(Esme szemszöge) 

Amióta Edward megkapta a zongorát egyre kiegyensúlyozottabb, és azt hiszem, hogy boldogabb is. Nagyon örültem neki, hogy Carlisle megmentette ezt a darabot Edward régi életéből. Hiszen biztosan sok dolog volt, amit hiányolnia kellett a múltjából. Tudom, hogy milyen érzés mindent magunk mögött hagyni. Ahogy Carlisle is tudja, hiszen neki is csak a kereszt maradt meg az édesapjától, amit maga az apja faragott ki. Csekély is emlék, de annál értékesebb a tulajdonosa számára. Nekem még ennyim sem maradt, hiszen miután úgy döntöttem, hogy véget vetek az életemnek semmit sem tartottam meg a személyes tárgyaim közül, még az ékszereimet sem, hiszen mihez kezdene azzal egy halott. Gondoltam, hogy ha anyám megtalálja őket, majd hasznát veheti még egyszer. Kíváncsi voltam, hogy mi történt a szüleimmel miután én eltűntem. Vajon apám megbánta ellenem elkövetett bűneit, és megváltozott? Bár én voltam az egyetlen gyermekük, így másnak már biztosan nem árthat. Bár született volna egy öcsém, vagy bátyám. Ki fogja örökölni a családi vagyont? Minden a semmivé foszlik majd, és a Platt család eltűnik a föld színéről, hiszen nem lesz, aki tovább vigye a nevünket. Így hullik porba egy régi nemesi család.

• Szia, Esme – szakított ki Edward a gondolataimból. – Miért rágódsz a múlton, hogyha mindig azt mondod nekem, hogy csak a jövő számít? – kérdezte kíváncsian.
• Csupán elgondolkodtam, drágám – mosolyogtam rá.
• Megbántad, hogy ilyen lettél? – kérdezte őszinte érdeklődéssel a hangjában.
• Egyáltalán nem – vágtam rá azonnal. – Nincs semmi problémám az új életemmel, hiszen boldog vagyok. Csak azt sajnálom, hogy nem ajándékozhatom meg Carlisle-t egy pici örökössel.
• Te magad is hatalmas ajándék vagy a számára, úgyhogy emiatt nem kell aggódnod. A Cullen név pedig nem valószínű, hogy valaha is képes lenne kihalni – mosolyodott el.
• Ez is igaz – bólintottam rá.
• Ráérsz egy kicsit feljönni a szobámba? – kérdezte izgatottan.
• Hát persze – pattantam fel azonnal. Majd Edward felajánlott karjába karolva felsétáltam vele a szobájába. Kíváncsi voltam, hogy mit szeretne, mert nem sűrűn invitál be a saját kis zugába.
• Foglalj helyet, kérlek – ajánlotta fel a kanapét. Én pedig azonnal engedelmesen leültem a felkínált helyre. – Szeretnék neked előadni egy dalt – mosolygott rám kicsit idegesen. Én pedig bátorítóan rámosolyogtam.
• Örömmel hallgatom – mondtam boldogan. Majd kényelmesen hátradőltem, és kíváncsian vártam a darabot, amit el szeretett volna játszani nekem.

Edward felemelte a zongora fedelét, majd elhelyezkedett a padon, és ujjait szinte remegve emelte a billentyűk fölé. Látszott rajta, hogy ideges, de nagyon elszánt is volt egyben. Mély levegőt vett, a következő pillanatban pedig a kezei nyomán felcsendült egy lány, lassú dallam, ami egyszerre volt élettel teli, és szomorú. Majd a dallam egyre lágyabb lett, a zene egyre bársonyosabban visszhangzott a szobában, aztán egy hirtelen váltással boldog, vidám dallam lett belőle. Gyönyörű, és izgalmas volt a játék hangulatának folyamatos váltakozása. Majd a darab elérte a csúcspontját, ahol Edward kicsit gyorsított a tempón, majd néhány szenvedélyes, csilingelő hanggal lett vége az egésznek. Szinte tátott szájjal meredtem Edwardra, aki nemrég kezdte el a zongoraművészet elsajátítását. Nem is hittem volna, hogy ennyi idő alatt kész zongoraművész lesz belőle. Nem hallottam még az előbbi dallamot ezelőtt, de azt tudtam, hogy tökéletes volt. Gyönyörűen játszott.

