Másnap korán ébredtem. Jered alattam egyenletesen szuszogott. Nem akartam megmozdulni, nehogy felébresszem. Végül már annyira elzsibbadtam, és éhes is voltam (hát persze egy óra mozdulatlan fekvés megártott), óvatosan lemásztam az ágyról. Lassan elsétáltam az ajtóig, ami nem akart elsőre kinyílni. Megrántottam befelé, és nagy hanggal végre kinyílt. Jered felpattant az ijedség miatt. Tágra nyílt szemekkel nézett rám, tényleg nagyon megrémült.

• Bocsi! Én csak… Ki akartam menni valami reggeliért. – szeme egy kicsit nyugodtabb volt, mint az előbb, de nem tűnt el belőle a rémület.
• Az egész éjjelt itt töltöttem? – kérdezte döbbenten. – Nekem nem kellett volna itt lennem. Nekem most mennem kell. – el sem köszönhettem.

Elindult az ablak felé,  és elrugaszkodott. Nem tudtam sikítani, mivel mielőtt megtehettem volna, a saját erkélyén landolt. Döbbenten néztem, hogy hogyan csinálta. Megmozdulni sem tudtam. Tíz percen keresztül csak álltam, és meg sem moccantam. Gondolkodtam volna, ha tudtam volna, az agyam leblokkolt. 

Már csak egy óra a bálig! – gondoltam izgatottan. – Jered hétre jön értem. Carly Daviddel megy. Azt hiszem ketten megyünk az autójával. Lassan készülődni kéne… - vettem végig a programot, és azt is hogy hányadán állunk.

• Lily? Minden rendben? – kérdezte anyu, aki éppen a vacsorával tüsténkedett a konyhában.
• Igen! Persze. Mi baj lehetne? – nevettem fagyosan. Lehet baj. Nem kicsi, de nem veszem figyelembe ezeket. Vagy mégis? Mi van ha odafelé nekimegyünk egy fának… Nem! Erre gondolni sem szabad.
• Aha – nem úgy tűnt, mint aki elhiszi. – Akkor biztosan csak izgulsz. Nagyon. Meghívtam Carlt vacsorára. Te akkor már nem leszel itthon ugye?
• Ki az a Carl?
• Ó, tényleg. Te akkor már elmentél. Nem volt időm bemutatni. Aki tegnap itt volt, amikor mondtad hogy elmész, és az ajtóban találkoztatok. Ő volt Carl. Nagyon szimpatikus fickó. Megismerhetnéd majd te is. Áthívom valamikor máskor is. Hogy jobban megismerkedjetek.
• Oké. De nekem most már tényleg készülődnöm kell. – felálltam, és elindultam felfelé.

Egyenesen be a gardróbba, ahhoz a ruhazsákhoz, amelyikben az én csodálatos ruhám van. Egy piros kis miniszoknya. Mivel a bál témája Hollywood, ezért gondoltam ilyenre. Carlyé is hasonló, de az övé világoskék és van egy kis ujja. Az is csodás. Belebújtam a ruhámba, és észrevettem, hogy már majdnem háromnegyed hét van. Kapkodva futottam a fürdő felé egy kis sminkes dobozzal. A vörös rúzst használtam. Tudtam, nem a legszebb, és nem is a kedvencem, de nagyon jól illett a ruhámhoz. A szememet világos kékkel húztam ki, pont úgy, mint ahogy még anyu mutatta régebben. A szemfestéket háromszor is lemostam, mire elértem a megfelelő hatásút. Nagyon nehéz volt, de tökéletes lett. Már csak a hajammal kellett kezdenem valamit. Ez volt a legnehezebb feladat. Még fogalmam sem volt arról, hogy milyen legyen. Végül úgy döntöttem, feltűzöm egy kis kontyba. Visszamentem, de már lassabban a szobámba, és elővettem egy kézitáskát, egy elegáns pulóvert és egy pár fekete magas sarkút. Készen voltam a bálra, és még maradt öt percem az indulásig. Úgy döntöttem, hogy leülök egy kicsit. Tíz perc alatt végeztem. Szép munka volt.

