- Edward! Edward! –  siránkozott Alice valahol messze lehetetlenül magas frekvencián. – Valaki! Segítség! Nem igaz, hogy nem hallja senki!

El akartam neki mondani, hogy de, igen hallják, csak nem érdekli őket. A Volturinál ez egy kimondatlan szabály: nem lát, nem hall, nem beszél.

Valahogy vissza kell térnem a tudatos világba. A fájdalmas, a nehéz, a gyilkos világba. De muszáj. Alice-ért.

Nem tudom hogyan, de valahogy újra a testembe kényszerítettem magam. Ahogyan az előbb széthullt a szoba, most úgy rakódott megint össze apránként. Érezni kezdtem a levegő ízét az orromban, a régi falak jellegzetes aromáját, az óra halk kattogását, Alice ölelő kezeit, ahogy mellkasára szorít, mint egy anya a gyermekét. Sután emeltem meg a kezeimet, hogy én is körbeöleljem a gondoskodó testet.

- Edward? Edward! – kiáltott fel megkönnyebbülten, majd még szorosabban vont magához, miközben apró testét rázta a néma sírás.

- Sa… sajnálom – motyogtam.

- Mi volt ez az egész? Én  úgy megijedtem… Nem mozdultál, a szemed üvegesen meredt a semmibe. Azt hittem… azt hittem, hogy meghaltál.

- Alice az lehetetlen –  próbáltam nyugtatni, hogy elrejtsem a szavai által kiváltott feszültséget. Sose hittem, hogy egy vámpír képes ilyesmire. Megőrültem, nem vitás.

- Szeretlek, Edward, ilyet soha többet ne csinálj! – dorgált meg.

- Alice, én… - kezdtem, de mintha meg se hallott volna, a szavamba vágva beszélni kezdett.

- Nem hagyhatlak így itt. Itt maradok. Veled. És majd én vigyázok rád. Minden jó lesz – bizonygatta, mintha egy óvodással beszélne, aki igazából nem is érti mit mondanak neki, csak a hangtónusból következtet azok jelentésére. De én nem voltam ovis. Én értettem mindent.

- Micsoda?! – pattantam fel idegesen. – Nem Alice! Érted?! Nem! Nem engedem, hogy itt maradj!

- De ezek nem is törődnek veled! – ugrott fel ő is, kezével körbemutatva, mintha állnának körülöttünk.

- Tudom, éppen ezért akarok itt maradni.

- Hogy mi? – nézett rám húgom értetlenül.

- Alice – húztam őt vissza az ágyra. – Én azért jöttem el tőletek akkor régen, és azért nem mentem vissza, mert nem tudtam nézni a sajnálkozó tekinteteket. Nem bírtam elviselni minden áldott nap azt a mérhetetlen szánakozást a szemetekben és a gondolataitok között, ami felém irányult. Egyszerűen csak… szörnyű volt. De itt ilyen nincs. Itt nem érdeklem őket. Persze az idejövetelembe az is közre játszott, hogy meg akartam halni. – Alice összerezzent mellettem. Nem szólt semmit, nem vágott a szavamba, ahogy szokott, csak hallgatott. Nekem pedig jól esett végre kimondani ezeket. – Aro persze nem teljesítette a kérésem. Szüksége volt rám – horkantam fel. – De én nem adtam fel, hisz ismersz. Szóval eldöntöttem, hogy kiharcolom, hogy megöljenek. – Furcsa volt mindent elmondani neki. Főleg, hogy ezeket a dolgokat látnia kellett volna. Kicsit aggasztott a képességének hiányossága, és valószínűleg nyugodt körülmények között utánajártam volna a miértjének, de ezek a körülmények sokmindennek nevezhetőek voltak, csak nyugodtnak nem. – Kimentem az utcára – folytattam -, és ki akartam lépni a napfényre. – Alice elborzadva nézett rám. Nyugtatólag magamhoz öleltem, és elkezdtem a hátát dörzsölgetni. – De aztán… megtaláltam… a limonádés kupakot…

- A mit? – nézett rám értetlenül, majd láttam, ahogy megértés villan a szemében. Bólintottam.

- Nem tudtam megtenni. Gyáva voltam, megint. Így hát itt kötöttem ki – mutattam körbe a szobán.

- Értem. De… mi akkor is szeretünk. És azt szeretnénk, hogy gyere haza. Mindenki.

Kétkedve pillantottam a szemébe.

