A szoba, a tiszta fehér szoba falai vakító fényt varázsoltak az elmémbe. Átragyogták mindazt a kétségbeesést, ami Bertramom halála után belém költözött. Megtisztították az ádáz, bosszúszomjas gondolatokat, melyek leigázták az épelméjűségemet.

     Már tudtam, mit kell tennem. A homlokom mögött izzó, égető  felismerés fájdalmas migrént okozva tört utat magának, beszivárogva minden idegvégződésébe az agyamnak. 

     El kell mennem. El kell hagynom Alaszkát, magam mögé utasítva a gyilkos borzalmat, mert itt nem vagyok képes szabadulni tőle. Gúzsba köti a tudatomat, láncra veri a gondolataimat, bosszúra éhes fenevaddá változtatva. 
 
 

     Ahogy megfogalmazódott bennem az elhatározás, az ajtókilincs lenyomódott… 

     Kemény szobortestem megfeszült, mikor megrohantak az emlékek. Mint egy mozifilm, úgy peregtek lelki szemeim előtt a szörnyű képkockák arról, milyen elkeseredett megoldást is találtam az elviselhetetlen szenvedésre... hogy milyen képtelen döntést hoztam.

Elborzadva eszméltem rá, hogy a végső halálba készültem menekülni. Ezért vagyok itt, ezért kábítottak el. 

     „Elkábítottak? Mégis hogyan lehetséges ez???” 

     Az arcomra kiült a teljes döbbenet. Nem tudtam hová tenni a dolgot. A vámpírokra nincs hatással semmilyen gyógyszer, különben sincs rájuk szükségünk: nem ismerjük sem a betegségeket, sem a halált. Nincs mit gyógyítani. A halandóságot teljesen meghazudtoló módon létezünk. 

     „De éreztem az éles fájdalmat a karomban.” – nyújtottam előre automatikusan a karjaimat sérülés nyomát keresve tökéletesen kifinomult látásommal. 

     Semmit sem találtam. A karhajlataimban a bőröm ugyanolyan tökéletesen sértetlen volt, mint azelőtt. 

     Egy másodperc töredékideje alatt gondoltam végig a történteket, és vizsgáltam meg a karjaimat. 

     …egy magas, szőke férfi lépett be a szobába. 

     - Látom magához tért – mosolygott kedvesen, mire én csodálkozva bólintottam. 

      „Nem ismerem őt, de a fajtámból való.” – mértem végig a hófehér, tökéletes arcot, az izmos, szoborszerű testet, pillantásommal végül megállapodva a vámpír-vegetarianizmusról árulkodó aranyszín szemeken. 

      - Dr. Carlisle Cullen vagyok – mutatkozott be, mikor találkozott a tekintetünk. 

      Kétségkívül gyönyörű jelenség, de számomra egyetlen isteni szépségű  férfi létezett csupán: Bertram, akinek a szerelme kezes báránnyá  változtatott, meggyilkolva a bennem szunnyadozó szörnyeteget. 

      - Sejla Lind – válaszoltam, immár az új, a Szerelmemnek emléket állító nevemet használva. Carlisle és én még sosem találkoztunk, de az esküvőnkre meghívtuk a Cullen családot is, akkor alkalmunk nyílt volna megismerkedni. 

      „Az esküvőnk…” – sóhajtottam magamban, és a fájdalom apró tőrei sajgást váltottak ki kőszobortestemből. 

    Láttam magam előtt a gyönyörű vörös és fehér rózsákkal; a halvány pasztellszínek különböző árnyalataiban pompázó  nemes orchideákkal; a lenyűgözően illatos, fehér-pirosban, játszó fréziákkal díszített házat. A csodálatos leomló, cseppalakot formáló csokrot a kezemben: a narancsosan pirosló kálák által körülölelt fehér rózsákat a közöttük megbúvó zöldeket, apró levelekkel, a tört-fehér, csipkékkel borított, apró gyémántokkal felékesített ruhakölteményt a hatalmas uszállyal… és Bertramot, az én Bertramomat… Fekete öltönyben, hófehér ingben, fekete csokornyakkendővel, fehér rózsadísszel a zakójának zsebében. 

      Mélabús merengésemből Carlisle nyugtatóan bársonyos hangja zökkentett ki. 

      - Jobban érzi magát? – kérdezte aggódó tekintettel fürkészve az arcomat. 

      - Igen, köszönöm – feleltem, miközben a rám találó  kínokat igyekeztem kipréselni a tüdőmből erősen kifújva a levegőt. – De hogyan lehetséges ez? – kérdeztem meglepetten, utat engedve a kíváncsiságomnak. – Mit adott be nekem Carmen? És mivel?? 

