Nagyon sokáig futhattam, mert a nappal lassan estébe hajlott, majd újból kivilágosodott. Nem tudtam, hogy merre tartok, csak rohantam továbbra is arra, amerre az ösztöneim vittek.

Ahogy telt az idő, egyre erősebben gondolkoztam valami megoldáson, eddig sikertelenül. Hirtelen jött elkeseredésemben már a futást is meguntam, így levetettem magam egy hatalmas fa tövébe. Úgy gondoltam, ha eddig nem találtak meg, eztán se fognak egyhamar, viszont, ha ebben az országban maradok, akkor előbb vagy utóbb megkeresnek, tehát minél messzebb kell kerülnöm Olaszországtól.

Igen! Ez a legjobb megoldás, el fogom hagyni az országot. 

Nem tudtam, hogyan valósítom meg ezt a tervem, mikor nem volt semmim sem, de mindezek ellenére, újból szaladni kezdtem, ezúttal egy város felé.

Most, hogy nagyjából körvonalazódott bennem egy terv, gyorsabban hagyta el a lábam az újabb és újabb mérföldeket, miközben én a részleteken agyaltam. Az erdő gyönyörű, zöld fái mellett olyan gyorsan haladtam el, hogy biztosan állíthatom, ha nem lenne tökéletes és hibázhatatlan a látásom, akkor csak egy elmosódó csíkot láttam volna belőle. 

Ahogy egyre közelebb kerültem a városhoz, úgy tudatosult bennem egy újabb bökkenő, miszerint nem bírnám ki, hogy egy gépen legyek az emberekkel anélkül, hogy elveszíteném az önuralmam.

A terv egy részét azonnal át kellett dolgoznom. Olyan gépre kell felszállnom, amin nincsenek utasok, tehát teherszállító, ott nem fenyegetne a vérszomj-veszély. 

Elérve a település határát, ügyeltem, hogy a lehető legelhagyatottabb utcákon haladjak. Szerencsére éppen akkor hajnalodott, így minden néptelen volt.

Könnyen el tudtam igazodni a városban, hiszen nemrég még én is ilyen helyen éltem. A repteret is gyorsan megtaláltam, csak akkor torpantam meg, amikor egészen közel értem hozzá, ugyanis ez volt a városnak az egyetlen olyan pontja, ahol még ilyenkor is zajlott az élet.

Néhány percnyi gondolkodás után elindultam, hogy keressek egy olyan bejáratot, amit csak rakodás céljából használnak.

Szerencsémre találtam is. A zár feltörése vámpírként nem okozott gondot, villámgyorsan téptem fel az ajtót, majd úgy suhantam be az épületbe, hogyha lett is volna valaki ott, az se látna meg. 

Odabent a felszállásra váró gépek között kezdtem nézelődni. Hosszas keresgélés után találtam is egy megfelelő repülőt, melyre csak dobozokat pakoltak. Távolról kihallgattam az emberek beszélgetését, amiből kiderült, hogy a gép Seattle-be készül repülni. Ha emberkori földrajztanulmányaim nem csaltak, akkor ez valahol az Amerikai Egyesült Államok északnyugati részén lehetett. 

Egy hatalmas polcok közötti búvóhelyen megvártam, amíg befejezik a pakolást, majd szélsebesen odafutottam a géphez, és felugrottam a dobozok közé, majd egy hosszabb útra készülve kényelmesen elhelyezkedtem.

Nem kellett sokáig várnom, hamar felszálltunk.

Az út hosszúnak ígérkezett, de legalább lesz időm átgondolni, hogy mihez kezdek Amerikában.

Ötletem nem volt sok. A vámpírokról sem tudok eleget, jobban meg kellene ismernem a fajtámat. Talán nem kellett volna eljönnöm a Volturitól, de én nem bírom azt a fajta csoportos emberölést, amit ott folytatnak, ráadásul, ahogy felidéztem Aro arcát, amin jellegzetes műmosoly terült el, máris kirázott a hideg. 

Arra gondoltam, keresnem kellene majd Amerikában egy vámpírt. Nem reménykedtem abba, hogy esetleg többet is találok, de nekem már egy is megfelelt volna. Nem tudtam, hogy merre kellene kezdenem a kutatást, de szent meggyőződésem volt, hogy ott is élnek fajtársaim.  