- Igen, még Rosalie is. Megváltoztunk nélküled. Esme alig mosolyog, sokkal kevesebbet jár árvaházakba és szeretetszolgálatokhoz. Naphosszat ül a zongora… a zongorád mellett, és üveges tekintettel nézi. Carlisle mindig próbálja felvidítani, vagy csak elterelni a figyelmét, de nem sikerül neki. Ha a közelébe megy, anyu csak magához húzza, és halkan annyit motyog az ingjébe: „Miattam van. Nem vagyok elég jó anya.” – Megdermedtem. Hogy gondolhat ilyet? Ő a legjobb anya a világon. Ha bárkit is hibáztatni akarnék a családomból, az… én lennék. Még Jasperre se haragszom, hiszen nem tehet arról, hogy vámpír. Alice, mintha meghallotta volna a gondolataimat, folytatta. – Jasper is magát hibáztatja. Bár, igazából mindenki. A férjem magába zuhant, és egyre csak azt bizonygatja, hogy ha elég jó lenne az önuralma, akkor ez nem történt volna meg. Akkor minden olyan lenne, mint régen, és egy nagy, boldog család lennénk. Hiába mondtam el neki már ezerszer, hogy ez nem csak amiatt a buli miatt van. Emmett, ő… nagyon megváltozott. Egyszer kettesben leültünk beszélni, és elmondta, hogy ő biztos benne, hogy nem csak Jasper miatt mentél el. Hanem miatta is.

- Emmett miatt? – kérdeztem hitetlenkedve.

- Igen. Attól fél, hogy túl ment a határon a vicceivel, és ezzel megbántott téged is, és Bellát is. – Összerezzentem.

- Ne… kérlek, ne mondd ki többet… a nevét… - nyögtem fájdalmasan.

- Bocsánat – nézett rám… sajnálkozva, már megint.

- Folytasd.

- Szóval fél, hogy túl sok volt belőle. Azóta teljesen más. Nincsenek Emmett-es poénjai. Még mindig viccelődik, illetve próbál, de inkább nevezném kétségbeesett ragaszkodásnak a múlthoz, a régihez. És ha hiszed, ha nem, még Rosalie is teljesen magába fordult. Ő pedig abban biztos száz százalékig, hogy azért mentél el tőlünk, mert eleged volt belőle, a hiúságából, és abból, hogy utálja Be… Őt.

Vártam, hogy folytassa, hogy mondjon még valamit, de nem tette. Meredten nézte az ölében nyugvó  kezét.

Nem tévesztettem szem elől, hogy magáról nem mesélt. De nem is kellett, hiszen itt volt, láttam, hogy mit tettem vele.

Aztán hirtelen szöget ütött a fejemben egy gondolat.

- Ők… tudják, hogy itt vagy?

- Jasper tudja… Illetve…  - hallgatott el. Én meg ismét csak vártam, és vártam. Ez az az idegtépő várakozás volt, amikor tudod, hogy most valami fontos következik. Tudtam, hogy el akar titkolni valamit, de nem éreztem magamban elég erőt, hogy egyszerűen kiolvassam a fejéből. És… nem tartottam tisztességesnek.

- Kérlek. Mondd el! –  könyörögtem inkább.

- Hát… láttam, amikor…  leugrott. Jasper is velem volt, de a többiek vadásztak. Én elmeséltem neki, hogy mit láttam, és rögtön indultam is. De ő nem jött velem, mert nem tartotta jó ötletnek. Azzal indokoltam az eljövetelem, hogy Charlie-nak szüksége lesz rám, meg hogy majd segítek neki, de igazából a saját szememmel akartam látni. Nem tudtam elhinni, hogy a legjobb barátnőm… öngyilkos lett – az utolsó két szó szinte a sóhajtásnál is halkabb volt. Egy ember nem hallotta volna meg. – Szóval kocsiba pattantam, és meg sem álltam a házukig. Út közben Jasper telefonált, hogy hazaértek a többiek, és kénytelen volt elmondani nekik, hogy mit láttam. Én ezt nem tartottam jó ötletnek, de azért őt is megértettem. Aztán mondta, hogy utánam akartak jönni. De én nem engedtem. A házukhoz érve ott Jacobot találtam. Aki már vérfarkas. És Be… az Ő legjobb barátja. Illetve volt.

- Hogy mi? – Éreztem, ahogy megmerevednek az izmaim. Bella legjobb barátja egy… egy vérfarkas volt?! Ez… ez tipikus Bella.

- Igen. De aranyos. Sokat beszélgettünk. Aztán…

- Várj! Mit keresett Jacob az Ő házukban?

- Azt… azt nem tudom.

Már nyitottam a számat, hogy elégedetlenkedjek, de Alice sejthette a szándékom, mert folytatta, amit elkezdett.

- Szóval beszélgettünk, és csörögni kezdett a telefon. Nem figyeltem, mert… nem voltam olyan állapotban – hajtotta le bánatosan a fejét. – De arra feleszméltem, hogy idegesen lecsapja a kagylót. Amikor rákérdeztem, csak annyit mondott, hogy Carlise volt. De én nem nagyon hittem ebben.

