„ Egyedül vagyok egy városban. Senki nincs a közelemben, mégis érzem, hogy valaki figyel. Tudom, mégsem fogom fel. Veszély fenyeget, mégsem tudok megmozdulni. Valami csörömpölést hallok mögüllem. Most már tudom, hogy figyelnek. Lassan elkezdtem egy kocsma felé sétálni. Az agyam még mindig nem tudja felfogni, hogy szaladnom kéne. Már csak pár lépés, már csak 1 másodperc, és akkor rájöttem hol vagyok. Ez a vadnyugat. Nem tudom hogy kerültem ide, nem érzem, hogy itt kéne lennem. Most, ideértem épségben. Nem történt semmi. Hozzám ér egy jeges kéz, és visszaránt. Száguldunk, nem tudom hova, de el erről a lakatlan helyről. Örülnöm kéne, mégsem teszem. Megálltunk. Vajon mikor? Nem vettem észre. A szemem szorosan össze van csukva. Két lábra állított, és akkor most kinyitom a szemem. MOST. A szemem felpattan, mégsem látok senkit, aki itt áll mellettem, és ő hozott ide. Újra érzem hogy figyelnek, de most egy forgalmas helyen vagyok. Vajon mit akarnak tőlem? A lábam a földbe gyökerezett. Most megmozdulni sem tudok! Mi történik? Egy fiú. Egy csuklyás fiú elindult egyenesen felém. Az arcát nem látom, mégis tudom, ismerem valahonnan. A mozgása nem mindennapi. Kecses, mégis fiatalos. Láttam már ezt a mozgást, de nem tudom hol. Hirtelen mellettem termett. És valamit suttog a fülembe. Nem hallom, túl halk. Félek, nagyon félek.”  - izzadtan riadtam fel álmomból. Ránéztem az órámra: 6:54. Még nagyon korán van. – gondoltam magamban. – Visszaaludni viszont nem tudok. Az álmom megijesztett, pedig azt sem tudom, miről szól igazából. Nem tiszta, hogy ki volt, mégis, ismerem az ezer százalék.

Nem sokat töprengtem ezen, egy határozott döntés után felkeltem, hogy ne izzadtan menjek iskolába. Van elég időm. A tanítás 9-kor kezdődik, és félkor indulunk.

Betrappoltam a fürdőszobába, és megnyitottam a forró vizet. Levetkőztem, és egy egész jó kis kontyba felkötöttem a hajam. Beálltam a tus alá, hogy kitisztuljon a fejem. Engedtem hogy teljesen elfeledkezzek a gondjaimról, hogy csak én legyek 10 percig. Hogy csak magammal törődjek. Barack illatú tusfürdővel fürödtem, ez a kedvencem 14 éves korom óta. Szerintem nagyon jó illata van.

Miután kiszálltam szárazra töröltem magam. Felvettem egy melegítő alsót, és egy spagetti pántos felsőt. Ránéztem az órára. Még mindig csak fél 8 van. Mit csináljak olyan sokáig? Lecsúsztam a lépcsőkorláton, ahogy régen, otthon szoktam. Az Arizónai házunkban. A múltamban. Ahova többet nem tudok visszamenni.

• Mit gondolkodsz! Nem nagy veszteség! Tudtad hogy Jessica összejött a volt barátoddal, Peterrel? Ja és Nicol, akit Jessel annyira utáltatok, most a legjobb barátja. Na erre mit lépsz kislányom? Ne sajnálkozz. Nem ilyenek az igazi barátok, de Carly nagyon szimpatikus. – hallottam apu hangját, de nem tudtam honnan jött. Azt hittem, hogy a múltkor megbolondultam, de akkor mégsem. Most is itt van, csak nem látom.
• Mi az hogy nem látsz? – termett előttem – Most látsz?
• Látlak. – gondoltam. Ha hallja, akkor nem néznek hülyének, ha hangosan beszélek.
• OOKÉ!
• Oh… Amúgy koszi hogy szóltál hogy a legjobb barátnőm semmibe veszi a barátnői törvényeket. – furcsán nézett rám – Hé, ne nézz így, nem én találtam ki! De most tényleg! Az az első hogy nem nem jársz a barátnőd exével. A tizedik pedig az, ha nem találkozunk, akkor nem akkor nem barátkozunk a közös ellenséggel. Nem hiszem, hogy pont ő szegné meg!
• Pedig úgy láttam – vonta meg a vállát - , Ja és ne nézz ilyen furán, jön Katelynn. – és anyu már mellém is lépett lila köntösében.
• Szia anyu! Hogy aludtál?
• Jó reggelt kicsim! Fantasztikusan, de te hogy-hogy fent vagy már? Rémálmod volt?
• Anyu ne aggódj, fantasztikusan aludtam, csak korán keltem… Nem szeretnék életem végéig az ágyat nyomni! – hazudtam. Nem akartam neki elmondani, hogy rémálmom volt, a végén nagy feneket kerít neki. – Mit reggelizünk?
• Rántottát pirítossal, és narancslével. – Arizónai reggeli… A kedvencem.

