*Alec szemszöge*

Elment. ELMENT!

Gondoltam, hogy felmegyek Izzyhez, el akarom neki mondani, hogy nem úgy van ahogy gondolja.
Belépve a szobába csak a kihűlt hideg ágyat atláltam. Benézetem a fürdőszobába de nem találtam. Elment. Elszökött, és ráadásul miattam.
- Nem, nem lehet! - sutogtam és a padlóra rogytam. Bizonyára ezt már mindenki meghallotta és odaözönlött a szobába.
- Alec, hol van Angyalka? - kérdezte rémülten Mary, kiugrott Jane karjai közül, ide szalatt hozzám és átfogta - vagyis megpróbállta - karjaival a felsőtestemet.
- Elment, elszökött, és mindez miattam... - a végére már könnyek nélkül zokogtam.
Tudtam, hogy ami köztünk van az valami csodálatos, megfoghatatlan. Szerelem volt első látásra. Tudom, hogy ő is így érez irántam, és én megbántottam. Biztosan félreértette azt amit mondtam. De, hogy is hihette, hogy én nem szeretem? A szavaim bántották meg úgy, biztosan. Még föl se fogtam telejesen, hogy mi is történt. Egész nap csak a földön ültem és nem mozdultam. Ez így ment egy hétig.

- Alec! Gyere, vadásznod kell! - szólt föl Alice. Nem mozdultm, nem akartam megmozdulni, csak ülni és Izzyre gondolni. ez volt ami kitöltötte az időmet. Aztán kicsapódott az ajtó és Jane ült le mellém a földre.
- Alec, kérlek, ez nem mehet így tovább. Kérlek.
- Jane, én nem bírom nélküle. Annyira fáj, hogy elment, és miattam mert nem adtam elégszer a tudtára, hogy mennire szeretem.
- Kérlek, ne ostorozd magadat, minden rendbejön..., majd egyszer - az utolsó szavait már alig hallotam, még így vámpír fülnek is halk volt.
- Elmegyek vadászni - álltam föl hirtelen és megindultam az ajtó felé. Jane is követte mozdulataimat mikor szólásra nyitotta volna a száját.
- Egyedül. - hangsúlyoztam ki és nyomatékosítottam meg a mutatóujjam felmutatásával.
- Hát jó. - hajtotta le a fejét.
Az erőbe érve megcsapott az a különös mézédes illat - Izzy - követtem egészen az óceánig. Aztán csak egyszerüen eltűnt. Annyira hiányzik, borzalmasan hiányzik, el se tudom mondani, hogy mennyire. Ezt a fájdalmat nem érti senki.
- Én tudom, hogy mit érezhetsz most. - jött mellém Edward.
- Bánom, hogy nem mondtam neki elégszer, hogy szeretem. Akkor talán...
- Ezzel nem oldasz meg semmit.
- Ezt, hogy érted? - kérdeztem gúnyosan - Ha jól tudom te is hasonlóképpen voltál...
- Ne tévezd össze a hejzetet, nem ugyan az...
- Edward, te elhagytatd Bellát, pontosan tudod, hogy mit is érzek most.
- De az önmarcangolással nem mész semmire.
- Mondja ezt az állandó machoista. - gúnyolódtam megint. Nem akartam megbántani Edwardot, de még is megtettem. Tudom, hogy mien pocsék érzés, ha felhánytorgatnak neked valamit, ami mélyen megbántott.
- Tudom, nem kell mentegetőznöd. - válaszolt a gondolataimra. Elmosolyodtam, Emmet már rég rákiabállt volna, hogy : - Hé öcskös, szállj ki a fejemből! - próbállatm utánozni Emmet mackós hangját gondolatban több - kevesebb sikerrel. De ahogy elnézem kicsit oldottam a feszültséget köztünk.