/Bella/ 

"Amint az ajtó becsukódott mögöttem, rohanni kezdtem. Még emlékeztem rá abból az időből, amikor egyszer innen kijövet eltévedtem, hogy ennek a mosdónak két kijárata van. A távolabbitól csak egy ugrásra vannak a liftek, és ha Jasper csakugyan ott vár, ahol mondta, akkor egy pillanatra se kerülök a szeme elé."

Ám amint a kilincset le akartam nyomni, elfojtott gondolataim akaratlanul a felszínre törtek. Magam elé képzeltem Edward rémült, fagyott arcát, amint tudatosul benne, hogy én meghaltam. Iszonyúan nézne ki. Vajon mit érezne, ha még a szerencsének köszönhetően(ami nekem nincs) a legvégére odaérne a baletterembe és hallaná utolsó sikolyomat, mielőtt a vadász kiszívná az utoldó csepp véremet. És vajon ha James csak megharapna, akkor Edward kiszívná a mérget, vagy hagyna átváltozni? Mire ezt kérdést végiggondoltam, tudtam is a választ. Szerelmem semmi áron nem hagyná, hogy szörnyeteg legyek.

Döntenem kellett. Vagy anyám életét kockáztatom, vagy a magamét. Ezen töprengnem kellett. Még ha meg is próbálnék megszökni, csak a sarokig jutnék, mert Alice és Jasper utolérnének. Tehát a kérdés el lett döntve, még mielőtt a kérdés fel lett volna téve. Maradok.

Belenéztem a tükörbe és az én zaklatott arcomat láttam benne. Rendbe kellett szednem magam. -gondoltam. Arcot mostam és újra felnéztem. Már egy fokkal jobb képet láttam magamról. Senki nem mondaná meg, hogy én fél perccel ezelőtt még a halál és az élet között választottam. Vettem egy mély lélegzetet, majd kiléptem azon az ajtón, amin bejöttem. Jasper mozdulatlanul állt a falnak támaszkodva.

-Végeztél? Mehetünk? -kérdezte, majd mellém lépett és ugyanolyan táncmozdulatokkal, mint ahogy idáig, visszamentünk Alice-hez. Rápillantottam az "Érkezés" táblára és tudatosult bennem, hogy Edward gépe 5 percen belül leszáll. Hihetetlenül boldog lettem. Lepkét lehetett velem fogatni. Nem is hittem eddig, hogy a mai napon lehetek boldog Jasper segítsége nélkül. Sajnos hirtelen támadt nyugodtságomat könnyen észrevette és mosolyogni kezdett, majd leültetett Alice egyik oldalára, míg ő a másikra ült. Átkarolta barátnőmet és gyengéden megcsókolta. Telt, múlt az idő és bejelentették a Seattle-ből érkező repülőgépet. Egyből felugrottam és már rohantam volna az ablakhoz, de egy pici, hűvös kéz fogta a vállam.

-Ennyire ne siess, Bella. -nevetett Alice, mikor megfordultam. Jazz is kuncogott rajtam Alice mögött. Mikor már nem ellenkeztem, barátnőm elengedett, én pedig lassan sétáltam az üvegfalhoz. Az utasok épp kezdtek szállingózni. De se Carlisle-t, se Emmettet, se Edwardot nem láttam. A tömegben lábujjhegyen állva kerestem, de semmi eredménye. Már épp kezdtem elveszteni a reményt, hogy ezen a gépen ültek, mikor egy kapucnis alakot láttam közeledni felénk. Gyors, ruganyos léptekkel közeledett. Én is rohanni kezdtem felé, mígnem Edward márvány karja körém fonódott és már nem éreztem magam veszélyben, sőt nagyon is biztonságban éreztem magam a karjaiban. Edward romantikus csókkal üdvözölt, majd elengedett, hogy a szemembe nézzen. Ma a szeme, mint a folyékony ónix. Teljesen elvesztem benne.

-Nem tudod elhinni, milyen rossz volt nekem nélküled. -mondta. Jól elrejtve ugyan, de észrevettem a hangjában a vágyat.

-Soha többé ne hagyj el! -suttogtam fülébe. Válasz helyett vad csókkal jutalmazott és a mellére vont. Az egész Cullen család körülöttünk állt, és tapsolni kezdett.

-Úgy örülök, hogy nincs semmi bajod. -mondta Edward, aztán a karjába vett és elindult velem.

-Hová megyünk? -csodálkoztam.

-Mondtam, hogy eltűnünk. Csak mi ketten. -válaszolta magától értetődően.

-És hová tűnünk el? -kérdeztem résnyire nyílt szemmel, mert már egy kicsit kezdtem szédülni a gyorsaságtól.

-Meglátod. -felelte, majd a legközelebbi sikátorba futott velem. -Ez még nem a mi helyünk. Csak mondtad, hogy szeretnél látni vadászat közben. És erről akartam veled beszélni.

Csak nem megengedni, hogy végignézzem? Ez csak valami álom lehet. Próbáltam koncentrálni, hogy fel tudjak ébredni. De nem történt semmi. Tehát nem álmodom.

-Nem álmodsz, Bella. Ez igaz. -válaszolt Edward kimondatlan kérdésemre. De nem is néztem rá. Nem tudott a szememből kiolvasni semmit. De akkor honnan tudta, mit gondolok? Ez csak egyet jelenthet.

-Edward, te hallod a gondolataim. -kiáltottam egy oktávval feljebb. Kedvesem felém fordult és rémület tükröződött az arcáról.