Elkezdte feltörni a tojást, és azt mondta, hogy tegyem be a kenyeret a pirítóba.

• Mik ezek az illatok? Fiincsii!
• Anyu féle reggeli. És neked is jó reggelt.
• Lily, fejezd be az öcséd piszkálását!
• Mennyi idő?
• 7:35. Még van 25 percetek reggelizni. Lily, megterítenél?
• Persze, hol vannak a tányérok?
• A felső polcon az üveges felett. – a választ anyutól vártam, mégis Justin válaszolt. Gondolom átkutatott mindent tegnap, amikor biciklizni voltunk.
• Köszcsii! – fel álltam egy székre, mert csak úgy értem el a polcot, és még így is nyújtóznom kellett. Megterítettem az asztalt, anyu pedig kitette a reggelit az asztalra.
• Ma megyek egy állásinterjúra. – közölte anyu két rágás között.
• Tényleg? Mi a fene? Anyu munkába áll? – mondta egy kicsit talán bunkón Justin.
• Ne legyél szemtelen! Egy nagy cég, lehet hogy filmforgatásokra fogok kijárni. Los Angelesbe. És venni kéne egy autót… - közölte mellékesen.
• Oh, Mikor megyünk? Milyen autót? – izgatott lettem. Imádom az autókat, és otthon is nagyon szép volt, amit el kellett adnunk.
• Siirály! – sikította Justin.
• Hát, őszintén szólva nem tudom, valami nagy családi autót szeretnék. Holnap gyertek el velem nézni egyet.
• Miért csak holnap?
• Mert ma Lilynek programja lesz! –válaszolta közömbösen anyu, amire kikerekedett a szemem.
• Tényleg? – kérdeztük egyszerre Justinnal. Azt hiszem nekem elfelejtettek szólni.
• Ja, neked nem szóltunk. Jereddel és Carlyval mentek valahová. De futás öltözni. Majd biztos mondják a suliba hogy miről van szó.
• Köszi a reggelit! – köszöntem meg és futottam fel átöltözni. Justin még befejezte a reggeliét. Fiuk. Nekik kevesebb idő kell elkészülni, mint a lányoknak.

Befutottam a szobámba, és magamra rángattam egy kék pólót és egy lila csőgatyát. Lassan, 10 perc alatt végeztem, és hogy előbb beérjek a fürdőbe mint Just, az övcsapomat futás közben csatoltam be. Kerestem két csatot, és a frufrumat feltettem a fejem tetejére. Háromszor átmostam a fogamat, és Justin már dörömbölt az ajtón.

• Siess már! Elkésünk! Illetve te, mert én nem megyek veletek. Egyedül megyek!
• Rendben, és jöhetsz!

25-re lettem kész, még volt időm leülni egy kicsit leülni. Anyu csinált nekem szendvicset, el is raktam a táskámba. 

Pontban félkor kimentem a ház elé, és a szomszédok már kint álltak.

• Sziasztok! – köszöntem. – Justin úgy döntött hogy egyedül megy, szóval indulhatunk.

Csendben indultunk el. Carly jött mellettem, míg Jered mögöttünk haladt.