      - Morfiumot – jelentette ki kurtán. – Nos, Renesmee, az unokám számára létrehozott gyémánttűk továbbfejlesztett változatát használta hozzá. Ezek ón, bárium, és titanát ötvözetéből készült tűk – lépett közelebb hozzám, az ágyam melletti fehér karosszékben helyet foglalva. – Az ónt 300 C° fölé hevítve először bárium, majd titanát darabokat belekeverve egy olyan fémet kapunk, amely 58-59 C° hőmérsékleten keményebb és ellenállóbb a gyémántnál – folytatta tudományos magyarázatot adva a történtekre. – Ilyen tűvel adta be Önnek Carmen a morfiumot. Mivel előtte nem olyan régen, talán egy-másfél hete vadászhatott, ezért a vér, amit elfogyasztott még jelen volt az ereiben, így elszállította a gyógyszert. 

      - Értem – mondtam elfogadóan, magamban igyekezve helyére rakni az elhangzottakat. – Meddig feküdtem itt öntudatlanul? –  néztem rá kétségbeesve. 

      - Nem egész 2 napig – válaszolta elégedetten. 

      Némán bólintottam. 

      „Miért is foglalkoztat engem az idő?... Nincs már, akiért érdekeljen. A saját időm pedig… végtelen!” 
 

      - Tanya elmesélte a történteket – kezdte óvatosan. –  Nagyon sajnálom! – csóválta meg a fejét szánakozva. –  Őszinte részvétem Sejla. 

      - Köszönöm – suttogtam elcsukló hangon. 

      Nem voltam felkészülve egy újabb beszélgetésre a tragédiámról, de erőt kellett vennem magamon. 

      „Bertramért!” – biztattam magam az egyetlen lehetséges módon. 

      - Nem hiszem, hogy Aro ilyen vérlázító lépésre vetemedne saját elhatározásból – mondta Carlisle elgondolkodva. – Ebben Caius keze lehet. 

      „Caius…Caius, Marcus vagy Aro. Nem teljesen mindegy? Bertram és a családom számára mindenképp!”  – sóhajtottam lemondóan. 

      - Tudom, milyen nehéz… – kezdte Carlisle halkan, látva az arcomra kiülő kínt, miközben megfogta a bal kezemet, majd gyengéden megszorította – …elveszíteni a szeretteinket. Csak halvány sejtésem van arról, hogy mit élhet át most – folytatta együttérzően. – De kérem, ne forduljon önmaga ellen… ÚJRA! – az utolsó szót nyomatékosításképp enyhén megnyomta. 

      - Ne aggódjon! – mosolyogtam rá halványan. – Nem áll szándékomban ÚJRA – hangsúlyoztam ki én is a jövőidő  jelképét – ilyesmivel próbálkozni – biztosítottam magabiztosan. 

      Carlisle megkönnyebbülten bólintott.

      Tanya mesélt nekem a mérhetetlen jóindulatáról, de más dolog hallani róla, és megint másik megtapasztalni. Úgy látszott, őszintén aggódik értem. 
 

      Visszafogott, halk kopogás hallatszott az ajtó túloldaláról. 
 

      - Gyere csak be, Edward – szólt ki a doktor, miközben tekintetét még mindig rajtam pihentette. 

      Természetesen az illető nagyon is jól tudta, hogy beléphet. A kopogást csak udvarias gesztusnak szánta. Carlisle és én már jó előre hallottuk suhanó lépteit a szoba felé közeledni, ahogy a ház összes lakója hallhatta az eddigi beszélgetésünket is.

Ez a mi fajtánk számára magától értetődő. 

      - Ő a fiam. Edward – intett Carlisle fél kézzel az ajtó  felé. 

      Az ajtón belépő fiú emberi kor szerint fiatalabb volt nálam, vékony, nyúlánk, de láthatóan izmos, az arca hihetetlenül, képtelenül gyönyörű. Tökéletes arcvonások, kócos bronzvörös haj, talán egyik leggyönyörűbb hímnemű példánya a fajtánknak, ha nem a leggyönyörűbb. Szemei szintén aranyszínben ragyogtak. 

      „Tanya egyáltalán nem túlzott.” 

      Edward lezserül az ajtó melletti falnak támaszkodva – a magamban tett megállapításomra – rám villantott egy mosolyt. 

      „Persze, te hallod a gondolatokat. Akkor azt hiszem, felesleges is bemutatkoznom.” – üzentem neki, miközben elismerően visszamosolyogtam rá. 

      - Igen – vont vállat, mire Carlisle magyarázatot várva pillantott Edwardra. 

      - A gondolatolvasó képességemről volt szó – tolmácsolta. 

