14. Chris meséje
Türelmetlenül lassítottam újból, immár sokadjára. Most kifejezetten idegesítőnek találtam, hogy én vagyok a leggyorsabb. Minél előbb haza akartam érni. Nagyon furdalt a kíváncsiság, hogy Chris mit látott az ellenség főhadiszállásán. Lehet, hogy lesznek olyan információi, amiket később a saját hasznunkra fordíthatunk, legalábbis ezt szerettem volna.
Türelmetlenül lassítottam újból, immár sokadjára. Most kifejezetten idegesítőnek találtam, hogy én vagyok a leggyorsabb. Minél előbb haza akartam érni. Nagyon furdalt a kíváncsiság, hogy Chris mit látott az ellenség főhadiszállásán. Lehet, hogy lesznek olyan információi, amiket később a saját hasznunkra fordíthatunk, legalábbis ezt szerettem volna.
Végre a többiek is beértek, így megint futhattam, igaz vissza kellett magamat fognom, hogy ne hagyjam le őket.
Megkönnyebbültem, amikor elértük a házat. Az egész út alatt volt bennem egy kevés félelem, aggódtam, hogy mégiscsak utánunk jönnek. Féltem attól, hogy szembe kell velük szállnunk, aminek nem lenne jó vége.
De szerencsére nem így történt. Harcmentesen sikerült hazajutnunk, és ennek nagyon örültem, meg persze annak is, hogy végre hallhatom Chris történetét.
A nappaliba lépve egyből az étkező felé vettem az irányt. Itt még sohasem jártam, mivel nem fogyasztottunk semmiféle emberkaját sem, de ez volt az egyetlen olyan hely, ahol mindannyian elfértünk, és megbeszélhettük a mai nap eseményeit.
Ben felvonta a szemöldökét, amikor az étkező felé mutattam, mert a többiek azt hitték, hogy a nappaliban fogunk tanácskozni. Én csak legyintettem, és leültem az asztalfőre. Lakótársaim követték a példámat, körbeülték az asztalt. Egyik oldalamra Ben ült, a másikra pedig Alicia.
Chris velem szemben foglalat helyet, majd gyorsan körbetekintett, hogy mindenki elhelyezkedett-e már, majd felém pillantott.
Intettem neki, hogy kezdheti a beszédét. Chris nyelt egy nagyot, majd végre megszólalt.
- Elraboltak – suttogta a távolba meredve. – Az erdő belsejében sétáltam, amikor elkaptak. Még álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen megtörténhet. A képességem sem segített, mert csak egyetlen perccel azelőtt láttam a szándékukat, mielőtt elvittek. Próbáltam küzdeni, de semmi értelme sem volt. Öten jöttek értem, de nem láttam mindet tökéletesen. A vezetőjük egy hosszú, sötétszőke hajú nő volt.
„ Ez csakis Kate lehetett” – hasított belém a felismerés, és összerezzentem, ahogy felidéztem magamban azt az estét, amikor először – és tudom, hogy nem utoljára – találkoztam vele.
- Ez a nő nem a fővezér volt, gondolom annak a helyettese lehetett. Egy nagydarab, izmos férfi is a csoporthoz tartozott, neki parancsolgatott a nő egyfolytában, és ő szó nélkül teljesített mindent.
Nem láttam pontosan, hogy merre visznek. Nagyon gyorsan haladtak, és valószínűleg nem azon az úton mentek, amerre ti. Ismertek egy rövidebbet, ami a legmagasabb hegynél is keresztülment.
Annyit sikerült megtudnom, hogy a főhadiszállásuknak négy bejárata van. Egy elöl, kettő hátul, és egy oldalt.
Odabent a folyosók labirintusszerűen vannak kiépítve. Direkt azért, hogy aki nem ismeri megfelelően az építményt, könnyen eltévedhessen.
Három emelet van, és egy hatalmas, földalatti pincerendszer. Ott, az alaksorban, vannak a börtönhelyiségek is.
Engem is egy cellába vittek, majd pár órával később átszállítottak az első emeletre, abba a szobába, ahol rám találtatok.
Vallatni vittek oda. Ki akarták nyomozni, hogy pontosan mennyien vagyunk, és milyen képességekkel rendelkezünk, illetve hogy milyen képzést kapunk.
Nem sikerült sokat megtudniuk rólam, de a képességemre rájöttek, mivel az előbb említett nő meg tudja mondani bárkiről, hogy milyen különleges adottsága van.
Viszont van köztük egy srác, aki kifejezetten veszedelmes. Nagyon erős, ráadásul megérzi, ha hazudnak neki. Így amikor nem mondtam igazat, egyből tudatta a társaival, hogy hazudtam.
A csapatnak rengeteg újonca van. Az épületnek az egyik része arra van fenntartva, hogy ott képezzék ki őket.
A szőkés hajú nő felel az újak neveléséért. Hallottam egy beszélgetésfoszlányt, amiből az derül ki, hogy nagyon félnek attól a nőtől, mert terrorban tartja a seregét.
Ők nem állatokon élnek. Csak arra nem tudtam rájönni, hogy honnan vesznek annyi embert, amennyivel ellátják az ottani vámpírságot.
Rend és fegyelmezettség van közöttük. Az újak hajlamosak összeverekedni a társaikkal, de itt katonasághoz hasonló rend van, a seregen belül senki sem veszekszik a másikkal.
Van egy vámpír, aki a vezérük, de őt nem láttam, de halottam, amit egymásnak meséltek róla, és éreztem a hangjukban a mérhetetlen tiszteletet, amikor a mesterükről beszéltek.
Körülbelül ennyit sikerült megtudnom – fejezte be a beszédét Chris.
Vártam egy töredékmásodpercet, hogy mindenki felfogja a hallottakat, majd megszólaltam
- Köszönjük Chris – mosolyogtam rá – Ez sokkal több információ, mint amennyit vártunk, és rendkívül hasznos dolgokra is fény derült. Most már sokkal többet tudunk az ellenfeleinkről.
- Igen Lucy, de ne felejtsd el, ők valószínűleg mindent, vagy legalábbis elég sokat tudnak rólunk, szóval mind az ismereteket, mind pedig a létszámot figyelembe véve ők vannak fölényben – szólt közbe Nate.
- Igazad van – sóhajtottam beleegyezően – De legalább most már mi sem vagyunk teljesen tudatlanok – válaszoltam mosolyogva.
- Te javíthatatlanul optimista vagy – kuncogott.
- Mi lenne, ha mondjuk, valami kellemesebb dologgal foglalkoznánk? Nekem mára már elegem van a létszámfölényes ellenségből - szólt közbe Cam.
- Igen, hanyagoljuk mára ezt a témát – helyeseltem. – Gyerünk gyakorolni! – kiáltottam vidáman.
- Jaj ne! – nyögtek fel egyszerre mindannyian.
- Dehogynem! Induljatok! – elégedett vigyor terült el az arcomon, miközben kifelé tereltem őket az ajtón, mert így legalább Layla egyik kérését tudom teljesíteni.
Azzal meg majd ráérek később foglalkozni, hogy mit fog szólni a mai akcióhoz, meg Chris elrablásához.
Akárhogy is lesz, reménykedek, hogy most lesz egy kis nyugalom az életünkben.
|