• Te a régi sulidba is gyalog jártál? Mármint, az is ilyen közel volt? – szólalt meg a mögöttem haladó fiú.
• Nem, az sajnos nem volt ilyen közel, ezért ha jó idő volt, akkor biciklivel. Vagy busszal. De a bicikli gyakrabban fordult elő.
• És szeretsz sportolni? – Úgy néz ki, Jered közelebbről meg szeretne ismerni.
• Hát, szeretek. Régen valamiért mindenki pom-pom lánynak nézett, de én nem voltam az. Én inkább játszottam, minthogy a pálya széléről szurkoljak. A barátnőm Jess volt pom-pom lány. – Jess nevére egy kicsit elszomorodtam, eszembe jutottak azok a jó emlékek, amit még mindig a szívemben örzök, és talán örökre ott is marad. Majd eszembe jutottak azok a sorok, amiket apám mondott éppen, mielőtt eljöttem. Talán Jess mégis…? Á, nem hiszem.
• Érdekes… Én focizok. 3 éve.
• Én pedig ülök és nézem a meccseket. – mosolygott Carly.

Elmosolyodtam, Carly csangő  hangon nevetni kezdett, Jered szélesen vigyorgott. A további utunkat ebben a vidám hangulatban tettük meg. Mindenki arcán ott ragyogott a mosoly, míg el nem értük az iskola kapuját. Jered és Carly elkomorodtak, mégis Carly szemében láttam a nagyobb undort, ő 1000% hogy nem szeret ide járni.

• Valami nem stimmel ezekkel a gyerekekkel. És a szüleikkel sem. De Carlyt jobban szeretem, mint Jessicát. Ő olyan furcsa volt. Nem olyan Jonsons furcsa. Hanem olyan Jess furcsa. Ja, és Jerednek ha jól olvastam a gondolatait, akkor tetszel. – jelent meg újra apu átlátszó alakja mellettem.
• Ne olvass más gondolataiban! Nem illik!
• Jól van na! Akkor megyek!
• Szia.

Még mindig Jeredre és Carlyra vártam, akik megálltak, és úgy csináltak, mint akik beszélgettek. Láttam, hogy nem. Mégis kellett valami, ami eltereli a figyelmüket az „odabent várakozó veszélyről”. Pedig csak egy iskola előtt álltunk.

• Hát akkor bátyó, otthon találkozunk, vagy még előbb.
• Szia Carly. – Jered elindult egy teljesen ellenkező irányba, mint amerre mi megyünk majd.
• Akkor bemegyünk? – kérdeztem.
• Igen persze – mondta feszengve és félve. Nem tudom mi baja. Csak nem olyan szörnyű, igaz?
• Rendben. Valami baj van Carly? Csak mert olyan fura vagy, mióta beléptünk a kapun.
• Nem semmi baj, inkább induljunk, mert a végén elkésünk.

Csendben sétálva elindultunk a terem felé. Mikor beértünk, igazság szerint arra számítottam, hogy 3-5 lány Carly nyakába ugrik, mert aki ilyen szép, kedves, vicces, még a régi iskolámban is kap pár ölelést, vagy legalább puszikat. De  itt semmi. Igazából, ránéztek és nem is törődtek vele hogy itt van. Inkább engem néztek meg. Az új szőke, kék szemű lány cuki ruhában. Ezt de utálom. Mindenki a külsőm alapján ítél meg. A fiúk látványosabban az utcán sem és itt sem bámulhattak volna meg. Elfordítottam a fejem, és mentem a Carly mellett lévő üres székhez.

• Ugye nem baj? Vagy vár még valakit ide? – kérdeztem meg, hátha van padtársa.
• Nem, dehogy is. Ülj csak le.

Mögöttünk ült egy helyes srác, mint később megtudtam Tyler, szőkés barna haja, és kék szeme volt. Helyes, de Jered nyomába nem ér.

Volt két csaj. Ők még  óra előtt odajöttek, és bemutatkoztak. Az egyik Viki volt, aki hát eléggé furán festett fekete teljesen feszülős, már mondhatni cuppanós gatyájában és lila párducmintás felsőjében. A másik pedig Liza. Hát ő az a tipikus pasifaló csaj. Nem is úgy nézett rám mint egy normális lányra, hanem mint az alatvalójára. Rózsaszín miniszoknya és magas sarkú volt rajta egy fekete újjatlan toppal, aminek pántja sem volt. 

A tanár sajnálatomra besétált a terembe, és azzal kezdte az órát, hogy ki kellett állnom bemutatkozni. Nem szeretek emberek előtt beszélni, főleg nem olyanok előtt, akiket nem ismerek. Mindig feláll tőle a szőr a hátamon.