Leültem, és néztem, ahogy anyu a konyhában takarított.

• Nagyon szép vagy! – mondta. – Jerednek ki fognak esni a szemei.
• Köszönöm – sikerült olyat mondania, amitől elpirultam. Szép munka anyu!

Abban a pillanatban csengettek. Futottam kinyitni, de nem az állt előttem, akire számítottam. Carl volt. Sajnálatomra. Ahogy jobban szemügyre vettem, tényleg van valami furcsa két dülleszkedően kék szemében.

• Jó napot! – köszöntem egy álmosollyal az arcomon.
• Szia! Biztos te vagy Lily. Én Carl Carlson vagyok! – nyújtotta a kezét, de nem fogadtam el, mert megláttam Jeredet közeledni. Vigyor jelent meg a képemen. Magabiztosság sugárzott minden mozdulatából. A kisugárzása is nagyon jó volt. És az az öltöny. Remekül állt neki. Tisza fekete volt, és alatta volt egy fehér mellény és egy ing. Furcsán nézett. Pont úgy, mint tegnap, amikor Carl itt volt. Megígérte hogy nem lesz düh kitörése! Megígérte. Akkor nem lehet.
• Jöjjön be. – mutattam neki, és előrefutottam. Út közben odakiáltottam anyunak egy Sziát, és ő is kedvesen elbúcsúzott.

Jerenek másféle üdvözlést szántam. Futottam felé, és csókot nyomtam az ajkaira. Meglepődött. Nagyon, de viszonozta. Nem is értem, hogy egy hét alatt, hogy szerethettem meg ennyire? Talán ere a választ soha nem kapom meg, de ami biztos, első-látásra-szerelem volt a miénk. A csókunk túl rövid volt. Hamar elhúzódott, és az ajtóban álló Carlt nézte, és ő pedig kiállta a nézését.

• Megígérted! Azt mondtad nem csinálsz balhét! – suttogtam szigorúan a fülébe. Erre egy kicsit engedett szorításán. – Gyere, menjünk. Nem kell a balhé. Tegnap is megkaptad. Igaz nem tőle, de akkor is! Ne kísértsd a sorsot – az utolsó mondatra felém kapta a fejét.
• Te vagy a sorsom! – suttogta gyengéden. Nem értettem a kijelentését, de meghatódtam. Nem annyira mint tegnap, de nagyon. – Gyere! Igazad van. Hagyjuk – húzni kezdett az autó felé. Követtem huzakodás nélkül. Vele még csukott szemmel is közlekednék egy aknamezőn.
• Ez kedves. – mondtam könnyeimmel küszködve. Mostanában vagyok csak ilyen érzékeny, eddig nem voltam az. Legalább is, nem ennyire. Kinyitotta nekem az ajtót, és besegítette. Igazi úriember. És az enyém! A saját szuperhősöm. Erre a gondolatra eszembe jutott a reggel. Azt a nagy ugrást nem lehet szó nélkül hagyni. Le guggolt hozzám, és megérintette az arcom, az ajkam, a hajam és a nyakam. Szerettem amikor ezt csinálta. – Szeretlek.
• Én nem! –erre a kijelentésre megborzongtam, de láttam, hogy folytatni fogja, ezért nem szóltam közbe. - Én imádlak! Mindennél jobban. Ezt te még nem értheted, de majd fogod. Nem sokára. – becsukta az ajtómat, és átsétált a vezetőüléshez. Beszállt, észrevette zavart pillantásomat, és olyan csodálatos mosolyát vette elő, hogy azt hittem, ott helyben elolvadok. Olyan közel hajolt hozzám, hogy éreztem forró leheletét a bőrömön. – Mondtam már hogy észveszejtően nézel ki?
• Még nem. Te sem vagy semmi. Hogy van a kezed?
• Ó, köszi. Már egész jól. Már nem fáj annyira. – sajnálatos módon elhajolt, és a gyújtásba tette a kulcsot. Indított is.
• Várj!
• Mi van nem szeretnél menni? Csak mert lehet más a programunk. Elmehetünk moziba is vagy valami – mondta ijedten.
• Nem. Azzal nincs baj. Csak hajolj egy kicsit közelebb! – sejtelmesen mosolyogtam, ő pedig egyre közelebb és közelebb hajolt. A sebváltó fölött megállt a feje is. Zöld szemeivel fürkészte az arcom. Próbálta kideríteni hogy mit szeretnék. Én is közel hajoltam hozzá. Annyira, hogy a homlokunk összeért. Majd az orrunk, majd mikor rájött hogy mit szeretnék, megcsókolt. Lassan, finoman. Majd egyre hevesebben. Újra lassulni kezdtünk, és elhúzódott. Az alsó ajkamat rágtam.
• Nem azért hagytam abba, mert nem volt jó – felemelte az állam, hogy egy magasságba kerüljünk. – Azért, mert a végén elkésünk! – nevetett. Ránéztem az órára, észrevettem hogy már negyed nyolc van.
• Oh. Akkor indulás.