Vámpírként az idő  gyorsan telt. Alig vettem észre, de már órák szálltak el, ezzel együtt a gép is egyre közelebb került Seattle-höz, újabb néhány óra múlva pedig már a leszálláshoz készülődtek a pilóták.

Nekem nem jelentett gondot órákig mozdulatlan maradni, így nem lepleződtem le, most viszont ki kell agyalnom, hogy hogyan szállok le észrevétlenül. 

Amikor földet értünk, a pilóták nagy nyugalomba indultak el kávézni, a rakodó munkások pedig lustán emelgették a dobozokat, néha hosszabb szünetet tartva. Én ezt tudtam kihasználni, mikor a reptéri alkalmazottak nem figyeltek oda, kirontottam a gép hátuljából, és eszeveszett tempóval száguldottam keresztül a leszállópályán, egészen egy több méter magas betonkerítésig, amit könnyedén ugrottam át. 

A szerencse újfent nekem kedvezett, ugyanis a reptér a város szélén állt, így néhány percnyi futás után egy erdőben találtam magam, ami különbözött az Olaszországban megszokottól, mert még ott keménylombú erdő volt őshonos, addig itt óriási fenyők nőttek ki a szürkés színű talajból.

Az eső hevesen záporozni kezdett, bár azt sejtettem, ez nem fog sokáig tartani, de úgy láttam, errefelé nagyon gyakran esik.

Itt minden annyira zöld volt, a mediterrán vidék növényzetéhez képest. Ott a barna szín volt az uralkodó árnyalat, amit én innen meglehetősen hiányoltam. 

Hirtelen megtorpantam, amikor egy különös illat váratlanul megcsapta az orrom. Most már biztos lehettem abban, hogy élnek itt vámpírok, ugyanis az ő szagukat éreztem, ráadásul nem is egyét.

A lélegzetem felgyorsult, miközben számolgattam, hogy hányfélét érzek. Hét vámpír, és egy ember járt itt nemrég.

Izgalmamban még gyorsabb tempóra ösztönöztem fáradhatatlan lábaimat.

Az erdő olyan sebességgel suhant el mellettem, mintha egy Forma1-es pályán száguldana.

Amikor a fák egyre nagyobb távolságra kerültek egymástól, már tudtam, hamarosan kiérek egy tisztásra.

A réten a gyönyörű zöld pázsit hosszan terült el, rajta, nem messze attól a ponttól, ahol álltam, egy szép villa állt. Már tudtam, hogy megérkeztem a fajtársaimhoz, mert itt még erősebben éreztem az illatukat.

Valami viszont megzavart. A ház békés csendjét, egy szív dobogásának gyors üteme zavarta meg. Még csak elképzelésem sem volt, hogy hogyan került egy vámpírok lakta helyre egy törékeny ember.  

 Talán vacsorázni készülnek… - ötlött fel bennem a legújabb gondolatom. 

Vettem egy mély lélegzetet, magamba szívva a vámpírtársaim és az erdő illatával keveredett levegőt, majd lassan kifújtam, mert ez segített valamelyest megnyugodni.

Miután ezzel megvoltam, gyors, ütemes léptekkel, de még embertempóban indultam a ház felé.

Amikor elértem az ajtót, nem kellett kopognom, kinyitották előttem. 

Az erdőben érzett szagok nem csaltak, odabent hét vámpír, és egy törékeny emberlány állt, akiből nem sokat láthattam, mert egy bronzos hajú vámpírfiú  majdnem teljesen eltakarta előlem. 

Egyből feltűnt, hogy ezekben a vámpírokban valami furcsa van, méghozzá a szemük. Az arcukról vörösen izzó helyett aranybarna szempár nézett vissza rám. Ezen meghökkentem, néhány pillanatig tátott szájjal bámultam őket. Másban nem különböztek tőlem. 

      - Üdvözlünk! – szólalt meg kedvesen, udvarias hanggal a vezetőjüknek látszó szőke férfi – Én Carlisle Cullen vagyok, ők pedig a családom: Esme, Alice, Jasper, Rosalie, Emmett, Edward és Bella – mutatott egyesével a családtagokra. 

A bemutatásból kiderült, hogy az emberlányt Bella-nak hívják, az őt védelmező bronzos hajú fiút pedig Edward-nak.  

      - Jó estét – köszöntem jól nevelt vámpírhoz méltóan. – Nilla vagyok – tettem hozzá. 

