Az ablakon kitekintve most is a már jól megszokott erdő látványa tárult a szemem elé. A fák zöld lombkoronája biztonságot és búvóhelyet, de ugyanakkor titkokat és rejtélyeket is hordozott magában. Ezek a fák már sok mindent megértek, láthattak sok rosszat és még több jót, de abban nem vagyok biztos, hogy háborúra készülő vámpírokkal találkoztak-e.

Emberként az erdő olyan helyet jelentett, ahová kirándulni járnak az emberek, és sok növénynek és állatnak nyújt élőhelyet. Vámpírként, már másként látom, egy olyan hely, ahol sose tudom, hogy melyik fa mögött lapul az ellenségem, és ahol a táplálékomul szolgáló állatok élnek. Nem különbözött attól, amit az előző hetek, hónapok alatt láttam. Már azt sem tudtam, hogy mióta vagyok itt, bár nem is érdekelt különösebben, csak egy újabb, semmit mondó szám lenne.  

Layla még mindig nem tért vissza, nem is jelentkezett azóta sem, hogy elment. Hogyha nem ismerném ennyire, valószínűleg már halálra aggódtam volna magam.

Az idő gyorsan telik ebben a házban. Alig eszmélek fel, de már egy újabb héten túl jutunk.

A folytonos edzés mellett van időnk másra is. Remek dolog, hogy nincs szükségünk alvásra, mert így egész éjszaka azt csinálunk, amit akarunk. Gyakorlatilag olyan, mintha egyetlen, végtelenül hosszú nap lenne az életünk. 

Néhány hónapja még nagyon bántott a vámpírrá válásom, de ahogy az idő telik, úgy változik a véleményem erről. Lehet, hogy én magam is változok, de valószínűleg egyre jobban beilleszkedek új környezetembe. Renget jót és rengeteg rosszat fel tudnék sorolni a vámpírság kapcsán. De ugyanakkor miről nem lehet jót és rosszat is mondani? Régebben azt hittem, azzal, hogy vámpírrá váltam, a lelkem megszűnt, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem így van. Ha nem lenne lelkem, akkor nem tudnám ennyire szeretni Ben-t. Egy lelketlen lény képtelen még az életénél is jobban szeretni mást. És nincs olyan élőlény, amelynek ne lenne joga a lelkéhez, és ahhoz, hogy teljes szívéből szerethessen.

A szeretet, és a szerelem nélkül e ház üres lenne. Akkor valóban azt mondanám rá, hogy lelketlenek lakják. De így, amikor egymás szeretete, és a szerelem beragyogja gyakorlással telt hétköznapjainkat, mindannyiunknak van lelke. S kinek minél tisztább, annál őszintébben tud másokat szeretni…  

Mostanság egyre többet gondolok az emberkoromra. Próbálok felidézni magamban dolgokat az emberi létemből, bár ez igen nehéz, ugyanis az emlékeim elég homályosak, helyenként hiányosak is. A többiek közül én emlékszem a legkevesebbre, ők jóval többet tudott mondani az ember éveikről, mint én. Ha több időm lenne, biztosan jobban fogalakoztatna ez, de nagyságrendekkel fontosabb kérdések vannak a fejemben, mint az emlék-ügy. 

Például, hogy Chris kiszabadítása óta nem hallottunk az ellenségeink felől. Ez nagyon idegesített, pedig éppen hogy nyugodtnak kellene lennem, amiért nem zaklat bennünket a „gonosz” vámpírcsoport. Ben az mondja, hogy ne aggódjak, nincs olyan szerencsénk, hogy megszabaduljunk az ellenségeinktől. Ebben igazat adok Neki, a probléma az, hogyha ilyen sokáig nem jelentkeznek, az azt jelenti, hogy készülnek valamire, valami szörnyűre, amiről még elképzelésem sincs.

Magam előtt láttam Kate arcát, amin jellegzetes, ördögi vigyor terül el. A puszta gondolattól is kirázott a hideg, hogy újból találkoznom kelljen vele, márpedig ez valószínűleg elkerülhetetlen.

Szomorúan sóhajtottam fel, amikor belegondoltam, hogy a harc még jó ideig az életünk része lesz, pedig én nem szeretem az erőszakot… 

Hirtelen a folyosó felől közeledő léptek zaja rántott vissza a valóságba. Pár pillanat múlva kinyílt az ajtó, de azon nyomban be is csukódott. A vendégem mögém lépett, és karjait a derekam köré fonta.  

      - Mi miatt idegeskedsz már megint, Lucy? – kérdezte lágyan Ben. 

      - Ennyire látszik, hogy idegeskedek? – nevettem fel keserűen, miközben elfordítottam a fejem, éppen annyira, hogy lássam. 

      - Az arcodra van írva – kuncogta. 

