(Anthony szemszöge) 

Az első  nagy, családi vadászatom a Cullenekkel, és a Denalikkal egész jó  volt. Emmett stílusa kifejezetten tetszett, mert néha nekem is jól esett egy kicsit játszani a vacsorámmal. Carlisle inkább a gyors megoldást választotta, és a legkisebb fájdalmat okozta az állatnak. Edwardnak hasonló stílusa volt, mint nekem. Jasper taktikusan kerítette be az áldozatát. Érdekes volt, hogy mindenki a saját stílusát is érezhetően belevitte a vadászatba, ami kifejezetten tetszett. Jó hely volt ez a Kecskeszikla. Mindig is szerettem errefelé kalandozni. Bár egy kicsit idegesítettek a Denalik felém irányuló gondolatai. Tanya mondjuk hála az égnek egyáltalán nem foglalkozott velem, mert a gondolatai Justin körül forogtak, meg akörül, hogy hogyan és hányféleképpen tudná megölni Edwardot. Ők ketten egész nap fújtattak egymásra. Irina és Kate számára nagyon vonzó voltam, ami hízelgő volt, de én már foglalt vagyok. Carmen és Eleazar pedig egész idő alatt kíváncsian méregettek, és azt pedzegették, hogy hogyan is történhetett ez meg. Utáltam, amikor csodabogárnak néztek, mert egyáltalán nem éreztem magam annak. Na jó, a szó szoros értelmében egyáltalán nem voltam átlagos, de mentségemre szóljon, hogy ki az a környezetemben? Egész életemben anyával éltem, aki vámpír, és apával, aki vérfarkas volt. Ráadásul egy komplett farkas falka volt körülöttem egész létem alatt. Na jó, La Push nagy része persze emberekből tevődik össze, de akkor is. Sosem éreztették velem, hogy más vagyok, vagy nem vagyok odavaló. Ez volt a szép abban, hogy egy igazi hatalmas család nevelt fel. Bár a jelek szerint hamarosan egybeforrnak a családjaim, mert Edward már nagyon gondolkozik rajta, hogy hogyan és mikor kérje meg anya kezét. Már éppen itt az ideje, már eddig is késett több, mint ötven évet ezzel a lépéssel. Őszintén szólva egy ideje már én is gondolkodom rajta, hogy megkérjem Nathalie kezét. A gyűrűt már meg is vettem, de nem akarom sürgetni, csak arra gondoltam, hogy biztosan boldogabb lenne a feleségemként. Bár, talán jobb lenne, hogyha előtte építenék nekünk egy házat. Ami csak kettőnkké. A legjobb az lenne, hogyha közel maradnánk az Uley házhoz, mert akkor Nath anyukája is sokkal nyugodtabb lenne, mert könnyedén meglátogathatná a lányát. Én is nyugodtabb lennék, hogyha majd eljön az idő, akkor tudna vigyázni az édesanyja az én gyönyörű várandós feleségemre. Igazság szerint már harminc éves korom óta vágytam rá, hogy megállapodjak végre. Csak nem találtam a meg a megfelelő párt. Valószínűleg azért, mert meg kellett várnom, hogy Nathalie lehessen az enyém.

• Min gondolkozol ennyire? – szakított ki Edward a gondolataimból. Még nem áll a számra az apa kifejezés vele kapcsolatban igazán. Majd még dolgozom rajta.
• Bosszant, hogy nem hallod a gondolataimat, igaz? – vigyorogtam rá.
• Őszintén szólva, nagyon – szusszantott fel. – Mindenki gondolatait hallom, csak a két számomra legfontosabb személyét nem. El sem tudod képzelni, hogy mennyire szörnyű.
• Szerintem pedig jobb így. Hogyha mindent tudnál rólam, és anyáról, akkor mi lenne bennünk az izgalom?
• Végül is, van benne logika – gondolkodott el Edward. – Viszont szerintem pedig az nem fair, hogy te hallhatod az enyémeket.
• Hát, igazán sajnálom, de a sors így rendelte – rántottam meg a vállam. – Ellenben, ha már a gondolatoknál tartunk, akkor mondd csak. Mikor tervezed a lánykérést?
• Kihallgattál? – nézett rám rosszallóan.
• Nos, hogy a te szavaiddal éljek. „Úgy üvöltöttek felém a gondolataid, hogy nem lehetett nem meghallani őket”. Ha jól emlékszem, mindig ezt mondod a családodnak, ha valamit kihallgatsz – kuncogtam fel.
• Jól van, értem a lényeget – forgatta meg a szemeit.
• Akkor visszatérve a kérdésre. Mikor? – kérdeztem kíváncsian.
• Hamarosan – válaszolta. – Azt akarom, hogy tökéletes legyen.
• Akkor ajánlanám figyelmedbe kedvenc nagynéném tehetséges szervező képességét, aki boldogan áll a rendelkezésedre – utalgattam Alice nénire.