Próbáltam minél kevesebbet beszélni, hogy tartalékoljam a levegőm, mert nem mertem megkockáztatni, hogy egy esetleges lélegzetvételnél megérezzem Bella illatát, mert annak katasztrofális következményei lennének. Azt sem értettem, hogy ők hogyan bírják az emberlány jelenlétét, de azt tippeltem, hogy ez kapcsolatban áll az aranyszínű szemekkel. 

      - Köszöntelek nálunk, Nilla – mosolygott rám melegen a barna hajú nő, Esme. 

      - Honnan jöttél? – szegezte nekem a kérdését Alice, az apró  termetű manószerű, rövid fekete hajú lány. 

      - Olaszországból, …a Volturitól szöktem el – válaszoltam halkan, lesütött szemekkel. 

Kezdtem érezni, hogy hamarosan elfogy a maradék levegőm, és már gondolni se mertem rá, hogy akkor mi lesz. 

      - Te Volturi katona voltál? – kérdezte a csodálkozástól kikerekedett szemekkel a nagydarab, izmos vámpír, Emmett. 

      - Csak egy fél napig… - suttogtam a tartalék maradékát is felhasználva. 

Szerencsémre a vámpírszervezetem nem igényli az oxigént, mert így kaptam a sorstól pár másodperc haladékot, mert láttam, hogy az ember is a család része, és valószínűleg széttépnének, ha én rátámadnék.

Rémülten próbáltam megoldást keresni a sürgető és baljós helyzetemre, természetesen sikertelenül. Átkoztam magam, hogy idejöttem, és utólag már tudtam, hogy egy máshová tartó gépre kellett volna felszállnom.

Erősen próbáltam az emlékeimben elnyomni azt az emberi illatfoszlányt, amit az erdőben éreztem, és amiről feltételeztem, hogy Bellához tartozik. 

      - Ó, látom még nem túl régóta vagy vámpír – jegyezte meg Carlisle. 

Na remek, ezek szerint kívülről is látszik az önmagammal vívott harcom. Mi lesz még itt, amikor kénytelen leszek levegőt venni. 

      - Semmi baj, csak tartsd vissza a lélegzeted – tanácsolta segítőkészen Esme. 

- Nektek hogy megy ez ilyen könnyen? – fakadtam ki elkeseredetten. 

Ez hiba volt. A megszólalásom előtt ugyanis lélegeztem, és bármennyire is gyors voltam, az elmémet egy pillanat alatt elkábította Bella mézédes illata. 

Az ösztöneim nem hagyták, hogy az agyam irányítsa a testem, minden vezetést maguknak követeltek.

Az édes virágillat miatt a torkom már jobban lángolt, mint eddig bármikor, és a tűznek csak egyetlen célja volt: hogy Bella vérével mulasszam el a lángok okozta fájdalmat.

A lábaim, mintha valaki máshoz tartoztak volna, a szoba túlsó fele felé vették az irányt. Nem tudtam kontrollálni magam. A testem minél közelebb akart kerülni az isteni illat forrásához, megízlelni azt. 

Hirtelen valami keménybe ütköztem. Edward teljes erejéből lökött vissza a kiindulási helyem felé. Miután meghallottam a hatalmas csattanást, azután pár pillanattal jöttem rá, hogy az én voltam, amikor találkoztam a ház drága, gyönyörű padlójával.

Mire feleszméltem, Edward és Bella eltűntek, a többi hat vámpír pedig körbe állt engem, arckifejezésük feszült, de nem ellenséges.

Villámgyorsan felpattantam a földről, és próbáltam – amennyire lehetséges volt –  összeszedni magam. 

      - Elnézést – suttogtam bűnbánó hangon a padlót bámulva. 

      - Semmi baj – nyugtatott Esme. 

Őszintén kezdtem megkedvelni ezt a nőt. Áradt belőle a szeretet, a kedvesség, és a másokról való gondoskodás. 

      - Még nem válaszoltunk az előző kérdésedre – szólalt meg Carlisle. – Jómagam már több mint háromszáz éve gyakorlom az önuralmam, ez teszi lehetővé, hogy kórházi orvosként dolgozhassak. A többiek körülbelül egy évszázada folytatják az általunk vegetáriánusnak nevezett életmódot, ami azt jelenti, hogy csak állatok vérével táplálkozunk. Ez kezdetben nagyon nehéz, nagy önuralmat, koncentrációt igénybe vevő dolog. 

