(Samantha szemszöge) 

Demetri halványan elmosolyodott, amikor kézen fogva átléptük Volterra hatalmas kapuit. Majd a köpenyébe rejtette arcát. Értetlenül néztem rá, mire azonnal megszólalt.

• Itthon, ha elhagyjuk a kastélyt fel szoktuk tenni a köpeny kapucniját, hogy elrejtsük arcunkat a halandók elől. Egyedül Heidi járhat kint nélküle. Ő hozza az élelmet – magyarázta a dolgot.
• Hozza az élelmet? – néztem rá döbbenten.
• Igen, neki ez a képessége. A környéken nem vadászhatunk, mert feltűnő lenne, így Heidi megbabonázza a turistákat, és ők önként sétálnak a halálba.
• Ártatlan turistákat öltök? – kérdeztem ijedten. Na, az már nem. Mi is ölünk embert, de csak olyat, aki valamit elkövetett. – Nem fogok ártatlan családokat mészárolni – torpantam meg. Paul pedig helyeselve bólintott mellettem.
• Eddig is emberekből táplálkoztatok – vetett ellent Demetri.
• Valóban, de csak bűnözőkből, gyilkosokból, erőszakolókból stb… - tiltakoztam hevesen.
• Attól tartok, hogy ehhez hozzá kell majd szoknotok – fogta meg a kezem leendő férjem. Vagy nem, állapítottam meg magamban, majd Paulra kacsintottam. Aki azonnal vette az adást. Ha ketten összetesszük a képességeinket, könnyű szerrel átállítunk, akár ezer vámpírt is a mi elveinkre. Egy apró kis manipuláció, és soha többé nem esznek ártatlanokból.
• Rendben, majd talán hozzászokom – mondtam csüggedten. Nem akartam lebukni a kis tervünkkel. Majd Paulra kacsintottam ismét, mire ő rögtön tudta, hogy tiltakoznia kell.
• Lehet, hogy anya nem lát a szerelemtől, de belőlem nem lesz asszonyok, és gyerekek gyilkosa – mondta fiam ingerülten.
• Majd megbeszéljük a Mesterrel, hogy ti tovább folytathassátok a saját módotokon a vadászatot – ajánlotta kedvesem.
• Azt ajánlom is – dühöngött tovább Paul. – Elmúltam száz éves, úgyhogy, ha nem tudunk megegyezni, akkor kénytelen leszek a magam útját járni.
• Megoldjuk, ígérem – szabadkozott Demetri hevesen. Mire Paullal azonnal elmosolyodtunk. Menni fog ez. – Most viszont menjünk – szippantott a levegőbe. – Alec, és Jane már a közelben járnak – húzta el a száját. Ezek szerint nem a kedvenc családtagjai.

Újra kézen fogott, majd egy kihalt sikátorhoz vezetett, ahol két csuklyás alak várt ránk, az árnyékba húzódva.

• Üdvözöllek itthon, Demetri – biccentett a fiú.
• Mi a fene tartott eddig? – csattant fel a lány. – A Mester már türelmetlen – morgott a kis vipera. – Egyébként pedig minek hoztál magaddal uzsonnát? Heidi holnap hazaér – bökött undorral Paul felé.
• Ne merészeld sértegetni a fiamat – morogtam rá.
• Na, ennyit a befogadó, szép, nagy családodról – állapította meg fiam.
• Kérlek, ne ítélkezzetek azonnal. Jane, mindig ilyen kegyetlen – kérlelt minket szerelmem. – Az ő véleményével nem érdemes foglalkozni.
• Pf… majd rájöttök – fordult sarkon a kis szörnyeteg. Na megállj, te kis perszóna. Majd adok én neked.

Koncentrálni kezdtem, és a Jane-nek nevezett kis szörnyszülött azonnal megdermedt, majd bűnbánóan fordult fiam felé.

