Gyalog indultam el. Sietve. Tudtam, hogy nincs olyan messze a házunk. Hamar hazaérek. Mögöttem egy autó búgását hallottam. Gyönyörűen dorombolt. Nem lehet másé mint… Jered. Miért jött utánam? Nem fogta fel, hogy át kell gondolnom a dolgokat? Mit akarhat? Ó, talán… talán hát persze… Rajtam maradt a felsője. Azonnal levettem, amikor észbe kaptam, és meg álltam. Persze gondolom észrevette, és letekerte az ablakot. Egyből beraktam rajta. És tovább indultam. Még mindig jött.

• Ne! Kérlek, csak egy várj! Nem bánod meg! Tényleg nem! Tekintsük meg nem történtnek, jó? Mintha nem mondtam volna semmit. Ezt pedig megtarthatod! – könyörgött el-elcsukló hangon. Majdnem megálltam, és bepattantam mellé, hogy megcsókoljam, ne legyen ilyen bánatos, de nem tehettem. Szeretem. Elhiszem teljes mértékben amit mond, De ez most nem megy. Nem tehetem. Még nem. Majd idővel. Lehet hogy egy-két nap, de lehet hogy évek kellenek hozzá, hogy el ne fussak. Remélem, hogy csak pár nap lesz.
• Bocs, de ehhez nekem most nincs kedvem! – közöltem vele ridegen.
• Akkor most mi lesz? – az autó hangja elnémult. Léptek közeledtek. – Most szakítasz velem? Kérlek, kérlek ne tedd ezt! Nem tudod, hogy mit teszel velem. Kérlek. – az utolsó szavakat már csak suttogta. Hangja könyörgő volt, el-elhalt. Tudom, hogy mit nem tehetek. Nem szakíthatok. Csak pár nap. Csak pár nap…
• Nem, azt nem teszem. Csak adj egy kis időt. Csak két-három napot. Csak ennyire van szükségem. Nemsokára megérted. Sze… Szeretlek.
• Hát akkor… Huh. Most akkor mi legyen? Én nem akarlak elveszíteni, remélem hamar átgondolod. – könnyes szemekkel néztem rá. Tudtam neki sokkal nehezebb mint nekem, de tényleg át kell gondolnom. – Elvigyelek?
• Ha nem kérsz bocsánatot minden egyes pillanatban, akkor igen persze. – suttogtam. – Erről te nem tehetsz. Vagy igen? Mit nem tudok?
• Nem szeretnék róla beszélni. Majd ha egy kicsit megnyugodtál. Nem szeretném, igaz a saját érdekemben – nagyot sóhajtott -, nem szeretném ha ezért most a közelembe sem jönnél.
• Ez butaság. Csak egy kis idő kell, hogy feldolgozzam a hallottakat. Semmi baj – erőltettem egy mosolyt az arcomra. – Na akkor megyünk? – kérdeztem színlelt lelkesedéssel.
• Persze, ülj csak be.

Beültem, ahogy mondta. Nem tehettem mást. Nem akartam annyira összetörni, mert láttam az arcán a fájdalmat. Abban a két szép szemében pedig gyötrődést. Nem tudta teljesen rendezni a vonásait. Csendben indultunk el, és meg sem szólaltunk egészen az út végéig. Akkor is csak egy sziát küldtünk egymás felé.  