Mikor odaértünk, a parkoló már tele volt. Egy helyet mégis találtunk. Igaz nem ez volt a legközelebb a bejárathoz, sőt, a leg messzebb, az erdő mellett. Valamiért kicsi korom óta irtózom az erdőktől, így van ez máig. Kicsit vonakodtam kiszállni. Nem az erdő miatt. Soha nem voltam még bálon. Most pedig, alig hogy ide járok ebbe az iskolába, máris egy bál. Féltem, nem tagadom. Jered kinyitotta az ajtómat, és látta hogy valami nem stimmel. Egyből tudta mi.

• Az első bálod? – bólintottam. – Nekem is. Ne aggódj.
• De én. Nem. Tudok. Táncolni. – felnevetett.
• Biztos tudsz valamit. – rákaptam a tekintetem. – A vezetőn múlik minden. Ne félj már. Gyere! – felém nyújtotta a kezét. Elfogadtam, de még mindig volt bennem kétely.

Felhúzott, és a mellkasához szorított. Éreztem a belőle áramló nyugalmat. Engem is elfogadhatóan tett idegessé. Csak egy kicsi maradt bennem, azt sem nagyon éreztem.

Beértünk a tornaterembe, ahol mindenki diszkó zenére táncolt. Nekem ez furcsa volt, de azért behúzott.  A számok egymás után jöttek, de senki nem tudott elfáradni. Lassabb zene következett. Mindenki a párjához simult. Lassúzni kezdünk. Igaza volt. Tényleg nagyon jól vezetett. Arcomat a vállába temettem, boldog voltam. Boldogabb, mint bármikor az életembe, és az elmúlt hónapban.

• Hányadika van? – kérdeztem csendesen. Valamiért, teljesen kiment a fejemből a dátum.
• November 6. Miért? – megálltam. Csak néztem. Egy hét múlva leszek tizenhét éves. Meglepő, hogy elszállt az idő.
• Pontosan egy hét múlva lesz a születésnapom – suttogtam.
• Ezen lepődtél meg ennyire? Mi ebben olyan nagy cucc. Tizenhét leszel. Akkor már csak egy év lesz a korkülönbség köztünk – mosolygott. – Szeretnél pihenni?
• Igen, az jó lenne. De inkább menjünk ki. Ott jobb a levegő.
• Rendben. – elindultunk kifelé, és út közben láttam Carlyt Daviddel. Boldog volt. A szeme csillogott.  A zeneszámok gyorsulni kezdtek, és disco-ba ment át, pont amikor kiértünk. Leültünk egy padra.

Egy hűvös szellő pont elért minket, és én beleborzongtam. Jered egyből átadta nekem a felsőjét. Vonakodás nélkül elfogadtam. Láttam, hogy őt nem borzongatja át. Az ő testhőmérséklete teljesen elüt az enyémtől, Carlyétól pedig még jobban.