Nekem pedig hirtelen leesett.

- Az Jacob volt?! – hördültem fel.

- Veled beszélt? – kérdezte húgom is hitetlenül. Akkor jutott eszembe, hogy ő erről nem is tud.

- Öhm… igen. De majd elmesélem, ha akarod, csak kérlek, folytasd.

- Rendben. Szóval Jacob ideges lett, én meg eljöttem. Nem akartam még hazamenni, úgyhogy beszálltam a kocsiba, és csak tekeregtem. Nem tudom pontosan, mennyi ideig, de egyszer csak kifogyott a tank, úgyhogy gyalog mentem tovább. Aztán valamikor úgy éreztem, hogy mégiscsak hírt kéne adnom magamról, ezért felhívtam Jaspert. Ő mondta, hogy Rosalie elmondta neked. De kiabálni vele már nem volt időm, mert akkor jött a látomás, amiben eldöntöd, hogy idejössz. Kinyomtam Jazz-t, és rohantam utánad, miközben folyamatosan figyeltem a jövőd. De aztán hirtelen eltűnt, én meg nagyon megijedtem, mert még messze voltam. Rohantam, ahogy csak tudtam, nem érdekeltek itt sem az őrök, sem semmi, körül se nézve berontottam a tárgyalóterembe, és te… ott álltál. Egyszerre öntött el az értetlenség és az öröm. És most itt vagyok.

Furcsa volt az ő szemszögéből végighallgatni a történetet. De nem hagyott sok időt a gondolkodásra.

- És most te jössz.

Nagyot sóhajtottam.

- Miért mondtad, hogy Carlise vagy? – függesztette rám kíváncsi szemeit. Egy pillanatig merengve néztem őt. A tekintetébe olyan fájdalom költözött, aminek nem lett volna szabad. Bella után ő volt a legfontosabb nekem. Ezért a tudat, hogy szomorú, sőt, hogy miattam az, elviselhetetlen volt, ám mégsem tudtam mit tenni ellene.

- Szerinted, ha megmondom ki vagyok valójában, nem csapja le rögtön, bárki is van a vonal túlsó  felén? – feleltem kérdéssel.

- Oh. Igazad van.

Ezután csönd telepedett ránk. Mindketten elmerültünk a gondolatainkban, és nem vettük figyelembe az idő múlását. Minek az? Az idő végtelen életem egy rövidke szakaszában játszott csak főszerepet. Rövidke, ám annál boldogabb szakaszban.

Éreztem, hogy ha még jobban belegondolok ebbe a témába, akkor az előbbihez hasonló jelent fog bekövetkezni. Azt pedig nem akartam, hogy Alice ismét olyannak lásson.

- Alice, jobb lenne, ha hazamennél.

- De… - akart tiltakozni, de a szavába vágtam.

- Nem. Kérlek. Menj haza. A családodhoz.

- A tied is – motyogta maga elé meredve.

- Rendben. Akkor menj haza a családunkhoz. Az én kedvemért. Jasperért. Mindenkiért. Neked ott a helyed. Nem engedheted, hogy Aro a keze közé kaparintson – néztem mélyen a szemébe, így próbálva meggyőzni.

Húgom egy pár percig tartotta a szemkontaktust, majd mélyet sóhajtva engedett a tartásán.

- Rendben – mondta. – Egy feltétellel.

- Mi az? – ejtettem ki félve ezt a két szót.

- Máskor is meglátogatlak.

Csak ez? Ebbe nyugodtan belemehetek. Remélem.

- Legyen – mosolyogtam rá halványan. – De akkor most menj, és mondd meg nekik, hogy sajnálom, és szeretem őket. De ne jöjjenek utánam.

Már nyitotta a száját, gondolom, hogy tiltakozzon, de megelőztem.

- Kérlek.

- Rendben – adta meg magát.

 
Miután elköszönt Arotól és a többi fővámpírtól elkísértem Volterra kapujáig. Éjszaka lévén nem sokan figyeltek ránk.

- Szeretlek – mondta, majd szorosan megölelt. – Nagyon, nagyon szeretlek! – motyogta a mellkasomba. Éreztem, ahogy apró testét rázza az elfojtott zokogás.

- Én is szeretlek – pusziltam meg tüsis haját. – Vigyázz magadra és a többiekre! – mondtam, majd még egyszer utoljára megszorítottam, aztán elengedtem.

Néztem, ahogy távolodik az alakja, és néha-néha hátrapillant fátyolos szemeivel. Ilyenkor mindig magamra erőltettem valami mosoly-szerűséget, és utána intettem. Ő visszafordult, és ment tovább, míg csak el nem nyelte a horizont.