Ámulattal hallgattam a családfő szavait. Magamban ujjongtam, hogy lehet másképp is, emberi életek kioltása nélkül élni. 

       - Én megpróbálkozhatnék ezzel az életmóddal? – kérdeztem félénken. 

      - Persze – csicseregte boldogan, Carlisle helyett, Alice. –  Már látom, hogy itt fogsz maradni nálunk – közölte széles mosollyal az arcán. 

Nem értettem teljesen, hogy miről beszél a manószerű, apró vámpírlány. 

      - Ez Alice képessége… - magyarázta értetlen arcom láttán a méz szőke hajú fiú, Jasper – Látja a jövőt. 

Egy pillanatra elgondolkoztam ezen. Ha Alice látja a jövőt, akkor ők már korábban is tudták, hogy ide jövök, tehát lett volna idejük eltüntetni innen az embercsajt, de ezt mégse tették. 

• Keresnünk kellene neked egy szobát – jegyezte meg Rosalie, a szőke szépség. –

De nem tudom, hogyan fogjuk megoldani, mert most nincs egyetlen üres sem. Bella-t pedig egy időre egészen biztos, hogy el kell tiltanunk innen, nem lenne jó vége, ha megint találkozna Nilla-val. 

Már attól kirázott a hideg, ha rágondoltam, hogy akár baja is eshetett volna Bella-nak. Igaza volt Rosalie-nak, nem mehetek Bella közelébe egy jó ideig.  

      - Végül is lehetett volna rosszabb… - tűnődött Carlisle – Nilla nem annyira vérszomjas, mint az újszülöttek általában. Talán nem kellene eltiltani innen Bella-t. Biztos vagyok benne, hogy megfelelő távolság megtartásával nem lesz semmi gond. 

      - Azt már nem! – jelent meg Edward az ajtóban – Hazavittem Bella-t, és megmondtam neki, hogy most vámpírrá válásáig nem jöhet ide – jelentette ki szigorúan. 

Szóval Bella tudja az igazat a vámpírokról, és ezek szerint ő maga is nemsokára az lesz. Egyre furcsábbnak találtam ezt a lányt. Vámpírokkal barátkozik a szabadidejében? Biztosan egy különc természet, és a fajtársaim közt jobban tud érvényesülni, mint az emberek világában. 

Ahogy alaposabban végigmértem Edwardot feltűnt, hogy eléggé gondterhelt az arca. Erről az jutott az eszembe, hogy én csak problémát jelentek a számukra, és felbolygatom a békés családi életüket.

Az is megfordult a fejemben, hogy el kellene mennem innen, úgy jobb lenne Nekik. 

      - Nem, nem jelentesz terhet a számunkra, Nilla – szólalt meg váratlanul Edward. - maradj nyugodtan, szívesen látunk. Csak tudod, nagyon féltem Bella-t, és aggódom a testi épsége miatt, de ezért még nem kell elmenned. És nem csak emiatt vagyok gondterhelt, hanem Jacob Black miatt is. Ő egy farkas, aki szintén szerelmes Bella-ba, és mindenáron meg akarja szerezni… 

Lesett az állam. Edward valahonnan kitalálta, hogy min gondolkozok. De vajon miből jött rá? És mit ért azalatt, hogy farkas? Egy állat szerelmes Bella-ba?? És a fekete farkast hívják Jacob-nak? Ez valami rossz vicc?! 

      - Honnan tudtad, hogy mire gondolok? – kérdeztem felé fordulva. 

      - Gondolatolvasó vagyok- közölte ragyogó félmosollyal az arcán. 

Egyre különösebbé  kezdett válni ez a család a szememben. Egy lány, aki látja a jövőt, egy fiú, aki olvas mások gondolataiban… 

      - Ez egy ilyen család… - jegyezte meg Carlisle. – Üljünk le az étkezőben, és ott elmesélünk mindent Neked, szépen sorjában. 

Követtem a Cullen családot keresztül a nappalin, szemeim felmérték a jól berendezett, tágas helyiséget, aminek a közepén egy hatalmas, ovális alakú asztal állt.

Edward udvariasan kihúzott nekem egy széket, majd mikor leültem, Carlisle beszélni kezdett.

Nagyon kíváncsi voltam ennek a különös családnak a történetére, így figyelmesen hallgattam az új családfőm szavait.