• Nagyon sajnálom, amit az előbb mondtam. Ezennel megkövetlek. Nem volt igazam – motyogta lehajtott fejjel. – Kérlek, bocsáss meg.
• Semmi baj – legyintett fiam. – Bár jobban estek volna a szavaid, hogyha saját akaratodból mondod – villantott rám fiam egy rosszalló pillantást. – Anya, engedd el az elméjét, majd csak beilleszkedek valahogy.
• Hát jó – morogtam magam elé. Bár ha nem is szívesen, de elengedtem a perszónát.
• Ez meg mi volt? – rázta meg a fejét Jane. – Mit csináltál velem? – üvöltötte fiam képébe. Majd szemeit is rá szegezte, fiam pedig hirtelen összeesett a fájdalomtól.
• Jane – ugrott be Demetri kettőjük közé. Mire fiam fellélegzett, de most kedvesem vonaglott a fájdalomtól. Újra rákoncentráltam Jane-re, és szép, kedves érzelmeket küldtem felé. Demetri teste pedig elernyedt, és boldogan elmosolyodott. – Nem tudom, hogy mit csinálsz vele, de létezésem legszebb pillanatait élem át újra rajtatok keresztül.
• Anya azt csinál bárki érzelmeivel, amit csak akar – mondta fiam büszkén.
• Igen, és jelenleg az a tervem, hogy Jane úgy egy évszázadig két cpofos kislányként billegeti magát rózsaszín tütüben – vigyorodtam el.
• Azt nem hiszem, hogy a Mester értékelné – mosolygott rám Demetri. – Bár mindenki más nagyon élvezné itt Volterrában a látványt, azt hiszem.
• Akkor ez a híres Mester kössön pórázt a pincsijére, és akkor talán elengedem, de addig az én uralmam alatt tartom – mondtam komolyan.
• Rendben, kicsim. Most viszont talán menjünk a trónterembe – állt fel szerelmem.

Miután felpattant a földről a karját nyújtotta, és elindultunk a kastély felé. Jane is követett minket a parancsomra. A másik fogadónk Alec pedig csendben sétált mellettünk. Hosszú folyosók sokaságán vezetett az út, mire odaértünk végre. A hatalmas ajtót egy óriáasi vámpír tárta szét előttünk, és mi gondolkodás nélkül léptünk be a terembe. Demetri egészen a terem közepéig sétált velünk, majd mélyen meghajolt a három trónuson ülő vámpír előtt. Hirtelen nem tudtam, hogy mi lenne illendő, így a biztonság kedvéért előadtam életem legtökéletesebb pukedlijét, és fiam is biccentett egy aprót. Mire a három férfi elmosolyodott, a teremben lévők pedig felkuncogtak.

• Isten hozott itthon, Demetri – állt fel a középső trónról egy magas, fekete hajú férfi.
• Köszönöm, Mester – nézett fel kedvesem. Majd a férfi megfogta szerelmem kezét. Azt hittem csak kezet ráznak, de tévedtem, mert elég sokáig így is maradtak.
• Mh… la tua cantante – villantotta rám a szemeit egy perccel később. – Szeretem a boldog véget – fűzte még hozzá. – Engedélyezem, hogy asszonyod, és fiad csatlakozzon hozzánk, mint a családod, ha ők is így akarják.
• Köszönöm, Mester – mosolyodott el Demetri.
• Az ott nem vámpír – morgott fel a szőke vámpír a trónon. Azonnal kiterjesztettem rá is az erőmet, mire elhallgatott végre, mint Jane.
• Fantasztikus tehetség – nevetett fel a fekete hajú férfi. Majd elengedte Demetrit, és felém fordult. – Üdvözöllek Titeket is Volterrában – nyújtotta felém a kezét. Én pedig bár vonakodva, de elfogadtam. Furcsa érzés kerített a hatalmába, és ki akartam rántani a kezem az övéből, de szerelmem lágyan megrázta a fejét, mintha tudná, hogy mire készülök.
• Ne félj, kicsim. Csak a gondolataidat nézi, mert kíváncsi rátok – mondta gyengéden. Én pedig ennek fényében inkább nyugton maradtam.
• Elképesztő – nézett fel rám csillogó szemekkel. – Te is, és a fiad is ritka kincsek vagytok. Tehát, hogyan döntötök? Csatlakoztok hozzánk? – kérdezte reménykedve.
• Engedélyezi, hogy Demetri párjaként csatlakozzam? Egy család vagyunk, mint látta – kérdeztem összehúzott szemekkel.
• Örömmel, kedvesem. Az esküvőtöket még a héten megejtjük. Minden tökéletes lesz. Az én testőrségembe kerültök, mivel Demetri is hozzám tartozik – lelkesedett a férfi.
• Megtudhatnánk a nevét is, ha már maga alá fogunk tartozni? – kérdezte Paul. Egész jól bírta eddig, hogy ne legyen modortalan.
• Oh, természetesen. Elnézést az udvariatlanságomért. A nevem, Aro Volturi – nézett Paulra kedvesen. – Te leszel a legkülönlegesebb köztünk – szikráztak a szemei. – Egy igazi félvér, ez fantasztikus. Ráadásul egy igazi vámpír család a testőrségemben, ahol mindenki tehetséges, ez hihetetlen. Demetri, gondolom, hogy a ti szobátok közös lesz – pillantott kedvesemre. Én pedig azonnal lesütöttem a szemem. Igen, együtt fogunk élni. A felesége leszek. Most már biztos.
• Ha lehetne, akkor igen, Mester – hajolt meg szerelmem.
• Rendben, ez esetben megkapjátok a nyugati szárny egy lakosztályát, Paul pedig a mellettetek lévőt. Sam és Paul kapjon azonnal fekete köpenyt, és családi láncot is – adta ki az utasítást. – Jane – fordult a pióca felé. Csakhogy a kis viperája még mindig az uralmam alatt állt. – Oh, hát persze – bökte meg a homlokát Aro. Majd ismét felém fordult. – Kedvesem, megtennéd, hogy elengeded? Megparancsolom neki, hogy egy rossz szót sem szólhat a fiatokra, és nem is bánthatja.
• Rendben, de ha csak csúnyán néz rá, akkor bosszút állok – morogtam.
• Ez csak természetes – biccentett Aro. – A fivéremet is elengedheted, elmagyarázom majd a helyzetet, és akkor ő is meg fog békélni – mondta határozottan. Én pedig elengedtem a két vámpírt.
• Elég karót nyeltek, gerjesszünk egy jó kis orgiát? – húzkodta fiam a szemöldökét.