- Hello! Lilly Baldey vagyok. Most költöztünk ide anyuval és az öcsémmel, Justinnal, Arizóna államból. – egy kicsit félénken, de így kezdtem az első  napomat az iskolában. A szemem sarkából a tanárra lestem, reméltem, és jól reméltem, hogy ennyi elég volt. A helyemre siettem, szerencsére nem estem pofára, mindenkitől Sziákat! Kaptam, ami érhető volt, de hogy a fiúk kifelé hajolva cetliket adjanak oda a telefonszámukkal, az már durva. Egyiket sem vettem el. Beültem a padomba, és néztem, hogy a többiek lesve rám pillantanak.

Az óra jól ment, mivel filmeztünk. Valami ősrégi háborús – nem tudom miért illik az irodalomhoz – filmet néztünk, de semmi értelme nem volt.

Szerencsére más tanárok nem voltak olyan kegyetlenek, hogy kiálljak az osztály elé, és bemutatkozzak. Ők azt mondták, ne húzzuk ilyennel az órát. Majd idejönnek ha meg akarnak ismerni. 

Ebédig minden simán ment. Egyedül sétáltam el az étkezőig, és láttam hogy Carly ismét egyedül ül. Elvettem egy vizet, és felé vettem az irányt. Idősebbektől azt hallottam, hogy ki ez, és hogy honnan jött. Nem volt a legjobb élmény. Jered az úgy nevezett focistabagázzsal ült, ha jól láttam, és ő is végigkísérte, míg leültem Carlyhoz.

• Szia! Milyen napod volt? – érdeklődtem.
• Nekem? – mosolygott – Inkább neked? Hogy érzed itt magad? Milyenek az emberek?
• Hát, elég feltűnően megnéznek, de amúgy olyanok mint minden iskolába…
• Ó, hát igen. – ezen nem tudom mi volt olyan vicces, de az arcán akkora vigyor jelent meg, hogy nem is hittem hogy ráfér az arcára.
• Hello csajok, - szóval ezért – mizu? – kérdezte Jered, mire összerezzentem.
• Semmi különös. Lily egész jól érzi magát itt. Te mért nem ülsz vissza?
• Mert ma úgy döntöttem hogy a húgommal és a barátnőjével ülök. – Carly szeme erre összeszűkült, majd megint óriási vigyora lett – Leülhetek?
• Igen persze. – válaszoltam neki, és elindult Carly mellé, így szembe kerültem a két gyönyörű zöld szempárral.

Pár másodpercig csak ültünk, mindenki a maga kis világával elfoglalva, én mosolyogtam, ahogy a többiek is, de az övék valahogy más volt.

• Jered, milyen napod volt? – kérdeztem végül.
• Eddig egész jó… Tudtátok hogy szombaton iskolabál? Nagyon menő lesz, de azt még nem tudom hogy kivel megyek… - bárcsak engem hívna el.

Hirtelen nagy zsivajjal berobbant öt lány, élükön a két cicababa, Liza és Viki. Lizának ahogy felénk vetődött a feje hajdobálás közben, az arca vörös lett, és úgy nézett ki mint aki mindjárt felrobban. Nem tudtam, de sejtettem mi baja lehet. Talán… Á, de hagyjuk is.

• Hát ennek meg mi baja? – kérdezte vigyorogva Jered, gondolom ő is Lizát nézte.
• Nem mondod hogy nem tűnt fel h az a csaj teljesen beléd van zúgva! – jelentette ki Carly, és a hangján hallottam hogy mosolyog. – Ja és még féltékeny is. Állítólag minden fiú vele foglalkozik, csak te nem, és ettől még jobban bír. Ezt a barátnőitől hallottam. Ma pont erről beszélgettek tesin.
• Már mért lenne féltékeny? Talán hogy most idejöttem beszélgetni?
• Kire? – kérdeztem kikerekedett szemmel. Csak nem rám? Ó, az maga lenne a meny ország! A suli – azt hiszem – legnépszerűbb csaja féltékeny lenne rám? A többiek csak nevettek körülöttem, ahogy én megdöbbenve kortyolgattam a vizemet.
• Láttátok azt a plakátot? – terelt Carly – Azt írja hogy segítőket kell keresni péntekre hogy feldíszítsük a tornatermet. Én szívesen elmennék. Nektek van kedvetek?
• Nekem lenne. Szívesen segítek. Te Jered?
• Hát hogy ne maradjak egyedül… ezéért úgy döntöttem hogy oké, megyek veletek. – Carlynak teljesen sikerült elterelni a figyelmet az előző kérdésemről.
• Na én megyek bioszra. Sziasztok!
• Szia! – hangzott a válasz mindkettőnktől.
• Jered, ugye neked már csak egy órád lesz? Mert arra gondoltam, hogy mehetnénk együtt haza.
• Igen, csak egy, csengő után találkozzunk a főbejáratnál. Szia nekem is mennem kell.
• Szia! – lassan, bandukolva én is elindultam kifelé az ajtón.

