(Rosalie szemszöge) 

Amikor az, aki megvizsgált felemelt, és elindult velem, már éppen kezdett múlni a fájdalmam. Egyre zsibbadtabb voltam, és már alig vártam, hogy magába szippantson a gondtalan sötétség, de aztán hirtelen éles fájdalom nyílalt a nyakamba, a csuklóimba, és a bokáimba. Olyan volt, mintha tüzes vassal kínoznának éppen. Miért hozott ide, hogyha csak még tovább akarja fokozni a kínjaimat? Azt hittem, hogy segíteni akar rajtam. Meg akarok halni. Nem akarok több kínt, több fájdalmat. Mindenem égett, és egyre forróbb lett. Ha már a pokolra kell jutnom, akkor legalább gyorsan távozzak, mert ez csak a pokol tüze lehet. Más nem ilyen forró.

• Carlisle, Rosalise Hale? – hallottam meg egy dühös hangot. Miért ilyen ismerős? Carlisle, a doktor? Miért hozott ide, és mit csinálnak velem? Tovább akartam hallgatózni, de hirtelen egy kéz fogta meg az enyémet, ezzel megszakítva a kíváncsiskodásomat.
• Nincs semmi baj, kedvesem. El fog múlni, és minden rendbe fog jönni. Ígérem – mormolta egy női hang lágyan.

Hinni akartam neki, de tudtam, hogy nincs igaza. A vőlegényem megvert, megerőszakolt a barátaival együtt, aztán véresen, mocskosan, és meggyalázva ott hagytak meghalni az utcán. Ráadásul röhögve távoztak, azon szórakozva, hogy kell találnia valakit helyettem. Hogy lehetne ezek után bármi is rendben? Hogyha véletlenül túlélem ezt az egészet, akkor egészen biztosan megakadályozom, hogy Royce és a barátai még egyszer, akár csak egy ujjal is hozzáérhessenek egy lányhoz. Elmélkedésemből az ajtó hangos csattanása rántott vissza. Így megint a szobámban zajló eseményekre kezdtem figyelni, már amennyire hallottam bármit is, két halálsikolyom között.

• Azt hiszem, hogy jobb lenne, ha megmosdatnám – mondta a kedves női hang. – Szegény nem ébredhet majd így fel, minden porcikája koszos, és véres, a ruháját pedig teljesen szétszakították. Te sem akarhatod, hogy így térjen magához.
• Igazad van, édesem. Már itt sem vagyok. Nyugodtan öltöztesd át, mosdasd meg, és tény meg mindent, amit jónak látsz. Utána pedig mesélek neki a fajtánkról, a vámpírokról. Mindent el fogok követni, hogy boldog és kiegyensúlyozott legyen az új otthonában – mondta a férfi. Mármint Dr. Cullen. Most már biztos, hogy ők azok. Miféle fajta, miféle vámpírok? Vámpírok nem léteznek, ez csak egy rémmese.
• Tudom, és ebben mi is segíteni fogunk – szólalt meg újra a nő. Ha jól emlékszem Esmének hívják, ő mindig kedves volt mindenkivel. A bálon váltottunk pár szót, ha jól emlékszem. – Edward is kedveli, vagy kedvelni fogja, talán csak megijedt – fűzte hozzá gyengéden. Mi, Edward, kedvelni engem? Mindig is gyűlölt, legalábbis, ahogy rám nézett néha, már szinte féltem tőle. 
• Idő kell, hogy feldolgozzuk a változást, de nem akartam ott hagyni, nem lettem volna rá képes, hogy elsétáljak mellette. Még lehet boldog – mondta Carlisle bűntudatosan.

Most komolyan rólam beszél? Hagynia kellett volna, hogy meghaljak, ahogy akartam. Nekem nem lett volna beleszólásom a dologba? Mégis csak az én  életem, illetve halálom. Miért hiszi azt minden férfi, hogy meg kell váltania a világot, és neki kell irányítani a dolgok alakulását? Hogy éljek ezek után valaha is teljes életet? Az ajtó ismét becsukódott, majd két jéghideg kéz ért a fűzőmhöz. Tiltakozni akartam, de a fájdalom miatt teljesen lebénultam. Talán, ha kiabálni próbálok, akkor abbahagyja.