Száz  éves létére még mindig ilyeneken jár az esze. Azt hiszem, hogy könnyedén fog menni a beilleszkedés, mert ez a sok ostoba nem is tudja, hogy mi bármit titokban tudunk tartani, ha akarunk. Így megmaradhatnak majd a saját kis titkaink. Ráadásul a legerősebb vámpírjaikat is le tudom állítani érzelemhullámokkal, ha bántani akarják a fiam. Nem szeretek játszani mások szabad akaratával, de, ha muszáj, akkor megteszem. A lényeg, hogy a család nagy része magától fogadott be. Előbb, vagy utóbb pedig a most ellenségeskedők is meg fognak békélni velünk. Azután pedig már nem lesz szükség a tudatuk befolyásolására. A szőke vezetőt, és Jane-t viszont figyelni fogom, mert határozottan úgy éreztem mindkettőjük felöl, hogy végezni akarnak Paullal.

• Most inkább nem – ráztam meg a fejem végül. 
• Neked mondjuk nem is kell ilyesmihez folyamodnod, Demetri kis híján meggyullad a látványodtól is – nevetett fiam. Mire mindenki felénk fordult. Eddig olyan ügyesen beszélgettünk titokban, erre most felkacag.
• Elnézést, csak nagyon jól érzi magát a fiam itt – mondtam gyorsan.
• Nos, ennek örülünk – mosolyodott el Aro. – Demetri, vidd a menyasszonyod, és a fiad a lakosztályaikba. A köpenyeket, és a láncokat majd utánatok küldöm.
• Igenis, Mester – mondta szerelmem. Majd kisétáltunk a teremből.

Néhány perccel később pedig már a lakosztályaink ajtajánál álltunk. Paul kapta meg az első ajtó mögött levő szobát, mi pedig a másodikba mentünk be. amikor beléptem a hatalmas szobába, még a lélegzetem is elállt. Ez az egy lakosztály talán még a régi házamnál is nagyobb volt. Mindenhol antik bútorok sorakoztak. A szoba közepén pedig egy hatalmas, baldachinos ágy volt, tűzvörös ágytakaróval, aminek közepén ott díszelgett a család címere, amit a nyakláncokon is viseltek.