Azt vettem észre, hogy az a srác, aki irodalmon mögöttem ült, most elindult felém. Egész helyes. Még mindig ezen a véleményen vagyok, de nem ér fel Jereddel. Ő hozzá nem ér fel senki. Talán szerelmes vagyok? Lehet. Talán ő is? Lehet. Valószínűleg ez rejtély marad. De ha egyszer megkaphatnám a világ legjobb pasiját, élnék a lehetőséggel. Az a fiú elmehetne bárminek. Modellnek, sportolónak, színésznek. A külseje az én szememmel akkor is tökéletes lenne. Ha egy gyárban dolgozna koszos pólóban, és kiszakadt  farmerben, azt sem bánnám. Akkor is felfigyeltem volna rá.

• Szia! – ért ide hozzám Tyler.
• Hello. Merre mész? – kérdeztem.
• Tesim lesz. Azt hiszem neked is. Mehetnénk együtt, ha nem bánod. Mármint, ne kelljen egyedül sétálnia egy ilyen szép lánynak mint te. – elpirultam. Nem szoktam meg az efféle bókokat, de imponált.
• Ó, köszönöm. Mehetünk együtt. – mondtam zavaromban. Nem beszéltünk út közben sokat, csak megkérdezte, hogy hogy érzem itt magam. Amire a szokásos választ adtam. Nem hazudtam, tényleg jól éreztem magam ebben az iskolában. Talán a társaság is segített benne.
• Egy pillanat, mindjárt jövök. – mondtam Tylernek, mivel útközben észrevettem Justint. Megkérdezem hány órája lesz mér.
• Justin! – kiabáltam utána – Várj! Hány órád lesz még? Mert nekem már csak egy és remélem hogy neked is.
• Lily, ne aggódj, hazatalálok egyedül is. Idefelé is úgy jöttem szóval… És igen kettővel több órám lesz mint neked.
• Jól van… Akkor szia! – köszöntem el.
• Ő az öcséd? – kérdezte Tyler, miközben újra elindultunk a tornaterem felé.
• Igen.

Annyiban hagytam a dolgot. Én inkább azt várom, hogy végre vége legyen a tesinek, és  Jereddel menjek hazafelé.

Az óra elején a tanárnak kellett csak bemutatkoznom, szerencsére. Még mindig útálok kiállni a tömeg elé. Gyorsan eltelt ez a 45 perc. Csak röplabdáztunk és fociztunk. Szerencsére. Szeretek sportolni, de az atlétikát nem bírom.

Futottam átöltözni. Szerencsére nem volt nehéz felhúzni a gatyámat, ezért másodiknak hagytam el a termet. Egyből a kijárat felé vettem az irányt, és sajnálattal láttam hogy Ő még nincs ott. Lassan sétáltam oda a padhoz ahova leülhettem. Egyszer sem néztem hátra, mivel az ajtó nyitódását lehet hallani. Mikor leültem, észrevettem hogy Jered ott jött mögöttem végig és belülről majdnem  kitört egy hangos nevetés.