• Neee… - sikoltottam fel. Mire a kezek azonnal megálltak.
• Esme vagyok, kedvesem. Ne félj, nem foglak bántani. Megmosdatlak, és átöltöztetlek. Azután pedig minden rendbe jön, majd meglátod – simogatta meg az arcomat.

Ne, nem akarom, hogy így lássanak. Szerettem volna megakadályozni, hogy még kiszolgáltatottabbnak kelljen éreznem magam, de tudtam, hogy nincs esélyem. Talán nem is lenne rossz, ha megmosdatna, és átöltöztetne. Megpróbáltam elengedni magam, de nem igazán sikerült. Nehéz úgy, hogy idegenek vesznek körül. Az édesanyámat akartam. Ő más, az ő érintése megnyugtató, bár lehet, hogy jobban jár, ha nem tudja meg, hogy mi történt velem.

• Nyugalom, most óvatosan leveszem a ruháidat, nem lesz semmi baj – mondta lágyan. Majd megint finoman végigsimított az arcomon. Bármennyire is meglepő volt kifejezetten megnyugtatott az érintése, most, hogy egy kicsit lehiggadtam. Még hasonlított is az anyukáméra. – Ez az, engedd el magad, amennyire tudod, addig sem fáj annyira az átváltozás. Ezt most szépen levesszük – mondta kedvesen. Majd éreztem, ahogy ujjai újra a fűzömnél kezdenek matatni. Ezúttal hagytam magam. Valahogy éreztem a szavaiból, és a kisugárzásából, hogy tényleg jót akar nekem. – Egyszer még boldog leszel velünk, meglásd. Elfeledtetjük veled, ami ma éjjel történt. Szeretni és óvni fogunk téged – suttogta a nyugtató szavakat, miközben vetkőztetett.

Nem tudom, hogy mikor került le rólam a ruha, mert nem sok mindent éreztem a fájdalomtól, de egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy egy nagyon jó illatú, hűvös valami simogatja a bőrömet. Jól esett a hűvös, és megnyugtatott az illat. Levendula. Mindig is szerettem a virág illatú kencéket. A mosdatás legnagyobb örömömre, eléggé hosszúra nyúlt, gondosan kihagyva a kínos pontokat. Egészen elengedtem magam, és mintha a fájdalom is kezdett volna enyhülni egy picit a hűvös borogatás hatására, amikor Esme megint megszólalt.

• Kérlek, bocsáss meg, de meg kell, hogy mossalak a kényes helyeknél is – fogta meg az egyik kezem. – Ne félj, nagyon óvatos leszek – fűzte hozzá gyorsan. Egyáltalán nem tetszett az ötlet, de mivel a fájdalomtól úgysem nagyon voltam magamnál, ezért jobb híján hagytam magam. Egyszer túl kell esnünk rajta. – Kész is vagyunk – szorította meg a kezemet néhány perc múlva. – Akkor most felöltöztetlek.

Jó érzés volt, hogy beszélt hozzám. Olyan nyugtató, de válaszolni nem voltam képes. Az ajkaimat egyelőre, csak fájdalmas hörgések, és sikolyok tudták elhagyni. Éreztem, ahogy óvatosan felhúz rám egy alsóneműt, majd egy finom illatú, selymes ruhát is. Fűzőt nem kaptam, de nem is éreztem úgy, hogy szükségem lenne rá most. Hiszen elég kényelmetlen ruhadarab, ráadásul, most hogy mindenem sajgott, nem hiszem, hogy jó lett volna, ha befűz egy szoros ruhába.