• Ezt neked írtam, anya – nézett rám halvány mosollyal az arcán. – Nagyon remélem, hogy tetszik. Hogyha nem, akkor természetesen még tudok rajta alakítani, de azt is megmondhatod, ha szörnyű volt.
• Ez csodálatos volt, Edward. Így tökéletes, ahogy van, egy hangot se változtass meg rajta – mondtam meghatottan. Majd felálltam a kanapéról, és hozzá siettem, hogy magamhoz ölelhessem. Írt egy egész zongoradarabot, csak nekem. Szavakhoz sem jutottam. Hiszen annyira váratlan, de csodálatos volt ez a meglepetés, hogy még a szavam is elakadt. – Nagyon köszönöm – zokogtam fel könnyek nélkül.
• Nincs mit. Nagyon örülök, hogy tetszik. Még soha nem próbálkoztam saját darab írásával, de úgy éreztem, hogy téged illet az első saját szerzeményem – mondta szorosan magához ölelve.

A meghatottságtól, és a boldogságtól egyszerűen nem bírtam megszólalni, úgyhogy csak még szorosabban magamhoz öleltem a fiamat. Nem is kívánhattam volna nála tökéletesebb gyermeket. Szeret engem, és nem fél kimutatni az érzéseit, amikor ketten vagyunk. Ha az én kicsikém felnőhetett volna, akkor biztosan hasonlított volna Edwardra. Nem tudom, hogy mióta voltunk már ott összeölelkezve, amikor fiam hirtelen felkapta a fejét.

• Carlisle hamarosan hazaér – mondta határozottan. – Már hallom a gondolatait.
• Akkor menjünk le elé a nappaliba – ajánlottam a lehetőséget.
• Rendben – bólintott rá Edward.

Éppen, hogy leértünk a nappaliba Carlisle már nyitotta is ki az ajtót, és megerőltetett egy halvány mosolyt, de nem volt teljesen őszinte, ez látszott rajta.

• Akkor itt az idő – sóhajtott fel Edward.
• Mire van itt az idő? – cikázott a tekintetem közöttük. Csak nem történt valami baj?
• Elkezdtek az emberek arról suttogni, hogy egy percet sem öregedtem, amióta itt dolgozom a kórházban. Már bő öt éve itt élünk, és rajtam is látszódnia kellene az öregedés nyomainak, de mivel nem tudok, így kezdek feltűnővé válni a kollégák számára. Sajnálom, mert tudom, hogy szerettek itt élni, de tovább kell költöznünk – mondta Carlisle szomorúan.
• Na és mi lesz a gyerekekkel az árvaházban? – kérdeztem csüggedten. Hiszen nem telik nekik orvosra, és ha mi elmegyünk, akkor ki fog vigyázni rájuk. Nem hagyhatom cserben őket.
• Ezzel nem lesz gond. Beszéltem egy jó barátommal a kórházban, aki elég módos, és nagylelkű ahhoz, hogy folytassa azt, amit mi elkezdtünk. Felügyelni fog a gyerekek egészségére, ebben biztos vagyok.
• Rendben, akkor azt hiszem, hogy el is kezdhetek csomagolni – bólintottam rá.

Szerettem ezt a házat, és nem akartam elmenni. Itt volt az esküvőnk. Itt találtam meg a boldogságot az új családomban. Ez az otthonunk. Amikor felértem az emeletre rögtön elővettem a bőröndöket, és elkezdtem először a ruháinkat, azután pedig a személyes tárgyainkat elcsomagolni. Ha Carlisle azt mondja, hogy mennünk kell, akkor mennünk kell.

• Kicsim – ölelt magához szerelmem. – Még nem vagy hozzászokva ehhez, de hidd el, nem olyan vészes a költözés. Hozzá fogsz szokni.
• Tudom, csak annyi szép emlékem van ezen a helyen. Hiányozni fog – mondtam szomorúan.
• Visszajövünk egyszer – mondta biztatóan. – A házakat, amiben élünk általában megveszem, és rendben tartatom, hogy majd, ha eljön az ideje, akkor legyen hová elköltözni megint.
• Ez meg hogyan lehetséges? – kérdeztem döbbenten. Hiszen elég feltűnő lenne, ha a ház már több száz éve ugyanahhoz az emberhez tartozik.
• Egyszerű, mindig azt mondom, hogy az unokám vagyok, vagy a dédunokám, vagy ehhez hasonló. Attól függ, hogy mennyi idő telik el. Miért ne hinné el bárki, hogy a Cullen család egy leszármazottja vissza akar költözni a régi házukba?
• Ügyes – bólintottam rá.
• Volt időm kitapasztalni a dolgot – mosolyodott el kedvesem.
• Hogyan fogunk elvinni ennyi mindent? – néztem a bútorainkra.
• Csak a mozdítható holmikat visszük magunkkal, a bútorok maradnak. Majd te szépen berendezed az új házunkat. Szándékosan olyat vettem, ami nincs bebútorozva, hogy kiélhesd a kreativitásod. Addig pedig majd elleszünk egy fogadóban, vagy szállodában – magyarázta Carlisle lágyan.