      - Már megint az ellenségeink járnak a fejemben – sóhajtottam – Azt hiszem, egyre többet gondolok rájuk. 

      - Ne aggódj – suttogta a fülembe – Nem lesz semmi baj. Egyre erősebbek leszünk, hamarosan már felvehetjük velük a harcot. 

      - Éppen ez idegesít a legjobban – siránkoztam. – Nem vagyok az az erőszakkedvelő típus, nem tudok örömet lelni a harcban, ellentétben Adam-mel. És én nem akarok csatába kezdeni addig, ameddig nincs velünk Layla. 

      - Nem is fogunk addig harcolni, ameddig Layla távol van – jelentette ki. 

      - Könnyű ezt így mondani, de nem tudjuk, hogy mikor tör ránk a másik vámpír csoport – aggodalmaskodtam újfent. 

      - Jajj Lucy, lassan már üldözési mániád lesz az ellenségeink miatt – forgatta a szemeit. 

• Hát akkor már ennél is őrültebb leszek, és nyugodt szívvel vitethettek be a zárt osztályra. – kiáltottam dühösen, majd kirohantam a szobámból.

Elég erősen csaptam be magam mögött az ajtót, ami hiba volt, mert hallottam, ahogy reccsen egyet a fal.

Nem különösebben törődtem volna azzal sem, ha összeomlik mögöttem a ház, csak rohantam keresztül mindenen, az erdőhöz, a kedvenc fámig. Bosszúsan dobtam le magam a puha fűre, és most úgy éreztem, igazán megsértődtem, pedig ez ritka volt nálam.

Pont Ben-től nem számítottam arra, hogy valami bántó megjegyzést tesz. Csalódtam Benne, mert amikor igazán ideges voltam, és megnyugtatásra lett volna szükségem, akkor Ő egyszerűen megsért. Az is lehet, hogy én reagálom túl a helyzetet, de mostanában ilyen vagyok, kicsit kiszámíthatatlan, és túlreagálós, és ezt nem tudom mivel magyarázni. Talán az elmúlt hetek eseményei tették ezt velem, de remélem, hogy hamarosan elmúlik, mert már kezdtem mindenkinek az agyára menni.

Éppen azon kezdtem gondolkozni, hogy vissza kellene mennem, amikor Ben jelent meg az apró tisztáson, ami a házat az erdőtől elválasztotta. Tisztában volt vele, hogy merre keressen, ugyanis vámpírrá válásom óta ez volt a kedvenc helyem, mindig ide menekültem, bármi baj is ért.

Ben gyors léptekkel közeledett a fámhoz. Közelebb húzódtam a puha kéreghez, úgy éreztem, a fa biztonságot ad. Amikor odaért, nem szólt egy szót sem, csak leült mellém a földre.

Nem tudom, hogy hány órát  ültünk ott szótlanul. Én a madarak gyönyörű énekét hallgattam, miközben újra és újra végiggondoltam a helyzetet.

Tulajdonképpen végig azon a véleményen voltam, hogy utálom a vámpírrá válást, és hogy szívesebben lennék ember. Most már tudom, hogy ez nem igaz. Ha nem lettem volna vámpírrá, akkor valószínűleg soha nem ismerem meg Ben-t és többieket. És az, hogy szerelmet és barátokat találtam nekem mindennél többet ért. Mos már Ben-re sem tudtam haragudni, már csak jót mosolyogtam előbbi sértődésemen. 

      - Bocsánat, hogy olyan könnyen felkaptam a vizet – suttogtam magam elé. 

• Semmi baj, már hozzászoktam ehhez – válaszolt egy vakító mosoly kíséretében.

Megfordultam, hogy láthassam a gyönyörű arcát. Ben, kihasználva az elmozdulásom, két keze közé fogta az arcomat, és lassan közelített a sajátjával felém.

A lélegzetem felgyorsult, és biztos voltam benne, ha még vert volna a szívem, az is sebes vágtába kezdett volna.

Ahogy ajkaival hozzáért az enyémekhez, egy pillanatra azt is elfelejtettem, hogy hogyan kell levegőt venni, de szerencsémre a vámpírtestemnek nincs szüksége oxigénre.

A csókunkat a szenvedély tüze járta át, és terjedt tovább bennünk mindenfelé, és arra ösztönzött, hogy még közelebb kerüljek hozzá. Míg Ben a karjaival a derekamat ölelve még közelebb vont magához, addig az én kezeim a hajába túrtak.

A forróság szétterjedt a testemben, eljutva fagyott szívemig, melyet azonnal megolvasztott a melegség, és még ha nem is kezdett újra verni, legalább éreztem, hogy van még szívem.