• Hogy tetszik? – ölelt át hátulról Demetri.
• Káprázatos – mondtam elkábulva. – Majd az ágyra vetettem magam. Nem éltem házban, és nem feküdtem ágyon, amióta Paul megszületett.
• Örülök, hogy ennyire tetszik – dőlt le mellém szerelmem. Majd behunyta a szemét, mintha aludna.
• Szeretnél aludni egy kicsit? – kérdeztem mosolyogva.
• Ez lehetetlen – biggyesztette le az ajkát.
• Talán mégsem – vigyorodtam el. Majd kezeimet az arcára helyeztem, és koncentrálni kezdtem. Demetri légzése néhány pillanattal később egyenletessé vált. Ekkor boldog érzelmeket kezdtem sugározni felé, mire elmosolyodott kábulatában. Órákon át „altattam” szerelmemet, amíg az erőmből kitelt. Majd lassan visszavettem az erőmet, és ő kinyitotta végre a szemeit.
• Ez, egyszerűen hihetetlen volt. Köszönöm – szorított magához hálásan. Majd szenvedélyesen megcsókolt.

Öt nappal később… 

(Demetri szemszöge) 

Ma lesz az esküvőm. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer még önként és boldogan járulok majd az oltár elé, hogy elvehessem életem szerelmét, de ma mégis meg fog történni. Amióta hazahoztam Samet és Pault, azóta Volterra képe erőteljesen kezd megváltozni, de én ezt egyáltalán nem bánom.

A megérkezésünk utána napon Heidi valóban megérkezett az élelemmel, de Volterra történetében először mindenki élve távozott is, majd a Mesterek parancsba adták, hogy mostantól csak bűnözőkből táplálkozhatunk. Igazából valamiért senki nem jött rá, de én pontosan tudtam, hogy az én gyönyörű menyasszonyom van a dolog mögött. Nekem végül is mindegy, amíg nem büdös állatokat akar etetni velem, addig a bűnözők is tökéletesen megfelelnek.

Paul lassan beilleszkedett az „igazi” vámpírok közé. Még Jane is tisztelettel néz rá, amióta Paul egyszer ledermesztette, és fájdalmas képeket vetített az elméjébe fél napon keresztül. A viperánk eddig még soha nem tapasztalta meg a saját fegyverét, de most volt rá alkalma. Paul valóban az eddigi legkülönlegesebb tagja a családunknak, és Aro nagyon büszke rá. Mert fiam a dermesztésen kívül, ami vele született képesség, még rendelkezik anyja képességének ez kicsit gyengébb változatával is, tehetséges nyomkövető, amit valószínűleg tőlem örökölt, és képes elcsenni bárki képességét, hogyha az a képesség elmebeli. Aro még egy saját éttermet is vásárolt a fiamnak, ahova bármikor betérhet, hogyha emberi táplálékra lenne szüksége. Ráadásul Paul, ha lassan is, de végre elkezdett velem is beszélgetni. Na jó, csupán néhány mondatot váltottunk naponta, de már ez is több volt, mint a semmi.

Boldogságom tetézéseként pedig ma elvehetem életem szerelmét is. Már az öltönyömben állok, a tükör előtt, és csupán a tűzvörös esküvői köpenyemet kell már magamra vennem. Amint magamra csatoltam az köpenyt, Felix lépett be a rég szobámba. Itt készültem, nehogy meglássam kedvesemet a menyasszonyi ruhájában idő előtt.

• Na, haver. Kész vagy rá, hogy igába hajtsd a fejed? – kérdezte mosolyogva.
• Ez a leghőbb vágyam – bokszoltam a vállába.
• Akkor induljunk – vigyorodott el kajánul. – Hányadik nászéjszakátokat ünneplitek ma?
• Az elsőt – mondtam büszkén.
• MI? Együtt laktatok, és te nem… azta, mikor lettél ilyen szentimentális?
• Így lesz tökéletes minden – mondtam határozottan. – Egyszer téged is megtalál a szerelem.
• Na, gyere, Casanova. Itt az idő – forgatta meg a szemeit nevetve. – Remek házi-papucs leszel, ne aggódj.
• Nem vagyok papucs, csak tiszteletben tartom Sam akaratát – morogtam.