Mh… egy ház, amit én rendezhetek be. Már a gondolatától is beindult a fantáziám, hogy milyen stílusban rendezném be a saját házunkat, és hogyan osztanám fel a helyiségek arányát. Rengeteg dolgom lesz, és gyorsnak kell lennem, hogy ne kelljen sokáig emberekkel együtt lennünk egész nap.

• Azt tudjuk már, hogy hová költözünk? – kérdeztem kíváncsian. – Illetve nyilván tudjuk, hiszen már megvetted a házat, de el is árulod, hogy hol fogunk élni? – kérdeztem kíváncsian. Igazából mindig is szerettem volna világot látni.
• Hát persze – mosolygott rám. – Az új otthonunk Rochester. Egy gyönyörű házat vettem hármunknak, ahol kényelmesen elfér minden. Edward zongoráját azért úgy gondoltam, hogy magunkkal visszük.
• Igen, én sem szívesen hagynám hátra, hiszen olyan fontos neki. Teljesen hozzánőtt a zongorához mostanában. Oh, képzeld, írt nekem egy saját zongoradarabot. Egyszerűen gyönyörű, neked is hallanod kell majd – mondtam boldogan. Annyira szép volt.
• Ez csodálatos, édesem. Mindenképpen meg fogom hallgatni – ölelt magához. – Gondolom, hogy egyetértesz velem abban, ha arra kérlek, hogy holnap még látogassuk meg az árvákat, és vigyünk nekik egy kis búcsúajándékot. Nem mehetünk el szó nélkül.
• Igen, tökéletesen igazad vagy – bólogattam hevesen. Én sem szívesen mentem volna el szó nélkül. Az a legkevesebb, hogy elbúcsúzok a gyerekektől.
• Rendben, akkor holnapra be kell majd vásárolnod. Használd el nyugodtan azt az összeget, amit a felső fiókban tartok.
• De hiszen az rengeteg pénz, Carlisle – kerekedtek el a szemeim. Soha nem nyúltam még hozzá ahhoz a fiókhoz, hiszen amit a tárcámban tartat velem a férjem abból is bőven megélne egy egész család egy ideig.
• Gondoltam, hogy bevásárolsz nekik, amit csak gondolsz, a fennmaradó összeget pedig felajánlhatnád az árvaház felújítására, hiszen ráférne már egy alapos tatarozás – magyarázta Carlisle.
• Biztos vagy benne? – kérdeztem elgondolkozva. Nem tisztességes, hogy Carlisle felhalmozta a vagyonát, én meg csak költöm, és költöm. Talán jobb lenne, ha én is dolgoznék. Nem várhatom el, hogy csak Carlisle dolgozzon.
• Persze. Drágám, ezt már megbeszéltük. Több száz évnyi spórolt jövedelmem van, aminek még a tizedét sem élted fel, amióta itt vagyunk. Ráadásul folyamatosan kapok fizetést, így nem nagy érvágás, amit elhasználsz belőle. Nyugodtan támogasd a gyerekeket még ennyivel.
• Rendben, köszönöm – mosolyogtam rá. Nehéz lesz elbúcsúzni a gyerekektől. Annyira megszerettem őket, de így kell lennie. Új város, új ismeretségek. – Mikor kell indulnunk az új otthonunkba?
• Úgy gondoltam, hogy a hétvégén. Talán szombaton – válaszolta Carlisle.
• Addig már csak három nap van – nyögtem fel.
• Igen, tudom, de már mindent elintéztem a kórházban, és nem szabad feltűnést keltenünk. Már megvan az új álláson a kórházban Rochesterben, így jobb, hogyha gyorsan odaérünk, hogy kiismerjük a környéket.
• Rendben – sóhajtottam fel. Két nap? Annyi nem lesz elég, hogy elbúcsúzzak mindentől, ami hiányozni fog.
• Útra kész vagyok – lépett be Edward a szobába.
• Gyors vagy – kerekedtek el a szemeim.
• Csak gyakorlott – vigyorodott el. Ezen pedig nekem is mosolyognom kellett. Edward egyébként sem szokott túl sokat variálni a dolgokon. Ha egyszer tudja, hogy valamit meg kell tenni, akkor csakis arra koncentrál. Hasznos tulajdonság. Én sajnos mindenen hajlamos vagyok elmélázni. – Elmenjek veletek én is holnap? Talán tudok valamit segíteni a gyerekek körül – kérdezte kedvesen.
• Az nagyon jó lenne – mosolyogtam rá. Meglepődtem az ajánlatán, és nem igazán tudtam mire vélni a dolgot, de nagyon örültem neki, hogy velünk tart.

