szólalt meg egy hang, amitől nagyon megijedtem. Aztán feltűnt, édesapám  áll mellettem, újra.

- A frászt hoztad rám! - közöltem vele gondolatban.

- És a szobád is nagyon szép! A harmadik ajtó fent a lépcsőtől jobbra! Van erkélyed is! – folytatta az előbb elkezdett beszédet.

- Kösz hogy szóltál. –  gondoltam, és el is tűnt. 

Amint beléptünk a házba, még nagyobb ámulat fogadott. Sárga falak, Fehér kőpadló. Az egész ház olyan, olyan hangulatos, megnyugtató.

• Lily! A te szobád az emeleten a lépcsőtől jobbra a harmadik ajtó. Justiné az 1. A közöttük lévő pedig a fürdőszoba. A bőröndjeitek a szobában vannak. – még be sem fejezte a mondatot, már rohantunk, hogy meglessünk a szobát, és hogy végre átöltözzek. Több mint fél napja rajtam van ez a gönc, ami egyfolytában a temetésre emlékeztet. Amint beléptem a szobámba, nagyot csodálkoztam. Kör alakú szoba, benne egy kör alakú ággyal, piros ágytakaróval. A falam barack színű volt, és az ágyam fölött volt egy kép a családomról. Tükrös gardrób szekrényem volt. És volt egy külön szoba a cuccaimnak.

Bevetődtem az ágyra, és  élveztem puhaságát, mikor anyu kopogott.

• Bejöhetek? – kérdezte.
• Persze!
• Csak azért jöttem, hogy ha kipakoltál akkor öltözz át, és elmennénk beiratni titeket az iskolába.
• Rendben. Akkor sietek! – mondtam neki, mire már nem is volt a szobámban.

2 óra alatt tudtam csak kipakolni a ruháimat és a díszeket a polcra. Átöltöztem, és mentünk az iskolába.