Nathalie általában nagyon élvezte a társaságát, és az Alice segítségével vásárolt ajándékokat. Én nagyon örültem, hogy valaki kisegít, hogyha kérem, mert nem voltam éppen tájékozott az olyasmiről, hogy milyen bonbont és virágot kedvelnek leginkább a hölgyek.

• Ezt most én szeretném, egyedül megszervezni. Csak mi ketten. Az édesanyád és én. Néhány szál virág, esetleg gyertyafény, és meghitt félhomály – magyarázta Edward.
• Ez nagyon jól hangzik – mosolyodtam el. Anya mindig is imádta az ilyesmit. – Esetleg kivitelezhetnéd a réteteken, mivel ott rengeteg virág nő, a kellemes illat már adott, a gyertyákat szétszórod az egész területen. A rét közepére pedig egy kis kényelmes vackot készítesz elő.
• Igen, valami ilyesmit képzelnék el én is – bólintott rá Edward.
• Na jó, elég a mini, családi kupaktanácsból. Ne hagyjatok ki minket sem a buliból. Szóval, ki vele, hogy miről beszélgettek itt már ilyen sok ideje – állt meg előttünk Emmett.
• Semmi különösről. Csak beszélgettünk – rántottam meg a vállamat.
• Aha, a semmiről, órákon át – nézett rám Emmett komolyan. Majd le akart lökni a farönkről, de gyorsabb voltam nála, és felpattantam.
• Előbb kelj fel, ha engem el akarsz kapni – néztem rá pimaszul.
• Hallottátok? Beszólt nekem a kiscsávó – vigyorodott el Emmett. – Ezért most meggyepálhatom egy kicsit, és teljesen jogosan.
• Emmett! – dörrent rá Edward.
• Ugyan már, tudod, hogy nem fog baja esni. Sosem tennék kárt az uncsiöcsiben, mert több már nem lesz – mondta nagybátyám komolyan.
• Ugyan már, nem lesz bajom. Ez a nagy mamlasz utol sem fog érni – pimaszkodtam tovább. Tetszett az ötlet, hogy felbőszíthetem egy kicsit ezt a nagy medvét.
• Na jó, most már kétségkívül meg kell nevelnem ezt a gyereket – dörzsölte meg Emmett a tenyerét.

Én pedig vigyorogva felálltam, majd támadásra készen legörnyedtem. A következő pillanatban pedig rávetettem magam Emmettre, de ő továbbra sem mozdult, így a lendületemtől mindketten eldőltünk, majd leugrottam róla, és újra támadóállásba álltam.

• Te mit csinálsz? – nézett rám Jasper kikerekedett szemekkel.
• Birkózni próbálok Emmettel? – kérdeztem vissza kicsit értetlenül. Mindenki gondolatai olyan kuszák voltak, hogy semmit sem értettem.
• Az rendben, de miért így mozogsz? Úgy viselkedsz, mintha négylábú lennél. Mármint olyan farkasos stílusban támadsz. Ez a mozgás nem jellemző a fajtánkra – folytatta Jasper az elemzést.
• Apától tanultam harcolni, és ő így tudott – rántottam meg a vállam. – Mi a bajotok vele? – kérdeztem idegesen. Ilyen vagyok és kész.
• Semmi – vágta rá Edward gyorsan. – Egyszerűen csak furcsa, de ahogy látom elég hatékony.
• Szerintem pedig nem a legjobb stílus a te számodra – állapította meg Jasper.
• Próbáljuk ki – vetettem ellent. – Ha sikerült Emmettet elintéznem, akkor békén hagytok, hogyha nem, akkor pedig adhattok nekem leckéket – ajánlottam a lehetőséget.
• Rendben – bólintottak rá a többiek.

