Minden ember titkok leple alatt - mint az éjszaka leple alatt - éli valódi, igen érdekes életét. Minden egyéni lét titkon alapszik, a kultúrembernek részben talán ezért olyan fontos, hogy az egyéni titkot tiszteletben tartsák. 

                                                            Anton Pavlovics Csehov 

• Na! Mondjad! – nyüstöltem.
• Lily? Biztos szeretnéd tudni?
• Jered! Igen, szeretném. Mindent! És ígérem nem fogok sikítozva elfutni! – nevettem.
• Lily, ez komoly. – nyomatékosan ránéztem, tudattam hogy szeretném végre tudni.
• Én. Én szeretlek téged, nem azért mert ezt kell tennem, és nem azért, mert azt mondták. Igaz, vigyáznom is kell rád. Veszélyben vagy, de – tátott szájjal bámultam. Mi az hogy vigyáznia kell rám, és hogy azt mondták? Nem értem, de nem szólok közbe, mert akkor megint elkezdené. – de én nem tudok nélküled lenni. Azt hiszem ez egyszer már megtörtént a mi fajtánkban, nem többször, csak egyszer, pár évtizeddel ezelőtt. Szóval én…
• Jered! Hát itt vagy? – fordult be a sarkon Carly. Mivel én még mindig Jered ölében ültem, ezért, megállt a ház sarkánál, és kikerekedett szemekkel bámult. Lehajtottam a fejem, elmosolyodtam és még el is pirultam, de meg nem mozdultam, ahogy Jered sem. Aztán hirtelen megfogott a csípőmnél fogva, és visszaemelt a padra. – Hát ti azt hiszem… Én megyek.
• Ne! Várj! Nem kell elmenned! – futottam utána. – Mi hát, igen… Azt hiszem. Á, hagyjuk. Láttad amit láttál, ebből sok mindenre következtetsz. De mi, azt hiszem – Hebegtem – Mindegy. Nincs kedvetek elmenni valahova?
• De persze, miért is ne? Menjünk be a plázába! Csak egy köpés, és ki kell próbálnom az autóm! – észre sem vettem, hogy Jered mögöttem áll, fél lépésnyi távolságra. A vállamra tette forró kezeit, és azt hittem, hogy elolvadok alatta. Nem csak azért, mert Ő az enyém, hanem a tenyere forróságától is.
• Van autód? – fordultam vele szembe, úgy hogy majdnem bevertem az orrom széles mellkasába. – Uhh… Nem szóltál hogy ilyen közel állsz!
• Bocsi. Na akkor mehetünk?
• Persze, én benne vagyok! Carly?
• Persze, menjünk. Jered, gyere. Átöltözünk kijársz a kocsival és mehetünk.
• Ooké – valami feszültséget éreztem közöttük, nem értettem miért. Talán, azért mert Jeredet így találta velem, vagy valami más miatt. Már nagyon várom, hogy elinduljuk, ezért én is befutottam, és átöltöztem.

Beérve a házba, eszembe jutott, hogy írnom kéne egy kis cetlit anyunak, hogy elmentem a plázába. 

„Anyu! Carlyval és Jereddel elmentem a városba körülnézni.

Legkésőbb 8-ra otthon vagyunk. Ne aggódj, nem vesztünk el. Jered autójával fogunk menni.

Puszi: Lily” 

Felszaladtam a lépcsőn, és kinyitottam a gardróbom ajtaját. Tanácstalanság tört rám. Nem volt semmilyen cuccom. Lekaptam a fogasról az első cuccot, ami a kezembe akadt, ami egy térd aláig érő egybe ruha volt. Szerettem ezt a ruhát. Volt hozzá egy fekete vastag öv, a ruha maga pedig zöldes-kék volt. Ezt meg is felel! – gondoltam magamban. De akkor most keresni kellett hozzá egy cipőt is. Egy fekete balerina cipő szerűségre esett a választásom. Volt egy kisebb sarka, de ettől volt különleges.

Olyan ötletem támadt, átnézek a szomszédba, Jered át öltözött-e már? Pont jókor. Szembe állt az üveg ajtónak, és pont a pólóját vette le. Rettentő izmos, kockás felsőteste volt. Bronzos bőrén nagyon jól mutatott. Úgy láttam, egy szürke-fehér kockás ing van kikészítve az ágyára. Nem értettem, miért vesz fel inget, de rajta biztos minden jól mutat. Hátat fordított az ablaknak, és megláttam széles vállait. Csodálatos látványt mutatott.

Huh, mi vagyok én? Valami kukkoló? Gyorsan elfordultam az ablaktól, és megpróbáltam arra koncentrálni hogy hová tehettem a pénztárcám. Hát persze – gondoltam – benne van a kistáskámban!

Gyorsan kipakoltam belőle mindent, és kerestem egy a ruhámhoz illő kistáskát. Meg is találtam! Egy apró táska is elég volt. Fekete kis tatyó. Beledobáltam a cucaimat, de előbb ellenőriztem, hogy mennyi pénz volt benne. Gondoltam, elég lesz. 

