Mikor kiértem a partra nem foglalkoztam azzal, hogy milyen fáradt vagyok, csak futottam, ahogy bírtam.

Úgy körülbelül már 6 órája futhattam, de nem nagyon tudtam tartani azt a tempót amit még Amerikában diktáltam magamnak

A hegyek, fák csak úgy suhantak mellettem míg nem egyszer csak  egy gyönyörű rét szélén találtam magam. Gondoltam nem állok meg,, hiszen, - nem is tudom, egy szerűen csak el akarok tűnni erről a világról, és akkor talán megtalálnám a "lelki békémet" - nem is tudom mit hittem. De már nem foglalkoztam semmivel, a fejem egyszerre lett üres és tele gondolatokkal, a lábaim felmondták a szolgálatot és összeestem. A szemeim is lassan lecsukódtak, de még annyit érzékeltem, hogy valaki a karjaiba kap. Nagy nehézségek árán ki tudtam nyitni a szemeimet egy pillanatra, és megpillantottam azt a gyönyörű lányt az álmomból. Aztán vissza süllyedtem a jól ismert sötétségbe.
Mikor felébredtem egy ismeretlen szobában találtam magam. A végtagjaim mintha ólomból lennének alig bírtam őket mozgatni, aztán nagy nehezen föltápászkodtam ülő helyzetbe.
A torkom égett, de nem foglalkozva vele köre pásztázta a szobát amiben feküdtem. A falai kékes zöldek voltak, az orbitális méretű ablak alatt egy kis heverő volt. A heverőn egy lány ült - az akit álmomban láttam, és aki egyben meg is "megmentett" - lehajtott fejjel, már pár perce néztem, de még mindig nem vett észre, hogy őt nézem. Pár perc után fölnézett és mosolyogva elindult felém.
- Szia én Annabel vagyok. - mosolygott bátorítólag
- Öm, Helló én meg Dora vagyok. - mosolyogtam bátortalanul, hiszen nem az erősségem a hazudás, de hiszen nem is hazudtam akkorát mert én Isadora vagyok, csak éppen a Dorát nem használom, de ennek is eljött az ideje.
- Tudod, nagyon aggódtam érted. Valamit el kell mondanom... - de nem tudta befejezni, mivel egy fiú robbant be a szobába. be sem mutatkozott csak felkarolt minket és a lépcső felé kezdett húzni minket.
Leértünk a lépcsőn és egy nő jött oda hozzánk és ölelte meg szeretet teljesen. A nő nagyon hasonlított Annabelre, neki fekete haja van és ugyan olyan arany barna szemei.
- Szia én Katya vagyok. A gyerekek anyja. - mosolygott rám kedvesen, kicsit hasonlított Esmére. De, nem gondolhatok rájuk, senkire a Cullen családra és főképpen nem Alecre és Maryre.
- Én John vagyok. A gyerekek apja, és Katy férje - mosolyogva ismételte szójárását, amin én is elmosolyodtam. A szülők nagyon kedvesek, és Annabel is, de vajon kik lehet, az a srác mellette? Még be sem mutatkozott, és Annabel is akart valamit mondani nekem. Valami nagyon fontos dolog lehet, mert ahogy látom nagyon nem itt járnak a gondolatai. Fél szemmel rásandítottam, de ő mint, hogy ha egy másik bolygón lenne, nem is figyel senkire.
- Gyere, üljünk le. - invitált a kanapé felé Katya.
- Mesélnél nekünk magadról? - kérdezte John, és halványan Annabelre sandított aki rögtön felkapta a fejét.
-Oh... jaj, de udvariatlanok vagyunk, Jesse be sem mutatkoztál még! - dorgálta meg mosolyogva fiát Katya.
- Áhh. Jesse vagyok Annabel párja, nagyon örülök. - mutatkozott be udvariasan. Nem gondoltam volna, hogy ennyire udvarias, hiszen ahogy berontott a szobába szó nélkül. De hát vannak váratlan meglepetések.
- Ann, kicsim, nem akarsz te is leülni közénk? - kérdezte Katya Annabeltől aki most ocsúdott fel a mélázásából. Rám nézett és leült a kis fotelbe - Jesse ölébe.
- Dora, mondj valamit magadról. - kérlelt kedvesen Ann, eközben Katya rosszallóan nézte őt. - Nem értettem, hogy miért, talán nem ez lett volna az udvarias kérdés? De igen, hiszen mit kérdezhetne egy idegentől? - De Ann nem tulajdonított neki nagy figyelmet, ehelyett rászegezte a szemeit és kíváncsian várta a válaszom amire én még mindig nem tudom  a választ. Most mit mondjak nekik? Hazudjak? Vagy sem? nem tudom teljesen kétségbe vagyok esve, MIT CSINÁLJAK? - kérdeztem magamtól, de válsz nem hangzott el rá a fejemben.
-  Hát szóval én, - kezdtem bele és aztán megvilágosodtam - én nem emlékszem semmire. - mondtam kicsit akadozva és reméltem, hogy elhiszik mert ha ne akkor nekem lőttek.
- Jaj, szegénykém. Még egy halvány emlékfoszlányod sincs?
- Nem nincs. - hazuttam könnyedén, bár még mindig feszengve, és csak most vettem észre, hogy írtózatosan kapar a torkom.
Lehunytam a szemem, hátha elűzhetem a szomjúságom, de nem sikerült. Még egyszer lehunytam most jó hosszan, és próbáltam nem a szomjúságomra figyelni, de nem sikerült. Valószínüleg ezt John és a többiek is észrevették.
- Melött folytatnánk, elöbb el kéne mennünk vadászni. - a vadászni szó hallatán, eltorzult az arcom.
- Én, nem, tu- tudok vadászni. - jelentettem ki kicsit akadozva, miközben a vadászat szónál nagyot nyeltem.
- Nem kell aggódnod, majd mi megtanítunk. - húzta mosolyra száját Jesse. Keztem, kicsit félni, vajon mit fogunk csinálni.

Kimentünk a házból és nekiiramodtunk az erdőnek. nem tudtam, hogy merre megyünk John és Katya vezette a "csapatot".
A lábaim még ennyi pihenés után is lassan forogtak, de próbáltam velük tartani a tempót, a több kevesebb sikerrel ment is.
Miután megálltunk egy kis tisztáson, - ami nem volt olyan szép mint amilyenen "találkoztam" Annabellel - aztán John elkezdett oktatni a vadászattal kapcsolatban. - a vadászat szó hallatán mindig összerezzenek, valahogy olyan furcsa, még magamban is kimondani, hogy vadászat.

Én nem akartam ilyen lenni. Ha nem megyek al arra a nyamvadt kirándulásra akkor most nem lenne ez. Nem jött volna oda hozzám Mary. Nem találkoztam volna Alec-kel - még gondolatban is nehezemre esik kimondani a nevét. Mi lesz velem nélküle? - kérdeztem magamtól, de a válasz csak annyi volt, hogy Nem tudom. Ha tudnám akkor talán nem tartanék itt, de innen, most nem tudnék elszökni. Valami ideköt, valami nagyon erős kötelék, csak annyi a baj, hogy nem tudom, hogy kihez, és, hogy miért.