• Így ni, készen is vagy – simogatta meg a karomat. – Ne aggódj semmi miatt. Hamarosan elmúlik, és utána soha többé nem lesz fájdalom – ígérte. Testi talán nem, de nekem azt hiszem, hogy a lelki megrázkódtatás, is elég lesz egy életre. – Drágám, készen vagyok, most már bejöhetsz.
• Minden rendben ment? – lépett be az ajtón a férje.
• Hát persze, semmi gond nem volt. Erős lány – mondta Esme határozottan.
• Efelől semmi kétségem – hallottam meg Dr. Cullen hangját egészen közelről.
• Magatokra hagylak titeket – mondta Esme. Majd az ajtó megint csak becsukódott. Félnem kellett volna, hogy egy férfival maradtam kettesben, de mégsem féltem. Ha bántani akart volna, akkor már régen megtehette volna, úgyhogy nem volt miért aggódnom.
• Rosalie, először is kérlek, bocsáss meg, amiért ezt tettem veled, de csakis azért változtattalak át, mert másképpen nem maradhattál volna életben. Csak a legvégső esetekben folyamodom ehhez a megoldáshoz. Nagyon kevés esélyed lett volna a felépülésre, és ha mégis sikerült volna, akkor is nagyon súlyos maradandó károsodások értek. A mérgem viszont meggyógyít téged, és nagyjából két nap múlva, már erősen, és egészségesen fogsz felkelni erről az ágyról. A mi fajtánkban nincsenek betegségek, és természetes halállal sem halhatunk meg. Egy vámpír csak szűnik meg létezni, hogy megölik. Egy percet sem fogsz öregedni mostantól, és kárt sem tud benned tenni senki többé. A családunk boldogan befogad, hogyha hajlandó vagy hozzánk csatlakozni, de haza többé nem mehetsz. A világ számára már halott vagy. Edward éppen most intézi el, hogy mindenki azt higgye, hogy baleset történt veled. Lehet, hogy a fiam most még kicsit nyers lesz hozzád az elején, de meg fog enyhülni. Viszont erről majd beszélünk, hogyha véget ért az átváltozásod. Most előbb még mesélek neked a fajtánkról, és a törvényeinkről. Nem sok szabályt kell betartanunk. Napfényben nem mehetünk emberek közé, mert csillog a bőrünk, és nem fedhetjük fel a létezésünket az emberek előtt. Hogyha a néhány apró szabályt betartod, akkor nyugodtan élheted az örökkévalóságodat. Hogyha nem, akkor a vámpírok ősi, királyi családja kíméletlenül végez veled. A Volturival nem ajánlatos ujjat húzni. A fajtánkban a legtöbb egyed emberi vérrel táplálkozik, de a családom, és én más utat választottunk. Mi nem ölünk embereket. Inkább állatok vérét ontjuk. Az éhség, vagy szomj szempontjából ők is tökéletesen megfelelnek a számunkra. A vámpírságoddal kapsz néhány másik ajándékot is. Hihetetlenül gyors, és erős leszel. A bőröd szinte áthatolhatatlan lesz, és természet feletti szépséget fognak benned látni az emberek – magyarázta. Nahát… nem is olyan rossz a helyzet. Ha felébredek, akkor mindent kamatostul visszafizetnek a vőlegényemnek és a barátainak. Eddig nem volt kenyerem a bosszú, de most ellenállhatatlan vágyat kezdtem érezni, egyre inkább, minden porcikámban arra, hogy én magam intézzem el azokat a gazembereket, méghozzá véglegesen. – Viszont eleinte újszülöttnek lenni nem könnyű – szakított ki Carlisle a bosszúm tervezéséből. – Egy ideig gyorsabb és erősebb leszel, mint a legtöbb vámpír. Valamint nagyon nehezen fogod kontrollálni az érzelmeidet, de mi mindenben segíteni fogunk – magyarázta.
• Rendben vagyunk – lépett be egy másik férfi a szobába. Minden bizonnyal Edward. – A nyomokat úgy rendeztem, hogy véletlenül se felénk vezessenek. Nem fogják megtalálni. A kutyák szagot fogtak, de a ruhája egy darabjával eltereltem őket. Most már biztos, hogy nem fognak idejönni.
• Rendben, fiam. Köszönöm – könnyebbült meg Carlisle.
• Nincs mit – válaszolta Edward. – Egy család vagyunk. Nem hagynám, hogy te vagy Esme bajba kerüljetek.
• Természetesen, és Rosalie-t is bármi áron megóvnád – fűzte hozzá Carlisle.
• Hát persze – válaszolta. Bár nem láttam, de szinte biztos voltam benne, hogy a választ közben még a szemeit is forgatta. Egyáltalán nem kedvel engem.