Néhány perc alatt a trónterembe értünk, ahol már mindenki csak ránk és az arámra várt. Maga Marcus fog összeadni minket. Aro pedig az oltárhoz vezeti szerelmemet. Minden tökéletes. Még csak egy perce álltam az oltárnál, amikor felcsendültek a nászinduló dallamai, és én rögtön az ajtó felé kaptam a pillantásom. Amint a hatalmas ajtók kitárultak megláttam szerelmemet, és elállt a lélegzetem. Egy fehér, földig érő ruhát viselt, aminek a fűző részét vörös rózsák díszítették. A szemei rubint színben szikráztak, és boldogan mosolygott rám. Büszkén lépdelt Aro oldalán, majd fiunkra mosolygott, mikor elsétált mellette. Paul pedig csak rákacsintott. Amint odaértek hozzám a Mester a tenyerembe tette szerelmem, apró kezét, majd sok boldogságot kívánt. A szertartás rövid volt, és lényegre törő, mégis létezésem legszebb pillanati voltak. Amint Marcus kimondta, hogy megcsókolhatom a menyasszont. Azonnal lecsaptam szerelmem ajkaira, aki boldogan viszonozta hevességemet. Tompán érzékeltem, hogy a terem pedig tapsviharban tört ki. Miután kelletlenül megszakítottuk első hitvesi csókunkat mindenki odajött hozzánk, és gratulált nekünk. Ezután pedig elkezdődhetett a bál. Azonnal a parkett közepére vezettem szerelmemet, hogy eljárhassuk az első táncot. Sam ösztönösen hozzám bújt, miközben lágyan ringtunk a keringő ütemére, majd a fülembe suttogott.

• Szeretlek, Mr. Volturi – mondta csendesen.
• Én is szeretlek, Mrs. Volturi – válaszoltam nevetve. Annyira tökéletes volt minden. Az első tánc után mindannyian kézről kézre járva táncoltunk családtagjainkkal, majd hajnali négy felé az ölembe kaptam kedvesemet, és elindultam vele a lakosztályunk felé.
• Itt az ideje a násznak? – sütötte le a szemeit Sam.
• Sajnálom, de egy perccel sem bírom tovább türtőztetni magam – válaszoltam rekedten. Mire édes terhem csak felkuncogott, és még jobban belecsimpaszkodott a nyakamba.
• Nehogy azt hidd, hogy nekem könnyű volt várni – mondta dorgálón.
• Te nem engedtél. Azt mondtad, hogy majd csak akkor, ha házasok vagyunk.
• Most már az enyém vagy, örökké – suttogta a fülembe.
• Csak a tiéd – helyeseltem. – Viszont ez fordítva is igaz – fűztem hozzá komolyan.
• Természetesen – bólintott rá szerelmem.

Amint elértem a lakosztályunkat, belöktem az ajtót, és kedvesemmel egészen a hatalmas ágyhoz sétáltam. Majd lefektettem rá, és azonnal fölé gördültem, és szenvedélyesen megcsókoltam.

• Mennyire szereted ezt a ruhát? – ziháltam, miután elváltunk. Nem akartam elválni feleségem testétől egy pillanatra sem.
• Nagyon szeretem, de Heidi figyelmeztetett, hogy inkább kettő ruhát varrassak, úgyhogy ne kíméld – válaszolta kedvesem. Én pedig nem haboztam tovább. Csupán egy határozott rántás kellett és szerelmem tökéletes teste immár csak fehérneműben volt alattam.
• Ha már itt tartunk – kezdett bele szégyenlősen. – Te menyire szereted ezt az öltönyt?
• Egyáltalán nem ragaszkodom hozzá – mosolyogtam feleségemre.

A ruhám pedig a következő pillanatban hangos reccsenéssel megadta magát. Attól, hogy bőröm immár szabadon érintkezhetett szerelmem bőrével megnyugodtam, és lassítottam az őrült tempón. Gyengéden simogattam, és apró csókokkal hintettem be mindegy egyes porcikáját, de gondosan ügyeltem rá, hogy a leginkább lüktető pontját kihagyjam a kényeztetésből.

• Demetri… - nyöszörgött Sam. – Kérlek.
• Nem-nem – csókoltam tovább a combját. – Te is napokig büntiben tartottál. Tudod, hogy milyen nehéz volt türtőztetnem magam?
• Most is elég jó az önuralmad – nyögte kedvesem.
• De most már azt teszek veled, amit csak akarok – simítottam végég szeméremdombján. Mire kedvesem teste megrázkódott, és a nevemet kiabálta önkívületi állapotában.

