Elkerekedett szemmel néztem Edwardot. Meg akartam szólalni, de a torkom olyan száraz volt, mint a sivatag. Illik a környezethez. Végül kedvesem törte meg a csendet.

-Nem, Bella. -mondta összezavarodva. -Nem hallom a gondolataid akárhogyan koncentrálok.

Tehát az elméletem mégsem helyes. Hacsak...

Újból koncentrálni kezdtem, hogy felébredjek. De korántsem emiatt tettem, hanem hogy Edward meghallja, ami a fejemben jár. Szeretlek! -üzentem gondolatban. Edward válaszként homlokon csókolt, ami igazán jól esett. Megbizonyosodtam róla, hogy ez az elméletem helyesnek bizonyult. És teljesen egyedül jöttem rá. Dagadtam a büszkeségtől, de Edward közbeszólt megszakítva gondolataim fonalát.

-Azért ne szállj el annyira, kedvesem! -vigyorgott rám. Kinyitottam a szemem és nagyon meglepődtem. Arca sokkal közelebb volt hozzám, mint hittem. Felnevettem részben emiatt, részben a megjegyzésén.

-De olyan boldog vagyok, hogy végre hallasz. -mosolyogtam.

-A hangod, mint a legjobb szimfónikus zenekar játéka. -áradozott. -De miért csak akkor hallak, ha koncentrálsz?

-Szerintem az lehet a titka, hogy csak azokat a gondolatokat halld meg, amiket én engedek neked. -válaszoltam. -Szóval mit akartál nekem mondani, mielőtt a gondolataim félbeszakítottak? -kérdeztem.

-Hát amit zseniálisan kitaláltál. Hogy megengedem, hogy végignézd, de... -itt a de. Utálom. -... csak jó távolról. És nem itt, mert itt az állatállomány csekély.

-Rendben. -mondtam mosolyogva, mire Edward átölelt.

-Édes, drága Bellám! Mihez is kezdenék nélküled? -tette fel a kérdést, amire nem várt választ. Nagyot sóhajtott és aztán már csak szótlanul öleltük egymást. Fogalmam sincs, meddig álltunk ott mozdulatlanul, de egyszer Edward gyengéden a karjába vett és leült velem a földre. Simogatni kezdte fejem búbját, míg én beszippantottam édes illatát. Ne sokkal később úgy hiszem, elaludtam.

Álmomban a Cullen ház nappalijában voltam. Edward oldalán sétáltam Alice felé, aki egy óriási tükröt tartott maga felé. Mindenki ott állt Alice körül, kivéve Rosalie-t. Az egész nappali teli volt az Alice és a körülöttük állók izgalmával. Mintha csak rám vártak volna. Mikor odaértem Alice-hez, Edward egy lépést arrébb ment, hogy lássam a tükörben a személyt. Hihetetlenül gyönyörű és tökéletes volt. Könnyednek tűnt még a mozdulatlansága ellenére is. A felismerés rémülete végül utolért. Az a gyönyörű lány a tükörben én voltam. Csak egy valami volt, ami elrontotta az összhatást. A szemei vérvörösen izzottak. Teljesen, mint egy szörnyé.

Forgolódni kezdtem a teljes rémülettől. Edward egyik hűvös karja viszont tartott erősen. A másikkal ébresztgetni kezdett.

-Bella! -suttogta. Kinyitottam a szemem és gyönyörű arcát láttam az arcom előtt. Édesen mosolygott rám. -Jól vagy? -kérdezte. -Azt mondogattad álmodban, hogy "szemek".

-Jól vagyok. -válaszoltam. -Legalábbis azt hiszem.

-Aludj tovább, Bella. Én itt leszek. -azzal elkezdte dúdolni az altatódalomat. Rövid időn belül álomtalan álomba zuhantam. Már csak arra ébredtem fel, hogy valamilyen vízi járművön fekszek egy pléddel betakarva. Lassan, de korántsem biztosan, felültem, de rögtön meg is bántam. Meginogtam és visszaestem a párnára.

-Bells. Nyugodj meg. -simított végig az arcomon szerelmem. Én válaszként rámosolyogtam. Megpróbáltam újból felülni. Ezúttal Edward biztos kezei segítettek.

-Nagyon sokat aludtál. Igazán kimerülhettél attól az álomtól. -állapította meg. Biztosan igaza lehetett, mert az ég sötét volt, mint egy sikátor egy nagyváros közepén. -Kíváncsi lennék, mi lehetett az az álom. Ha megérkeztünk Esme szigetére, akkor biztosan kifaggatlak.

-Esme szigete? -kérdeztem meglepődve. Létezik, hogy az egész Cullen családnak vannak szigetei a világ minden táján?

-Igen. Esme kapta Carlisle-tól. Anyám volt olyan nagylelkű és kölcsönadta nekünk. Kicsit később szerettem volna megmutatni neked, de szükség törvényt bont, tartja a mondás.

Közben megérkeztünk a mólóra, ahol Edward úriember módjára lesegített, pontosabban mondva lekapott a hajóról, mivel majdnem elestem. Kézenfogva sétáltunk egy meseszép, trópusi ház felé. Edward egyik kezével a kezemet fogta, a másikban két tömött bőröndöt hozott. Ránéztem a poggyászokra.

-Nekem nem is volt ennyi cuccom. -pillantottam az egyik utazótáskára. Aztán beugrott, mi történhetett. Alice volt, ebben biztos voltam. Edward bizonyára látta rajtam, hogy közben ráleltem a válaszra, mert szótlan maradt. Az ajtóig csak sétáltunk egymás mellett. Megláttam, hogy nem is keresgél a zsebében kulcs után. Az arcom megint elárult.

-Már várnak minket. -szólalt meg Edward. Pár másodperc elteltével egy nő nyitott ajtót és egy ismeretlen nyelven kezdett el karattyolni. Egy mukkot se értettem belőle. De az a lényeg, hogy Edward érti. Miután a nő elállt az útból, bementünk egy gyönyörű szép hálószobába. Egy hatalmas gardrób volt hátul a franciaágy mellett.

-Egy percet kérek. -mondta Edward és eltűnt a szemem elől. Lehuppantam az ágy szélére és vártam, hogy kedvesem visszatérjen. Mire feleszméltem, már mindkét bőrönd üresen állt az ágyon, Edward pedig egy melegítőben lépett ki a gardróbból. Ebben a cuccban is szívdöglesztően nézett ki. Bármelyik nő megirigyelne engem, ha most látna.

-Mehetünk? -kérdezte az ajtófélfának támaszkodva.

-Hová? -kérdeztem kíváncsian.

-Vadászni. 

-Hát nem vicceltél? Tényleg elmehetek veled? -hitetlenkedtem.

-Hát, persze. -azzal felkapott a hátára és kiugrott velem a legközelebb eső nyitott ablakon. A szívem teljesen összeszorult. Vajon tényleg olyan félelmetes egy vámpír táplálkozás közben, vagy csak Edward dramatiálja túl a dolgokat? Mindenre fény derül ezen a délutánon.