A következő pillanatban újra legörnyedtem, és néhány másodperc alatt le is terítettem Emmettet, újra. A sebességem jóval jobb volt, mint Emmetté, így könnyedén ellene fordíthattam a dolgot. Ráadásul mindig egy lépéssel előrébb jártam nála, mivel hallottam, hogy mit gondol. Három vagy négy órával később pedig, bár lihegve, és kis híján összeesve álltam a mező közepén, de Emmett végre feladta a küzdelmet.

• Nem semmi – ismerte el Edward.
• Egész sajátos technika, bár ha még hozzávennéd a mi stílusunkat is, akkor a kettőből egy verhetetlen kombinációt lehetne összehozni – mondta Jasper tárgyilagosan. Hát igen, ő egészen biztosan egész végig elemzett, ő már csak ilyen.
• Majd alkalomadtán bevezethetnél a vámpírok harci stílusába – biccentettem felé.
• Örömmel – mosolyodott el halványan. Tényleg örült neki, hogy a segítségét kértem.
• Kíváncsi vagyok, hogy az izomzatod hogyan alakult ehhez a harcstílushoz – gondolkodott el Carlisle. Na persze, azonnal az orvosi éne a döntő, de nagyapát így kell szeretni.
• Legközelebb én nyerek, kisöreg – vágott hátba Emmett. Mire az egész hátam akkorát kongott, mintha legalábbis kitörtem volna vele egy fát.
• Lehetőleg ne most öld meg szegényt – nevetett fel Kate.
• Jól vagyok – köhintettem.
• Rendben. Akkor mindenki eleget vadászott? – kérdezte Carlisle.
• Igen – vágtuk rá egyszerre.
• Ez esetben indulhatunk haza, ha ti is úgy gondoljátok. Ne haragudjatok, de hétfőn nagyon korán bent kell lennem a kórházban, és még lenne némi munkám. Ha most elindulunk, akkor éjjel hazaérünk – mondta Carlisle bocsánatkérően.
• Részemről mehetünk – mosolyogtam rá. A többiek pedig szintén bólintottak. Nagyon jó volt a vadászat, de kíváncsi voltam arra is, hogy a lányok hogy szórakoztak. Nathalie nagyon izgatott volt a közös nap, és a Cullen házban esedékes bál miatt. Remélem, hogy jól érezték magukat.
• Rendben, akkor indulás – adta ki nagyapa az utasítást.

Ezután pedig mindenki futni kezdett a Cullen villa felé. Természetesen Edward és én értünk először oda a házhoz néhány óra múlva, és meg sem álltunk a nappaliig, ahol anya, Alice, Rose, és Esme vidáman beszélgetett. A lányok már biztosan elaludtak. Edward azonnal anya mellett termett, és megcsókolta.

• Sziasztok – köszöntem nekik. – Nathalie, gondolom, már alszik – néztem rájuk kíváncsian.
• Igen, már néhány órája. Fent van, Alice szobájában, a többiekkel együtt. Hálózsákos parti van – mondta Esme kedvesen.
• Az jó – vigyorodtam el.
• Megkaphatod a szobámat – nézett rám Edward vigyorogva.
• Hé, honnan tudod? – kérdeztem döbbenten. Megnyitottam volna a pajzsomat előtte?
• Én is csináltam régen ilyesmit Bellával – kacsintott rá anyára. Mire ő csak lesütötte a szemét. Hogyha ember lenne, akkor most biztosan fülig pirult volna.
• Akkor, köszönjük – mondtam boldogan.

