(Edward szemszöge) 

• Alice, mi folyik itt? Rokonom Amanda Masen? Miért tűnt el? Most hol van? – zúdítottam kérdéseimet a húgomra.
• Nem árulhatom el! Majd megtudod!
• De Alice! Ez nem igazságos!
• Az élet néha igazságtalan! – válaszolta meglehetősen túlhangsúlyozottan.
• Akkor nem kapsz új sárga Porchet! – fenyegettem meg, meglehetősen meggondolatlanul, kihasználva azt, hogy legutóbb az egyik Jasperrel történő kiruccanásukon valahogyan nekimentek egy fának... Nekik persze nem lett semmi bajuk, de hát a kocsi...
• Majd veszek magamnak! – húzta fel az orrát, s elfutott.
• Szia! Édesem, megtudtál valamit? – jött felém vidáman Bella.
• Nem... Egyszerűen lehetetlen Aliceből bármit is kiszedni... – morgolódtam.
• Ne búslakodj, majd elmondja, csak valamikor máskor. – vigasztalt.
• Igazad van, hagyjuk ezt a témát. Nessie hogy van?
• Jól. Most épp Jacobnál. Nagyon aranyosak ketten, nem gondolod? Engem ránk emlékeztetnek... – mondta, s arckifejezése arról árulkodott, hogy ha ember lett volna, el lenne pirulva.
• Igen, azok. Bár Ness mintha még kicsi lenne Jakehez, de... – kezdtem, mielőtt közbevágott:
• A látszat csal, mert a lányunk okosabb a koránál, Jacob pedig – kora ellenére – tökéletesen alkalmazkodik hozzá ezen a téren, ha együtt vannak, ugyanúgy gondolkoznak, közel hasonló ötletekkel állnak elő.
• A számból vetted ki a szót!
• Tényleg? Hadd nézzem csak meg közelebbről!
• Mit?
• A szád, te butus! Lazítanod kéne! Emberként azt hittem, a vámpíroknak könnyű relaxálni, hiszen egy örökkévalóság áll a rendelkezésükre, de te cáfolod ezt az elméletemet.
• Tudod, ő már csak ilyen. Túl sokat aggódik... Talán ha elmennétek Esme szigetére – természetesen kettesben - találna jobb elfoglaltságot magának... – jött felénk Emmett.
• Kímélj meg a poénjaidtól! – könyörögtem.
• Rendben, de azért bízom benne, hogy megfogadod a tanácsomat!
• Elmegyünk a rétre? – kérdeztem Bellát.
• Ahol először láttalak csillogni? Jó!
• Akkor ülj fel... mármint, izé... régi szokások... fuss utánam! – dadogtam, s épp elindultam volna, amikor előttem termett Carlisle.
• Fiam, fiam, lassan járj, tovább érsz! Vagy ha nem is mész lassan, legalább nézz körül! Bárhova is mentek, délután négyre érjetek haza, mert a gyorsan jött-gyorsan ment jövevénnyel kapcsolatban lesz Alice-féle kupaktanács.
• Rendben, apa! – válaszoltam neki, s elindultam Bellával a nyomomban a rét felé.
• Itt is vagyunk!
• Még mindig ilyen gyönyörű?
• Ezek szerint...

Leültünk a feleségemmel a fűbe, és gondolkoztunk. Vajon Alice azt akarja, hogy keressük meg Amandát? A farkasok segítségét fogjuk kérni, hogy merre ment, illetve mehetett? Magunkkal vigyük őket, vagy legalább Jacob Blacket és Sam Uleyt, mivel nekik több tapasztalatuk van keresés terén? Sajnos egyetlen kérdésre sem tudtuk megmondani a biztosan jó választ.

• Hány óra? – törtem meg a gondolatmenetet.
• Jó kérdés! – mondta szerelmem, majd elővette a karóráját, felém nyújtotta, én pedig elvettem tőle.
• Már háromnegyed négy? – fordultam felé döbbenten.
• Könnyen lehet. Sokat beszélgettünk. Na menjünk, s nézzük meg, mi lesz ez a kupaktanács. – pattant fel, s felém nyújtotta a kezét, amit örömmel elfogadtam, aztán együtt hazaszaladtunk.