Lefelé nem futottam, hanem mint ahogy otthon, még Arizónában, felültem a korlátra, és lefelé már csúsztam. Nagyot estem volna, ha valaki nincs pont a lépcső végénél. Jered állt ott. Pont ahogy sejtettem, nagyon jól állt neki az a felső és a gatya is. Ahogy csúsztam, az agyamat elérte egy nagy adrenalin löket, de már vége is lett. Jered karjaiban landoltam, és mind a ketten a földön fekve nevettünk.

• Ugye nem baj hogy bejöttem. Nyitva volt az ajtó, és már csak rád vártunk. – nevetett még mindig.
• Ó, persze, nem baj. Nagyon jól nézel ki! – mosolyogtam.
• Te sem vagy semmi! – időközben felállt, és a kezét nyújtotta. Készségesen elfogadtam. Felhúzott, és én pedig nyújtózkodva adtam egy puszit az ajkára. Ő folytatta volna, de vigyorogva elhúzódtam. Szeretek játszani.
• Na gyere! Menjünk!
• Rendben, de még egy valami. – közelebb húzott magához, és a fülembe suttogott. – Nem illik leselkedni. – Még mindig mosolyogva, de vörös fejjel.
• Én.. én csak meg akartam nézni hogy…
• Nem kell mentegetőznöd. Én még az erkélyre is kimentem volna, ha te öltözöl. – nevetett.
• De ugye nem…
• Persze hogy nem. Túl későn értem fel. Na gyere, mert már Carly azt hiszi hogy felfaltalak! – mosolygott, és nem tudtam ellenállni. Kézen fogva húzott ki az ajtón. Megálltam, és bezártam. Miután megfordultam, megláttam az autót. Szerencsére tisztában voltam a márkával. Egy Audi r8-as. Mindig is ilyet akartam, vagy legalább ülni benne. És most, a barátomnak van egy ilyen autója!
• Wow! Ez tényleg a tiéd?
• Persze! Nemrég kaptam, mivel én kaptam meg a félév sportolója díjat, és megegyeztem a szüleimmel, ha megkapom, akkor megveszik nekem.
• Mindig ilyenben akartam utazni. – suttogtam, de talán csak magamnak, de Jered is meghallotta.
• Hát akkor gyere! Ja, és lenne egy kérdésem! – egy lépéssel közelebb jött – Eljönnél velem a szombati bálra? Eddig úgy volt, hogy nem megyek, mert nem volt olyan akivel szívesen elmennék. De most itt vagy te.
• Hát persze hogy elmennék! – vigyorogtam. Nem voltam még igazi iskolabálon. Talán azért sem, mert a bálok idején mindig azt hozta az élet, hogy nem volt barátom.

Mosolyogva, kézen fogva indultunk el az  autó irányába. Carly már várt ránk. Az utó elejének támaszkodva. Nagyon szép sárga ruha volt rajta. Az övé térdközépig ért, és nagyon jól passzolt hozzá. És nekem azt súgta a belső hang, hogy túlöltöztem.

• Na végre! Azt hittem, hogy lefújhatjuk az egészet miattatok! – mosolygott
• Na azt már nem! Ruhákat kell vennem, hétköznapra is és a bálra is!
• Ó, hogy ti együtt mentek? Képzeljétek! Ma hívott meg engem David!
• David az a fiú aki már egy éve tetszik neki. – súgta oda nekem Jered, mire Carly arcán fintor jelent meg.

Beszálltunk az autóba. Carly volt olyan kedves, és beült hátra, míg én Jereddel elől ültem. Az utat végignevettük, pont mint ahogy az egész napot. Mielőtt beértünk a Plázába, megkérdeztem, hogy mi lesz a bál témája.

• Carly? Mi lesz a bál témája?
• Azt hiszem, Hollywoodi csillagok, vagy valami ilyesmi.
• Ó, azt szeretem! Akkor most ruhát is fogunk venni?
• Persze, ha szeretnél! – lelkesedett – De szerintem, az nagyon jó lenne!
• Akkor menjünk!

Az üzlet hatalmas volt! Régen láttam ekkorát! Az üzletek többségének akkora területe volt, hogy nem hittem volna, hogy elférnek. Már több üzletet is bejártunk, amikor rábukkantam egy csodás piros ruhára. Egyből bementem vele a fülkébe, és mit ad isten, pont passzolt rám!