• Egy hete, mondani szerettél volna valamit, pont amikor a húgod odaért hozzánk. El mondod most, vagy nem alkalmas az időpont? – emlékeztettem. Szeretném azt éreztetni, hogy nem követelem hogy elmondja, csak megkértem. Ő dönti el, bármit is tesz. Nagy levegőt vett, és ki is fújta.
• Igen. Tudom. Elmondom. Kötelességed van tudni, főleg most, hogy Carl a környéketeken ólálkodik.
• Te ismered? Mióta? Hogyan?
• Hosszú történet. De majd azt is elmondom, ha hagyod.
• Szóval? Mi az amit mondanál?
• Lily. Ez a dolog rossz. Nagyon. El sem hiheted mennyire. – szólásra nyitottam a szám, de nem hagyta. Betapasztotta a kezemmel. – Megteszed hogy nem szólsz közbe? Nem könnyű elmondani. – bólintottam. – Köszönöm. Szóval. A szüleim igazából nem olyanok mint a te szüleid. Ők… Nem normális emberek. Hát, hogy is mondjam. Na jó, nem ők a lényeg. Én vagyok a lényeg. Lily. Gondolom láttad az alkonyatot, vagy valami hasonló vámpíros dolgot? – újra bólintottam. – Azok igaz történeteken alapulnak. El sem hiszed mennyire. Én is egy leszármazott vagyok, akár csak Carly. Igaz ő egészen más. Tudod ki Jacob Black? Gondolom igen. Most ne egy olyan személyre gondolj, aki őt alakította. Igazából képzeld el őt. Ahogy te tennéd. Rendben ha megvan, akkor most Nessit. Ők… - mély levegőt vett. -  Ők az én nagyszüleim – felpattant a szemem. Ez nem lehet. Lehetetlen. Ilyen csak a mesékben van. – Ne ijedj meg, kérlek.
• Mi… vagy… te? – kérdeztem el-elcsukló hangon. Felpattantam mellőle, és hátráltam két lépést.
• Lily, ne ijedj meg! Kérlek. Megígérted hogy végig hallgatsz.
• Azt is teszem! De maradj ahol vagy.
• Rendben. Akkor folytatnám. – pár másodpercig hallgatott, majd folytatta. – Én igazából egy alakváltó vagyok. Nem kell félni. Tényleg nem. Téged soha de soha nem bántanálak. Hallottál a bevésődésről is igaz? – jesszus. Csak nem én lennék az övé? Ezt meg kell emésztenem. Nagyon gyorsan. Végül bólintottam. – Te lennél az enyém. Gondolom Carlyról is szeretnél tudni pár dolgot. – bólintottam. – Akkor légy szíves, és ülj vissza ide. – haboztam. Nem szoktam, de most igen. Végül tettem két lépést előre, és kettőt hátra. Megiramodtam, és leültem a padra. – Köszi. Carly, pont úgy mint a nagymamája, egy fél vámpír. Ő soha életében még csak nem is gondolt arra, hogy vért igyon. Soha. A anyu volt olyan kedves, és megtanította neki, hogy mi az önuralom. Azért van különböző vezetéknevünk, mert én nem szerettem volna a híres Jonsons família tagja lenni. Élni szerettem volna a magam kis életét, ahogy tudtam volna. De megjelentél te, és mindent megváltoztattál. Mindent. A terveimet.
• És ki Carl? – kérdeztem félelemtől csak suttogva.
• Carl vámpír. Rossz vámpír. Tudod nem olyan egyszerű minden, ahogy Step néni megírta. A vámpíroknak kék szemük van, nem aranybarna. – még mindig a Step néninél voltam leragadva. – És nem csillog a bőrük.
• Miért Step néni?
• Ó, tényleg. Ezt is meg kéne említenem. Step nem akarta, hogy fény derüljön, ki is ő valójában, ezért álnevet használva írta meg saját történetét.
• Ő…Ő Bella Swan? – kérdeztem magas hangon.
• Ő Bella Swan.
• Nekem… Nekem mennem kell…