A nap hátralévő  részét, és az éjszakát pakolással, és visszaemlékezésekkel töltöttük el. Sok szép emlékünk tartozott ide, és mi mindegyiket boldogan jártuk végig. A kellemetlenebb emlékeket azonban inkább elhanyagoltuk. Csak a szépre akartunk emlékezni.

Másnap pedig meglátogattuk a gyerekeket. Nagyon örültek, hogy mindhárman elmentünk hozzájuk, és az ajándékokat is lelkesen fogadták. Viszont, amikor el kellett mondanunk, hogy mostantól nem fogunk találkozni mindenki elszomorodott. Néhány kicsi inkább sírva fakadt és hozzám bújt, míg néhányan azt hitték, hogy már nem vagyok rájuk kíváncsi, mint a legtöbb ember. Edward azt mondta, hogy az utóbbi reakció inkább csak védekező mechanizmus volt a csalódás ellen. Hiszen senki nem fogadja örökbe őket, és akit az anyjuknak tekintettek sokáig, most az is elhagyja őket. Legszívesebben sírva fakadtam volna én is, amikor ezt elmesélte nekem Edward, de erre már nem voltam képes. Amikor viszont megígértem, hogy minden héten írni fogok nekik, és sosem felejtem el őket, egy kicsit felengedtek, és ők is megígérték, hogy ha írok, akkor szívesen visszaírnak. Így igaz, hogy nem fogunk találkozni, de mégsem kell megszakítanom velük a kapcsolatot örökre.

Hamar eljött az indulás ideje. Túlságosan hamar is. Hiszen még csak most tudtam meg, hogy el kell hagynunk az otthonunkat, és már útra is keltünk. Egy ismeretlen város felé tartunk. Csak remélni merem, hogy ott is éppen olyan boldogok lehetünk, mint amilyenek itt voltunk. Az út gyorsan elszállt, és azon kaptam magam, hogy már az új házunk nappalijában állok. Gyönyörű volt, és tágas. Természetesen az erdő jótékony takarásában, hogy kényelmesen tudjunk vadászni menni.

• Hogy tetszik? – ölelt magához Carlisle.
• Csodálatos – válaszoltam mosolyogva. – El is kezdem a berendezését, hogy minél előbb költözhessünk is. Csupán néhány nap lesz az egész, és már készen is leszek.
• Rendben, drágám, de tudod, hogy senki sem sürget – mondta nekem lágyan.
• Hát persze, hogy tudom – bólintottam rá.
• Mit szólnátok, hogyha a szobám helyett a nappaliban helyeznénk el a zongorámat? – kérdezte kíváncsian Edward.
• Szerintem jó ötlet – mondtam lelkesen. Legalább majd többször fog játszani nekem.
• Részemről is rendben – bólintott rá szerelmem is. – Ha most nem haragszotok benézek a kórházba, hogy bemutatkozzam – nyomott egy gyors csókot a számra. Majd már el is tűnt, hogy lehozza az orvosi táskáját is.
• Menj csak – kiáltottam utána mosolyogva. Mindig bezsong, amikor dolgozni mehet.
• Nos, bútorbevásárló körút, hölgyem? – kérdezte Edward, és a karját nyújtotta.
• Örömmel önnel tartok, uram – mosolyogtam rá. Majd belekaroltam, és mi is elindultunk.
• Oh, még nem is mondtam, hogy… - szólt le Carlisle az emeletről, majd előttünk termett.
• Hogy ti természetesen házasok vagytok, én pedig ezúttal az öcséd leszek, és mivel meghaltak a szüleink így magatokhoz vetettek, és együtt élünk – hadarta el Edward gyorsan.
• Pontosan – mosolyodott el Carlisle. – Nagyon hasznos néha a képességed.
• Néha pedig roppant bosszantó – mondta Edward összehúzott szemöldökkel.
• Nem vitatkozom, de így szeretünk – veregette meg fiunk vállát. – Viszont most már tényleg megyek. Este találkozunk. Sziasztok.
• Szia – válaszoltuk egyszerre.

Majd egy újabb gyors csók után szerelmem már el is tűnt. Mi pedig Edwarddal bementünk a városba, és megrendeltük a kiválasztott bútorokat, amelyeket már holnap ki is fognak nekünk szállítani.