• Nekem ez kell! – mondtam Carlynak, aki a fülke előtt várakozott.
• Tényleg nagyon jól áll! De nézd meg én mit találtam! Fantasztikusan néz ki! Imádom! De állj itt amíg felpróbálom! – egy világoskék combközépig érő ruhát lebegtetett a szemem előtt, amire én is azt mondtam, hogy nagyon szép. Idő közben Jered is megjelent. Átkarolt, és úgy suttogott a fülembe
• Nagyon szép vagy!
• Köszi! – suttogtam én is. Volt egy kérdés, ami nem hagyott nyugodni! – Hogyan tudsz mindig ilyen észrevétlenül mögém settenkedni?
• Sokat gyakoroltam. – nevetett. Nem nagyon hittem el neki ezt a mesét, mivel volt egy nagyon fontos dolog, amit el akart mondani. Mióta itt élek, egyre több kérdés lebeg a szemem előtt, és szeretnék végre a végére járni! Például, hogy miért látom apu szellemét, és ha látom, akkor miért csak én, és miért csak akkor, ha Jereddel és Carlyval fogok találkozni? Vagy mi ez a titkolózás a részükről? Valahogy azt érzem, nem Jered az aki nem szeretné elmondani, hanem inkább Carly. Mindig akkor jelenik meg, amikor éppen elmondaná nekem az igazságot.
• Na milyen? – lépett elő a fülkéből.
• Wow! Nagyon jól áll neked, és ez a ruha is csodás!
• Ugye! – nevetett. – Akkor azt hiszem nekem ez lesz!
• Nekem pedig ez! – pördültem egyet újonnan szerzett rucimban. Betáncoltam a fülkébe, míg Carly egy másikba, és visszavettük eredeti ruhánkat.

Jó hosszú sor állt a pénztár előtt, ezért sokat kellett várnunk! De megérte. Két csodaszép ruhával távoztunk az üzletből, amit mellesleg a személyes csodám, vagyis a barátom vitt. Még benéztünk pár üzletbe, aztán beültünk egy kis kávézóba.

• Mit kértek? Én fizetek! – jelentette ki Jered.
• Én azt hiszem, hogy csak egy pohár limonádét. – mondtam.
• Én is!
• Oké. Akkor 3 limonádé lesz. – mondta a pincérnőnek.

Pár percen belül pedig már hozta is az üdítőket. Elkezdtünk sztorizgatni, hogy kivel, mi történt kicsi korában.

• Nekem háromszor betört a fejem. Egyszer leestem a mászókáról, aztán eldőltem a székkel utána 5 évesen pedig fejjel előre kiestem a hintából. Itt, itt és itt van sebhelyem. – mutattam nekik az állam, a homlokom, és a tarkóm.
• Au. Én egyszer véletlenül  beestem az állatkerti medencébe. Mindenki rajtam nevetett, és a ruhám is elázott. Sírva rohantam anyuékhoz. De még csak 4 éves voltam. Már akkor sem bírtam a megaláztatást. – jelentette ki nagy magabiztossággal a barátnőm.
• Hát, veled történtek érdekes esetek. Emlékszel amikor megpiszkáltuk az alvó seriffet az autójában? Nagyon mérges lett, és apu is nagyon megbüntetett, de csak engem. Pedig a te ötleted volt! – vágta be a színlelt durcis kisfiút Jered.

Csörögni kezdett a mobilom. Nem tudtam hogy ilyenkor ki kereshet, de nagyon reméltem, hogy nem valami reklámügynökség. A kijelzőn Jess neve állt.

• Megbocsátotok egy fél percre? – kérdeztem
• Persze, menj csak.

Kifutottam a helység elé,  és felkaptam a telefont.

• Szia Jess! Mi újság?
• Szia! Miért nem hívtál? Hát megbeszéltük! Nagyon vártam, de már nem bírom! Valamit el kell mondanom!
• Jess, ez most nem alkalmas! Légyszi, felhívnál valamikor este?
• De Lily, ez nagyon fontos!
• Mi az a sürgős! De siess, mert nekem is sietnem kell! – megfordultam, hogy lássam hogy mit csinálnak. Valamin éppen veszekedtek, de nem tudtam hogy min. Közben Jess mondott valamit, de nem hallottam, vagy nem akartam hallani. Mindenképpen meg akartam tudni, hogy min veszekednek.
• Na mi van nem tudsz megszólalni a döbbenettől? Vagy nem is hallottad hogy mit mondtam?
• Ó, ja bocs. Megismételnéd? Nem figyeltem. Más dolgom is van. Na de mond!
• Összejöttem Peterrel! És Nicol azt hiszi hogy most olyan féltéken leszel, hogy nem is állsz szóba velem soha többet, de ha egyszer olyan helyes!
• Oké, legyetek boldogok.
• Mi az hogy legyünk boldogok? Talán máris van valakid? Vagy… Ó hogy ő a sürgős dolgod?
• Bocs, most mennem kell! Na szia. - Összecsúsztattam a telefont, és mentem vissza az asztalhoz.
• Mi volt ez a heves szópárbaj? - Ültem le a székemre.
• Csak megbeszéltem vele, hogy egy lánnyal mit szabad és mit nem. – valamiért nem hittem el Carly fedősztoriát. Nagyon furcsán viselkednek. Valamiért, mégis bízom apu előítéletében. És akkor leesett. Apu tényleg igazat mondott. Mindenben! Abban is hogy Jerednek tetszem, abban is, hogy Carlyval jóban leszünk, hogy Jess összejön Peterrel, és végül Nicolt is megmondta. Mi van ebben a városban??