Majd minden lány arcára nyomtam egy üdvözlő puszit, ezután pedig felszáguldottam az emeletre. Az ajtó előtt megálltam, és halkan nyitottam be. Nem akartam felébreszteni senkit. Amikor beléptem szélesen elmosolyodtam. Annyira aranyosak voltak. Johanna, és Gabriella egészen közel feküdt egymás mellett, míg Nathalie kicsit messzebb volt, a hálózsákja pedig teljesen rá volt tekeredve. Már megint vándorolt álmában. Gyakran megesett vele, hogy forgolódás közben kis híján leesett az ágyról. Hangtalan léptekkel mentem oda kedvesemhez, és gyengéden a karjaimba vettem. Nem akartam, hogy felébredjen, csak szerettem volna kettesben lenni vele. Észre sem vette, hogy felemeltem a földről, majd magamhoz ölelve lassan átsétáltam vele Edward szobájába, ahol finoman lefektettem az ágyra, és lehúztam a hálózsákja cipzárját, hogy mellé feküdhessek. Azonban amikor megláttam a pizsamáját nem tudtam visszafogni a nevetésemet. Annyira édes volt abban a Simba mintás pizsamában. Nem is gondoltam volna, hogy felnőtt méretben is készítenek ilyet. Kicsit hangos lehettem, mert szerelmem hunyorogni kezdett, majd amikor meglátott elmosolyodott. A következő pillanatban azonban fojtottan felsikkantott, és magára rántotta a hálózsákot.

• Ez egy lány buli, ezt nem kellene látnod – mondta kétségbeesve a hálózsák alól.
• Szerintem nagyon aranyos vagy ebben – bókoltam neki. Nekem tényleg nagyon tetszett. Olyan pizsamát választott, ami rám emlékeztette, és ezt kifejezetten hízelgőnek találtam. – Nagyon szexi vagy, ahogy az az oroszlán rásimul a mellkasodra – helyezkedtem el felette.
• Ezt most csak úgy mondod – mondta rosszallóan. Még mindig nem volt hajlandó kibújni a rejtekéből.
• Nem, hidd el, hogy nagyon tetszik, ami rajtad van, mindegy mi az. Ez a pizsama pedig kifejezetten aranyos. Azért vetted fel, mert rám emlékeztet, igaz?
• Mh… - jött a tömör válasz. – Tényleg tetszik? – kukucskált ki végre.

Mire én azonnal az ajkaira tapadtam. Talán ezzel teljes mértékben meg tudom győzni róla, hogy vadítóan fest a kisoroszlános szerelésben. Gyengéden csókoltam, és lassan. Viszont Nath türelmetlennek bizonyult, mert úgy tapadt a nyakamra a karjaival, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetnék innen. Tetszett a hevesség. Még sosem volt ilyen, és nem tudom, hogy most mi váltotta ki belőle, de határozottan hízelgő volt ez a szenvedély. Mindenesetre nem lett volna helyes, hogyha itt és most lerohanom, ezért inkább lefejtettem a két kicsi kart a nyakamról, és egy utolsó, apró puszi után legördültem kedvesemről, hogy mellé feküdve a mellkasomra húzhassam.

• Aludj, kicsim. Nem akartalak felébreszteni – mormoltam a fülébe. Majd simogatni kezdtem a hátát, és dúdoltam neki, mert azt nagyon szerette.
• Már nem is vagyok álmos – mondta makacsul. Bár a határozott kijelentést erősen tompította az a visszafojtott ásítás, ami kicsúszott a száján.
• Én viszont nagyon álmos vagyok – vetettem ellent.

Bár ez így is volt. Azóta nem aludtam, amióta elhagytuk ezt a házat vadászni. Akármennyire is jól bírom alvás nélkül, azért már rám fért egy kis pihenés. Főleg, hogy Emmett is kellőképpen kifárasztott. Ajaj, lehet, hogy le kellett volna zuhanyoznom, mielőtt elfoglalom az ágyat. Hiszen egy kicsit itt-ott fűfoltos volt a nadrágom. Na meg egy kis sarat is összeszedtem, bár az már a menetszélben megszáradt hazafelé.