Miközben besétáltam a házba, fel sem néztem. Éreztem anyu pillantását rajtam, de nem szólalt meg. Ilyenkor nem szokott. Szereti hagyni, ha mi oldjuk meg a problémáinkat, de ha már több mit egy hete gyötrődünk valamin, akkor leül velünk szemben, és egy jó órás beszélgetésre számíthatunk. Így volt ez, amikor Just szakított az első barátnőjével. Szegény nagyon maga alatt volt. Remélem, én hamar kilábalok belőle, és nem kerül sor erre. Idő közben elértem a lépcsőig. Éreztem, hogy anyu még mindig figyel. Ezt nem mondhatom el neki. Tétováztam. Se fel, se vissza nem akartam elmozdulni, csak itt leülni és kiadni magamból az érzelmeket. Leültem a lépcsőre, és lerúgtam a cipőmet. A fejemet a térdeim közé szorítottam, és meg sem mozdultam, amíg egy óriási érzelemhullám nem közeledett felém. Tudtam, ha felmegyek a szobámba, pont Jeredére látok rá. Ezt most nem akarom. Nem megy. Tegnap még minden annyira tökéletes volt. Annyira… Idilli. Mire is számítottam? Én vagyok itt az újcsaj. Majd mindenki engem fog szeretni? Majd pont engem? Senkinek nem sikerül egy nap alatt normális barátokat szerezni, és nem fogja megtalálni az igaz szerelmét első pillanatban. Kivéve persze, ha a családod vérfarkasoktól és vámpíroktól származik. Akkor, minden megtörténhet. De mi van ha hazudik, mi van ha nem is vérfarkas vagy alakváltó vagy mi is a pontos meghatározása…Nem tudom. De ha tényleg ennyire szeret, akkor nem tette volna ezt velem. Lehet, hogy a következő pillanatban beállít, és az arcomba nevet, hogy csak vicceltem. Az összes csók, ölelés pedig hazugság volt. Nem, azt nem teheti.

Eddig a pillanatig tudtam vissza az elő törtekvő könnyeimet. Hisztérikus zokogásba kezdtem. Nem érdekelt, hogy valaki hallja-e vagy nem. Anyu odasietett hozzám, és megpróbálta letörölni a könnyeimet, nem sok sikerrel. Csak záporoztak tovább. Próbált nyugtatni, de nem ment neki. 

Forgolódni kezdtem. Valamiért, a nap a szemembe sütött, pedig úgy éreztem, hogy még éjjel van. Nem tűnt fel, mikor jöttem fel, vagy esetleg valaki felhozott? Nem is érdekelt.

Lentről suttogást hallottam. Egy kicsit túl hangosan is, pedig lehetett hallani, hogy suttognak. Tisztán értettem, hogy arról beszélnek, hogy veszélyben vagyok, ha nem megyek el itthonról. A hangokat nem ismertem fel. Kivéve egyet. Carly dallamos hangját. És talán anyu, de nem lehettem benne biztos. A fejemre húztam a párnát, de így még hangosabban hallottam a hangokat. Felemeltem a fejem. El a párnától, majd vissza a párnához. Ugyan úgy hallottam. Először azt hittem, hogy a párnán hangszóró van, de nem.

• Katelynn. El kell vinnünk! Nem tehetünk mást! Vagy elvisszük, vagy meghal. Idővel visszajöhet. Egy-két hónap, nem több. Csak amíg anyuék elintézik Carlt. Nem csak őt visszük! Jön David is. Négyen kitalálunk valamit! – mondta Carly kedvesen, de határozottan.
• Mi baja történhetne? Megeszi? Nem az nem lehet! Carl nem ilyen veszélyes teremtés. Csak rá kell nézni. Nem bánt senkit!
• Figyelj! Tudom mit művel, ha valakit kinéz magának! Nem fog leállni. Nem fogja… - mondta egy férfi hang. Csak azt ne mondják, hogy Jered itt van.

A többit nem hallottam. Belehúztam a fülembe a  telefonom fülhallgatóját, és teljes hangerőre állítottam. Kiültem az erkélyre, és felhúzott lábakkal vártam, hogy újra előtörjenek a könnyeim. Csak vártam és vártam. Kopogást hallottam az ajtó felől, még úgy is, hogy csuton volt a hangerő. Nem várta meg, hogy beengedjem. Kinyitotta, és bejött. Jered és Carly állt előttem, én pedig ilyen szörnyen nézek ki! Carly biztos mindjárt hülyét kap.

- Én bepakolok neki. Te pedig mond el a jó hírt. – suttogta halkan Jered fülébe.

- Figyelj, én nem akartam semmi rosszat. – úgy csináltam, mint aki nem hallja. – Figyelj. Tudom hogy hallod. Nem tehetsz ellene semmit. Kérlek, csak próbálj meghallgatni! Kérlek.

Kivettem a fülhallgatót a fülemből, végig gurult egy könnycsepp az arcomon. Nagyot sóhajtottam, majd még egyet és még egyet.

- Kezdheted. – fújtam ki a levegőt.