• Miért nem szóltál? – bokszoltam vállba.
• Mert szerettem volna látni az arcod, hogy milyen fejet vágsz. – mosolygott. Még mindig a maga kis poénján járt az esze. – Akkor mehetünk?
• Persze. Játszunk?
• Mit?
• Kérdezz feleleket. Én kérdezek, te felelsz és utána fordítva is.
• Oké. Kezd.
• Kedvenc gyümölcsöd?
• Körte.
• Kedvenc énekesed?
• Nehéz… Nem tudom. Szeretek sok mindenkit, de eldönteni nem tudom. – így játszottunk egészen az utcán sarkáig. Onnantól a házig ő kérdezett. Csak 2 kérdést tudott feltenni.
• Van pasid?
• Volt, amíg el nem költöztünk. Szerettem, de nem annyira, hogy sírni kelljen utána. De hát ez van. Volt nincs. Ez az élet rendje.
• És, van aki tetszik? – ezzel a kérdéssel teljesen beletrafált a lényegbe. Aki tetszik itt sétál mellettem, és még azt sem sejti hogy ő azaz illető. Elpirultam. Gondolom ebből sejtette hogy igen, mivel nevetett egyet. Nem azt a vidámat, mint egész nap, hanem valami keserűbbet.
• És elmondod ki az? – lehajtott fejjel sétáltam tovább, elpirulva, és nemet intettem a fejemmel. A végén azt hinné, hogy letámadom vagy valami ilyesmi. Nem szeretném, ha azt hinné, nincs választása. Mi van akkor, ha ő nem szeret? Ha neki más kell. Például Liza, vagy Viki?
• Mi lenne ha ezt nálunk hátul folytatnánk? Tedd le nálatok a táskát, és gyere át. Itt várlak.
• Rendben két perc! – gyorsan elfutott, addig én is bedobtam az előszobába a táskát. Mire visszaértem, már a kapuban várt. Nem tudom, hogy volt ilyen gyors, de megelőzött.
• Hú, ez gyors volt. – gyomromban pillangók kezdtek el repkedni, amikor Ő rám mosolygott. Vajon ő is így érez?
• Az, de te nem. – mosolygott megint. – Na akkor hátramegyünk?
• Persze. Menjünk. – elindultam, Jered pedig jött utánam. Hamar beért, de a lépteit nem hallottam közeledni, mégis megjelent mögöttem. Leültünk egymás mellé, de szembefordulva.
• Kedvenc mesefigurád? – kérdezte.
• Hmm. Tom. Mert mindig megszívja. – mosolyogtam. – Most én jövök! – meg kell kérdeznem. – Van barátnőd?
• Nincs, még nem is volt. – szólásra nyitottam a számat, de elcsitított. – Van egy lány, aki tetszik, lehet hogy tetszek neki, de nem szeretne lépni.
• És ki az a lány? – kíváncsi voltam. Talán én? Ennyire látszik rajtam hogy szeretem?
• Te. – mi? Jól hallottam? A szemem kikerekedett, a szám tátva. – Ne nézz így. Azt hitted hogy Liza vagy Viki? Vagy a bandájukból valaki? Nem! Te! Mióta megláttalak. Mikor először nyitottál ajtót, tudtam, te vagy az aki kell nekem!
• Szeretlek! – suttogtam, és az ajkát az enyémre nyomta. A világ legjobb érzése volt, hogy közelebb kerültünk egymáshoz. Szeretem, ahogy hozzám ér, ahogy van. Nem érdekel hogy bomlanak utána a nők, ő az enyém, és nem engedem el! Soha.

Egy pillanatra elengedtük egymást, de én átültem az ölébe, és újra a csókját kerestem. Meg is találtam. Szenvedélyes csókot váltottunk, egyre hevesebben. A nyelvét becsúsztatta a számba. Ilyen érzésem még nem volt! A testem megborzongott a vágytól és attól hogy ő is akar engem. Hirtelen eltolt magától. Adott egy utolsó puszit, és kaptam egy óriási mosolyt, aminek a hatására szorosan megöleltem.

• Lily, úgy érzem, hogy nem én vagyok a legmegfelelőbb ember a számodra! Ez így nem helyes! Neked normális életet kellene élned. Ne érts félre, Szeretlek, nagyon, de nem vagyok hozzád való.
• Jered Brauwson! Ne beszélj butaságokat! Mi az hogy nem jó? Ezt magyarázd meg!
• Lily, hiszel a misztikus lényekben?
• Miben? Például vérfarkas, vámpír mint az Alkonyatban?
• Pontosan.
• Csak azt ne  mond hogy minden igaz.
• Lily. El kell mondanom valamit. De mielőtt elmondanám, tudd hogy ha te nem is, én még utána is szeretni foglak! Örökre! Ezt nem választhattam, te vagy nekem rendelve. És ha megijedsz és azt kéred, hogy hozzád se szóljak, megteszem.
• Jól van, én is szeretlek, csak mond már! – sürgettem.
• Lily én…én… .