      - Értem – bólintott a doktor. – Úgy tűnik, itt már semmi dolgunk – mondta lágy tekintettel nézve rám, miközben elengedte a kezem felállva a karosszékből. 

      - Nincs – értett egyet Edward. – Nem fog ismét maga ellen fordulni – jelentette ki határozottan. – Egyébként te vagy az idősebb – somolygott Carlisle-ra. 

     Biztos voltam benne, hogy a gondolataimat fürkészve vonta le ezeket a következtetéseket, amitől egyáltalán nem éreztem feszélyezve magam. Természetes számunkra, hogy használjuk egymáson a képességeinket, amikor a szükség úgy kívánja. Edward pedig most az én érdekemben tette ezt. Különben sem lehet neki könnyű, nem meghallani mások gondolatait. Sőt, talán lehetetlen. 

      Hálás voltam neki, amiért nem fedte fel a számomra oly’ személyes és sokat jelentő, földöntúli álmomat Bertrammal, ami mindent megváltoztatott bennem. 

      A képtelen gondolatokat, az elkeseredett elhatározást. 

      „Élnem kell, hogy Ő is élhessen általam.”  – sóhajtottam fájdalmasan. 

      - Sejla – szólított meg Carlisle kiszakítva a merengésemből. – Nem bánnád, ha ezentúl tegeződnénk? Nem látszom idősebbnek Nálad, pedig már aggastyán vagyok vámpírkor szerint is –  nézett rám barátságosan mosolyogva. 

      „Tehát ezért mondta neki Edward, hogy ő az idősebb. Most már értem.” 

      - Nem, dehogy – válaszoltam, viszonozva a kedves tekintetét. 

     Carlisle nem tudhatta, hogy melyikünk létezik több ideje. Valószínűleg az ébredésem előtt nem volt alkalma rákérdezni a Denaliknál. Nem akart ismeretlenül tiszteletlen lenni velem, ezért magázódott. Tiszteletből. A vámpírok esetében több tudás és tapasztalat állhat egy emberi kor szerint 18 éves fajtámbeli, mint egy 40 éves mögött. Edward pedig minden bizonnyal szintén idősebb nálam. Ez magyarázza, hogy rögtön letegezett. 

      - El akar menni Alaszkából – mondta Edward Carlisle felé  fordulva, mikor a doktor már félig kilépett a helyiségből. 

     Mindketten rám meredtek. A pillantásukból sütött az aggodalom. 

     Kifinomult tudatom azonnal megértette az okát. 

      - A Volturi keresni fog – szűrtem a fogaim közt, erősen belemélyesztve márványujjaimat az ágykeret oldalába. 

     „Hát persze!... Az egész családot ki kellett irtaniuk. Ez volt a parancs. Ők nem végeznek félmunkát.” – néztem az előttem álló két férfire tüzes tekintettel, utalva a gondolataimban szereplő visszataszító zsoldosokra. – „De akkor miért nem várták meg, hogy visszamenjek a házhoz? Vagy jöttek utánam? Hiszen Demetri bizonyosan tudta, hogy a közelben vagyok… Hacsak… Aronak nincsenek másfajta tervei velem… Túlélőket más esetben nem hagynának hátra.” – ért hirtelen villámcsapásként a felismerés. – „Ó… az átkozott!” – csikorgattam a fogam, miközben visszafordíthatatlan károkat igyekeztem tenni a fekhelyemben. 

      - Sejla szerint Aronak ő kell – mondta ki Edward hangosan a magamban tett elviselhetetlen megállapítást. 

      „Mi van, ha csak ezért? Ha… csak miattam… Miattam kellett meghalniuk???” 

      - NEEEEMMMMMM!!!!!! – sikoltottam hisztérikusan. 

      - Nyugalom! Nyugalom, Sejla! – termett mellettem Carlisle azonnal átkarolva a vállamat. 

      Némán zokogtam. A fájdalmam kibírhatatlan kínokat okozva tépázta a bensőmet. 

      - El kell vinnünk innen – jelentette ki a doktor sürgetően, miközben Edward felé nézett. 

      - Rendben – válaszolta Edward. – Felhívom Samet…  De talán előbb jobb lenne Jacobot. – habozott egy pillanatig. 

- Igen, szerintem is – bólintott Carlisle helyeslően. – Mégis csak ő a társ-alfa. 
 

      „Elvisznek innen… Innen, ahol nincs más csak halál… fájdalom…  és kétségbeesés…” 

      Csak akkor leszek képes életben maradni, ha elmegyek innen. Ezt biztosan tudtam. 

      Ez az egyetlen módja, hogy a gyógyulás útjára lépjek.