Alec Volturi vagyok. Vámpír. A vámpírok királyi családjának a tagja, a Mester, vagyis Aro Volturi testőre vagyok a húgommal, Jane-nel együtt.

Már magam sem tudom, hogy mióta élek itt, Volterrában, vagy hogy mióta vagyok vámpír.

Az emberi életemből nem sok mindenre emlékszem, de egyetlen egy emlék tisztább, élesebb, mint bármelyik másik- az átváltoztatásom napja.

Esős nap volt. Jane és én Anglia egyik elhagyatott, poros kis utcáján sétáltunk. Körülöttünk nők, akik a legtöbbet mutatták magukból és közben bájologtak a mellettük elhaladó férfiaknak. Ők voltak a prostituáltak- azok a nők, akik nem voltak elég jók ahhoz, hogy kurtizánok legyenek. Jane szorosan mellettem haladt, éreztem a belőle áradó megvetést és félelmet. Már akkor tudta, hogy apánk ezt a sorsot szánja neki: prostituáltat akart belőle csinálni. Szerencséjére még csak 12 éves volt, így még volt pár éve, mielőtt arra a sorsra jutott volna, mint azok a nők. Már majdnem kiértünk abból a sötét sikátorból amikor egy magas köpenyes alak leszólított minket. Nem köszönt, nem mutatkozott be, csak egy kérdést tett fel:

–                  Szeretnétek az örökkévalóságig élni?

Természetesen mi igennel válaszoltunk, hisz ki ne akarna halhatatlan lenni. Nekünk lehetőségünk volt rá és éltünk vele.

Az átváltozás maga pokolian fájt, de tudtam, hogy küzdenem kell, mert hallottam a saját sikolyaim mellett a húgomét is. Három nap telt el kínok között. A harmadik nap végére enyhülni kezdtek a fájdalmak, míg végül teljesen eltűntek a testemből. Amikor kinyitottam a szemeimet mindent tisztábban érzékeltem.

Először nem értettem, hogy mi is történt velünk, majd a Mester elénk lépett és mindent elmondott a vámpírokról, az átváltozásunkról, arról, hogy miért minket választott, a képességeinkről, a családjáról, a feladatunkról. Pár órát hagytak rá, hogy megemésszük amit mondott nekünk, majd egy Elezar nevű férfi lépett be a díszes szobába, ahol átváltoztunk.  Felvilágosított minket a különleges képességéről, később pedig a miénkről kezdett el mesélni. Ezután hónapokig tartó gyakorlás következett, végül tökélyre fejlesztettük a képességeinket.

Az „új” életemben minden tökéletes volt, vagy legalábbis ezt hittem, míg rá nem döbbentem, hogy hiába vannak körülöttem rengetegen én mégis magányos vagyok; társra vágyom. Jane-nek persze nem mondtam el, hisz ha megtudta volna kínok között fetrengve tengettem volna napjaimat. Ő egyedül is tökéletesen el van a  maga kis világában, de én más vagyok, ezt ő sohasem tudta elfogadni, vagy csak szimplán nem vett róla tudomást.

Egy hónapja végre elszántam magam: Aro elé járultam és elmondtam neki, hogy magányos vagyok. Erre azt kérdezte, hogy mit akarok most tenni. Azt feleltem neki, hogy külön szeretnék válni egy időre a családtól, de titokban, hogy a húgom ne jöjjön rá. Ami ezután következett az teljes mértékig ledöbbentett: a Mester elnevette magát és azt mondta: „Már régóta várom, hogy elszánd magad.”

Így most vándorolok. Most épp Forksban vagyok, az erdőben. Kipróbáltam az állatvérrel való táplálkozást is, és azt kell, hogy mondjam, nem is olyan rossz, mint ahogy azt hittem. Hogy mitől jött ez az ihlet, hogy én az elvetemült Volturi katona, aki világ életében embervéren élt most hirtelen váltson? Tulajdonképpen Aro tanácsára felkeresem az egyik barátját és annak családját: a Cullen családot. Cullenék állatvéren élnek és gondoltam úgy könnyebb lesz a beilleszkedés, ha én is az ő életformájukat követem, vagyis vegetáriánus leszek.