A szenvedély mellett egy újabb érzés jelent meg, a mérhetetlen vágy, ami olyan hirtelen hasított belém, hogy a tüze szinte felrobbantott belülről.

Éreztem, hogy Ben is egyre szenvedélyesebben csókol.  

Hirtelen ledermedtem, nem mozdultam, mint aki pillanatok alatt kővé vált. Ben értetlen arccal húzódott hátrébb, majd kétkedve bámult rám. 

      - Lucy, mi a baj? – kérdezte óvatosan. 

Hallottam, hogy megszólít. Válaszolni akartam, de nem találtam a hangom. Nem tudtam mi történt, ilyen még sohasem fordult elő. 

      - Lucy???!! – kiáltotta egyre aggodalmasabban. 

Nem tudtam megszólalni, egyetlen hang sem jött ki a torkomon. 

      - Lucy, Ben! – kiáltotta a nevünket távolról Chris. 

Néhány másodperc múlva már láttuk, ahogy ideges léptekkel szalad felénk. Amikor már csak néhány méterre volt tőlünk lassított, sétálva jött tovább. 

• Láttam valamit, igaz, csak nagyon homályosan – szólalt meg, amikor odaért a fa tövéhez. – Egy szőkés hajú srác, amint Lucy-vel rohan valakik elől. Nem látom tisztán, és csak sejtem, hogy menekülnek, de a fiút még életemben sem láttam. Mi lehet ez?

Megdöbbentem Chris látomásán, ugyanis az előbb valami leírhatatlanul furcsát éreztem, Olyan volt, mintha egy pillanatát láttam volna jövőnek. Értetlenül meredtem a barátnőmre, miközben próbáltam kitalálni, hogy mi lehet ez az egész.

A szőke srác, akit láttam, más volt, mint mi, embernek nézett ki, és valószínűleg az is lehetett. De hogy kerülök én egy ember közelébe? És hogyan láthattam én egy részletet a jövőből? Hiszen Chris az, akinek látomásai szoktak lenni! 

      - Én láttam azt a fiút magam előtt, mintha csak a jövő pár pillanatát érzékeltem volna – böktem ki végül több percnyi hallgatás után. 

      - Mi? – kérdezte Ben, akinek az arcáról sütött, hogy nagyon nem érti a helyzetet. – Akkor most mihez kezdessz? 

      - Fel kell hívnom Layla-t. Meg kell tudnia magyarázni, hogy mi ez az egész – közöltem, majd elindultam a ház felé. 

Odabent felrohantam a szobámba, és elkezdtem keresgélni azt a mobilt, amit Lay adott, mielőtt elment volna.

Szerencsére gyorsan megtaláltam, és rögtön beütöttem a számot, melyet tökéletes vámpírmemóriámmal pontosan megjegyeztem, és vártam.

Mindössze egyet érkezett kicsöngeni a telefonom, amikor meghallottam Layla hangját a vonal túlsó végén. 

      - Mi a baj Lucy? – kérdezte idegesen. 

      - Honnan tudod, hogy baj van? – vágtam rá egyből, pedig Layla-nak igaza volt, tényleg bajba kerültem. 

      - Ha nem lenne, akkor nem hívtál volna – nevetett fel. 

      - Nem lehetne szó egyszerű udvariassági hívásról? –  tréfálkoztam, mert Layla hangja hirtelen elfeledtette velem a bajaimat. Olyan régen beszéltem vele, és úgy örültem, hogy hallom a hangját. 

      - Végül is… - kuncogta Lay. 

      - Igazad volt, tényleg nem azért hívtalak, hogy a hogyléted felől  érdeklődjek – sóhajtottam. – Valami furcsa dolog történt, mintha láttam volna egy villanást a jövőből, amiben egy embersrác szerepelt. Chris-nek is volt egy látomása, melyben valószínűleg ugyanaz a fiú tűnt fel, és éppen menekült velem valakik elől. Layla! Miért láttam én ezt? És hogyan kerülök én egy ember közelébe? 

      - Nem tudom – suttogta. – Te egyre különlegesebb vagy… 

Ha a furcsa, már-már  őrültbe hajló személyiségre lehet azt a szót használni, hogy különleges, akkor egészen biztos.

Gyorsan elköszöntem Layla-tól, majd csalódottam csaptam össze a kezemben az apró készüléket. Arra számítottam, hogy a mentoromtól megtudok valami használhatót, de – mint az esetek többségében – most is tévedtem.

Vettem egy nagy levegőt, miközben a tervem körvonalazódott bennem. Meg kell találnom ezt az embert, bármi áron. Most már nagyon érdekelt, hogy kicsoda, és hogy mi köze lesz hozzám.

Legújabb ötleteim részleteit kidolgozva suhantam le a lépcsőn, majd kilépve a házból egyenesen a hatalmas mélygarázsok felé indultam.