• Rendben, akkor aludjunk egyet, de holnap csak az enyém vagy – puszilta meg a nyakamat. Mi ütött ebbe a lányba? Na nem, mintha nem tetszene a dolog, de egy kicsit hirtelen a váltás. Eddig mindig ideges volt, amikor egy kicsit tovább mentünk. Most viszont, mintha teljesen nyugodt lenne, és szeretné, ha még közelebb kerülnénk egymáshoz.
• Jó éjt, Nath – nyomtam még egy puszit a szájára. Majd letettem a fejem a párnára, és már majdnem aludtam is. Tényleg nagyon fáradt voltam. Azért nem olyan egyszerű teljes vámpírokkal tartani a tempót, de határozottan elégedett voltam a teljesítményemmel.
• Jó éjt, Anthony – motyogta még halkan.

Majd még közelebb bújt hozzám, és átölelte a derekamat. Néhány perc alatt mindketten aludtunk is. Reggel arra ébredtem, hogy valami csiklandozza az orromat. Odakaptam a kezem, mire Nath halkan felkuncogott, majd újra megéreztem az orromon azt a valamit.

• Ne bosszants fel, édesem – motyogtam. Majd elkaptam, és magamhoz öleltem.
• Én nem csináltam semmit – kuncogott fel.
• Akkor ki birizgálta az orromat az előbb? – kérdeztem elmosolyodva.
• Egy kismanó – válaszolta nevetve.
• Egy Nathalie nevű kismanó? – érdeklődtem. Majd egy gyors mozdulattal magam alá gyűrtem, és csiklandozni kezdtem.
• Neee… elég… ááállj – sikoltozott nevetve.
• Akkor beismered, hogy te voltál a manó? – nevettem én is.
• Igen, igen, én voltam – vallotta be bűneit.
• Hát, akkor kénytelen leszek megbüntetni ezért – vigyorodtam el, de abbahagytam a csiklandozását.
• Mostantól jó leszek – pislogott rám ártatlanul. – Viszont van mentségem arra, hogy felébresztettelek – mosolyodott el. Majd az éjjeli szekrény felé nézett. Követtem a pillantását, és azonnal megláttam a hatalmas tálcát, amin valami le volt takarva. – Én csináltam neked. Saját kezűleg – pirult el. Nagyon aranyos volt, ahogy zavarba tudott jönni minden apróságon. Bár ez egyáltalán nem volt apróság. Még soha nem kaptam ágyba reggelit.
• Mit készítettél nekem? – kérdeztem kíváncsian.
• Rántottát, sajttal, sonkával, hagymával, és gombával. Pirítóst házi lekvárral, narancslevet, kávét, és muffint.
• Te jó ég! Mennyi ideig készítetted a reggelit nekem? – kerekedtek el a szemeim.
• Nem volt több egy óránál – rántotta meg a vállát. – Közben beszélgettem Gabriellával, és Johannával. Ők már elmentek haza. Johanna nagyon jól érezte magát, szerintem kezd meglágyulni – mondta még boldogan. Nagyon örültem, hogy a lányoknak sikerült egy kicsit ellazítani azt a lányt. Eléggé megközelíthetetlen falat állított fel maga köré.
• Ez nagyszerű, szegény Billyre ráfér a segítség Johannával kapcsolatban. Bár előbb-utóbb biztosan egyedül is megoldaná – mondtam mosolyogva. Billy nem az a fajta, aki feladná a dolgot. Legfeljebb elbizonytalanodik, de feladni, azt biztosan nem. Na de most inkább az én gyönyörű farkasommal kéne foglalkoznom, hiszen nem sűrűn kapok ilyen hatalmas meglepetést már korán reggel. – Köszönöm a reggelit – fogtam két kezem közé az arcát. Majd szenvedélyesen megcsókoltam. Már látatlanban is imádtam, amit készített, bár ennek a felét sem leszek képes megenni. Úgyhogy nagyon remélem, hogy éhes még ő is. Most vadásztam, és ilyenkor néhány napig nem tudok annyi emberi ételt enni, de nem szívesen hagynám itt ezt a biztosan fantasztikus reggelit.
• Szívesen – pihegte, amikor elváltunk. – Gyere, ülj fel, és egyél. Még a végén kihűl.