• Nem veled van a baj, Rose. Én csak nehezen viselem a változásokat – válaszolta nekem. Mi van? Egészen biztos, hogy nem kezdtem el vele társalogni két sikítás között.
• Van egy képességem. Carlisle erre még biztosan nem tért ki. Gondolatolvasó vagyok – magyarázta Edward. Pazar. Már tényleg csak arra van szükségem, hogy valaki a fejemben turkáljon.
• Ez van, nem tehetek róla – válaszolta. Pf… idegesítő, idióta, Á… Ez szörnyű, ez sokkal rosszabb, mint eddig. Ölj meg, kérlek.
• Mindjárt vége, elérte a méreg a szívedet. Semmi baj. Csak egy perc – szorította meg a kezem Edward, és Carlisle is. Legalábbis azt hiszem, hogy mindketten. Fájt, nagyon fájt. Eddig is szörnyű volt, de most még ezerszer rosszabb, mint eddig. Aztán hirtelen vége lett. Elmúlt minden fájdalmam, és erősnek, egészségesnek éreztem magam. Mintha mi sem történt volna, mintha nem bántott volna senki.
• Rose? – hallottam meg egy kedves hangot. Majd egy finom érintést éreztem az arcomon. Hirtelen akartam felülni, hogy lássák, most már jól vagyok, de azon kaptam magam, hogy egészen a falig repültem. Hogy csináltam ezt?
• Nincs semmi baj – lépett hozzám közelebb Dr. Cullen. – Csak még egy kicsit szokatlan a számodra az efféle mozgás, de hamar meg fogod szokni, ne aggódj.
• Én… - kezdtem volna bele. Viszont a torkomba szörnyű tűz nyílalt, úgyhogy a nyakamhoz kaptam a kezemet. Mi történik? Nem lenne szabad fájnia már semminek. Nem azt mondták, hogy nem lesz több fájdalom?
• Ez azért van, mert szomjas vagy. Néhány hónap múlva már nem lesz vészes a helyzet. Vadásznod kell – lépett hozzám Carlisle még közelebb.
• Ne, még labilis – állította meg Edward.
• Nem vagyok labilis, csak ideges – mordultam fel. – Már ne is haragudj, de ahhoz képest, hogy mennyi minden történt velem az utóbbi pár napban egészen nyugodt vagyok – mondtam, majd a lábaim automatikusan megroggyantak. Mi a fenét csinálok?
• Éppen támadni készülsz – válaszolt Edward a ki nem mondott kérdésre.
• Én nem akartam… - egyenesedtem fel. Az agyam nem akarta, de a testem legszívesebben nekiugrott volna Edwardnak.
• Semmi baj, drágám. Ez természetes ilyenkor. Végy egy mély levegőt, és mindjárt megnyugszol. Nem neheztel rád senki – sétált oda hozzám Esme. Majd hirtelen megölelt. Egész kellemes érzés volt. Tökéletesen éreztem minden egyes mozdulatából és tettéből a szeretet. Pedig az emberek általában nem így állnak hozzám. Sokkal inkább úgy, mint Edward. Ami azért valamilyen szinten érthető is. – Jobban vagy? – tolt el magától néhány perc után.
• Igen, köszönöm – mosolyogtam rá halványan.
• Gyere, elviszlek vadászni – állt elém Edward. Remek, pont az, aki látszólag a legjobban kedvel.
• Sajnálom, próbálok kevésbé idegesítő lenni, de így az elején még figyelni fogom a gondolataidat, ha tetszik, ha nem. Még nem vagy beszámítható emberek közelében – magyarázta Edward.
• Nem értelek – néztem rá kérdőn.
• Az emberi vér illata most még nagyon csábít téged. Ha megérzed, akkor támadni fogsz. Nem leszel képes ellenállni – szólt közbe Carlisle. – Én is elkísérlek titeket szükség esetére – lépett mellénk.
• Legalább Mr. Tökély mellé jön valaki, aki hajlandó velem beszélgetni is – morogtam az orrom alatt.
• Már megbocsáss, de nem én vagyok Rochester dívája – mordult fel Edward.
• Örülök, hogy így egymásra találtatok, de azt hiszem, hogy inkább induljunk. Vadászat után kényelmesebb lesz szócsatáznod Edwarddal – állt közénk Carlisle.
• Én pedig addig hozok neked néhány ruhát. Nemrégen alaposan bevásároltam. Csak egy kis átalakítás rajtuk itt-ott, és tökéletesek lesznek rád is – mosolygott rám Esme kedvesen. Én pedig hálásan biccentettem. Nem akartam többet beszélni, mert már nagyon fájt a torkom.    

Ezután elindultunk az első vadászatomra. Bármit is takar ez pontosan. Mindenesetre, amint egy kicsit szokom a helyzetet a volt vőlegényemnek, és a barátainak egészen biztosan váratlan látogatója lesz. Könyörögni fognak a kegyelemért, de én annyira leszek irgalmas, amennyire ők voltak.