A következő  pillanatban pedig rávetettem magam, és azonnal magamévá tettem, mire megint csak egy kéjes sikoly volt a jutalmam. Lágy ringó  mozgásba kezdtem, és örömmel konstatáltam, hogy nem csak én, hanem feleségem is elveszítette az irányítást maga felett. Hangosan sikoltozott, miközben mindent porrá zúzott, vagy széttépett, ami a keze ügyébe került. Én pedig ugyanúgy átadtam magam a pillanat varázsának. Hosszú órákkal később pedig zihálva bújtunk össze a szobánk romjain.

- Ez még annál is jobb volt, mint amikor először… akkor miért nem így? –  kérdezte izgatottan.

- Attól tartok, hogy akkor még ezt nem élted volna túl – nyomtam egy lágy puszit az ajkaira.

- Jogos –  kuncogott fel szerelmem. Majd újra fölém gördült… 

Ötven évvel később… 

(Samantha szemszöge) 

Létezésem legszebb időszaka volt ez az ötven év. Demetrivel boldog házasságban élünk, és fiammal, illetve fiunkkal együtt tökéletesen beilleszkedtünk a családba. A hold gyermekeit is sikeresen legyőztük. Azóta pedig semmi sem zavarta meg a békét itt nálunk. Most viszont van egy olyan érzésem, hogy valami sürgős ügyben kell intézkednem. Különben nem hívatott volna a Mester azonnal. Néhány perc alatt odaértem a trónteremhez, ahol Felix várt rám, és ajtót nyitott.

• Asszonyom? – hajolt meg hozzá.
• Köszönöm, uram – pukedliztem mosolyogva.

Felix nagyon jó barátommá vált az évek során. De ez nem volt meglepő. A meglepő sokkal inkább az volt, hogy Paul szerelembe esett, de nem akárkibe lett szerelmes az én kicsikém, hanem Jane-be. Jane ugyanis, mint kiderült évszázadokon át arra várt, hogy valaki ereje végre megzabolázza. Amióta a fiamnak sikerült betörnie ezt a hamisítatlan musztángot, azóta együtt vannak.

Paul pedig nemsokára meg is kéri Jane kezét. Most mentek el Demetrivel gyűrűt keresni a lánynak. Igen, Paul már apának szólítja Demet, és szinte elválaszthatatlanok lettek, az én legnagyobb örömömre.

• Mester – pukedliztem a terem közepén. – Miben lehetek a család szolgálatára? – kérdeztem alázatosan.
• Sam, ő itt Dr. Carlisle Cullen – mutatta be a férfit. Mire én is felé fordultam, és illőképpen köszöntöttem.
• Dr. Cullen – pukedliztem.
• Csak Carlisle, kérlek – emelte meg az arcomat. – Valóban kivételes a kisugárzása – fordult vissza Arohoz.
• Én megmondtam – mosolyodott el a Mester. – Sam a Cullen családnak szüksége van a ti családotok segítségére – parancsolta Aro. 
• Szóval, kifejlesztettem egy ellenszert, ami a hold gyermekeit visszaváltoztatja emberré. Be is fogtunk rengeteg vad farkast. Viszont a fiam Jasper egyedül nem tudja lenyugtatni az eddig befogott példányokat.
• Maguk befogják őket? – kérdeztem döbbenten.
• Lehet, hogy nem kell megölnünk ennyi ártatlan embert. A fiam Edward, valamint az unokám férje Jacob, és egy kedves barátjuk Sam Uley továbbra is az erdőt fürkészi, hogy meglegyen az összes farkas. Ha te és a fiad Jasperrel elkábítanátok őket, amíg beadom az injekciót, akkor meggyógyulnának. A férjed pedig meg tudná találni őket.
• Értettem, akkor én már megyek is csomagolni, Mester – pukedliztem még egy utolsót. – Mikor induljunk?
• Amint lehetséges – jött a komoly válasz.
• Ez esetben, engedélyeddel összeszedem a ruháimat – mondta Sam Arónak.
• Menj csak, gyermekem, és csomagolj össze nyugodtan – szólalt meg ismét Aro, én pedig csak biccentettem. Majd elszaladtam, hogy legyen időm kényelmesen összecsomagolni.