Azonnal engedelmesen felültem, és ő az ölembe adta a tálcát, majd leemelte a fedelet, ami eddig elrejtette előlem a csodálatos illatokat. Mindennek mennyei volt az illata. Azt sem tudtam, hogy mivel kezdjem, de végül a rántottára esett a választásom. Fantasztikus volt az étel, aminek minden második falatját Nathalie szájához tartottam, aki boldogan fogadta el a neki nyújtott falatokat. Fiatal farkasként szegény a nap huszonnégy órájában képes volt enni. Emlékszem még, hogy anya és Dawn egész nap csak sütött, főzött, amikor Billy és Jake először átváltozott. Szinte követni sem lehetett azt a hatalmas éhséget, amit a bátyáim produkáltak. Csendben fogyasztottuk el a reggelit, néha egy-egy apró puszit váltva. Csodálatos volt az életem, amióta Nathalie belém vésődött. Először eléggé ijesztő volt a dolog, hiszen mit nyújthatnék én egy olyan ártatlan, és törékeny léleknek, mint amilyen Nath, de most már biztos vagyok benne, hogy tökéletesen összeillünk. Kiegészítjük egymást, és ez a legfontosabb dolog, amit egy szerelmespár kívánhat. Most már semmi kétségem nem volt afelől, hogy itt az idő. Egy perccel sem akartam többet várni. Magam mellett kell tudnom örökké. Letettem a tálcát az asztalra, majd megfogtam Nath kezeit. Ő csak kíváncsian nézett a szemembe, és türelmesen várta, hogy mit szeretnék. Lassan előhúztam a zsebemből az apró kis dobozt, amiben egy gyönyörű jegyűrű volt, amit nemrégen vásároltam a számára.

• Nathalie Uley, leszel a feleségem? – kérdeztem, majd felemeltem a doboz fedelét. A szavaimba beleadtam minden szerelmemet és szenvedélyemet, amit iránta éreztem. Szerelmem először döbbenten nézett rám, de a tekintete néhány pillanat alatt megváltozott. Tele volt boldogsággal, és szerelemmel.
• Igen – lehelte az aprócska szót, amiben reménykedtem. – Boldogan – vetette rám magát, és megcsókolt.
• Azt hiszem, hogy ezt a csókot nekem kellett volna kezdeményeznem, mint leendő férjednek – nevettem fel, amikor elváltunk.
• Ne haragudj – mosolyodott el, kissé zavarban. – Megpróbáljuk még egyszer? – fűzte hozzá, majd beharapta az alsó ajkát.
• Örömmel – mosolyogtam rá. Majd kezeim közé vettem az arcát, és gyengéden megcsókoltam. Valószínűleg eddig lehetett valami csoda folytán lefogni Alice-t, mert éppen, hogy elváltunk, bombaként robbant be kettőnk közé az ágyra, és átölelt minket.
• Jaj, annyira boldog vagyok – szorongatott meg minket. Majd felpattant, és máris hadarni kezdett. – Először is, szükség lesz a meghívókra, a tortákra, az ételekre, azután pedig jön a díszítés, a csokrok, az ültető-kártyák, és a hozzá tartozó apró ajándékok. Kik lesznek a koszorúslányaid? Mikorra szeretnétek az esküvőt? Mondjatok egy napot és meglesz. Le kell még szerveznem a zenekart is…
• Alice, vegyél levegőt is – nevetett fel Edward. Aki anyával együtt, kézen fogva lépett be az ajtón. – Gratulálunk – mondták egyszerre. Ezen pedig muszáj volt felnevetnem. Hihetetlen, hogy mennyire szinkronban tudnak lenni.
• Köszönjük – álltunk fel az ágyról. Majd hagytuk, hogy mindenki megölelgessen minket, és kifejezzék a gratulációkat.