Csendben ballagtam vissza a kastély felé, miközben hallgattam az éjszaka neszeit. Éjfél körül járhatott az idő. Pár kivétellel az emberek nagy része már aludni tért. Zavaros álmaik egymást kergették a fejemben. Próbáltam őket kizárni, és a családomra gondolni, hogy mi lehet velük, de nem sikerült. Sokkal egyszerűbb volt nem rájuk gondolni, mint elviselni azt a rengeteg érzést, amit a hiányuk váltott ki.

A cipőm egyenletesen kopogott a macskaköves úton. Próbáltam nem Rá gondolni minden pillanatban, de mintha az egész világ összeesküdött volna ellenem. A lábbelim a talajjal érintkezve egyre csak azt hajtogatta: Bella. Bella. Az álmos falak között átsuhanó szél az ő illatát hozta magával. A zsebemben lévő kupak mintha ezerszeresére nőtt volna. Minden rá emlékeztetett.

És akkor hirtelen suttogást hallottam az ódon falak között, de érteni nem értettem. Nagyon halk volt, ember nem tud ilyen hangot kiadni. Rákoncentráltam, de… semmi. Nem voltak gondolatok, amik ehhez tartoztak. Egy pillanatig elöntött egy érzés. Talán a reménység? Hiszen Bellán kívül eddig senki olyannal nem találkoztam, akinek a gondolatai rejtve tudtak maradni előlem. De ez a reménység, már ha az volt, olyan gyorsan elillant, ahogy jött, mikor fejbevágott a kőkemény valóság. Nem Bella az. Nem lehet ő. Ő meghalt.

Kiszorítva a fejemből az érzéseimet közelíteni kezdtem a sikátor felé, ahol sejtettem őket. Ahogy kisebb távolságba értem, már ki tudtam venni, hogy két fajta hang beszélget. Két női.

- Ez nagyon fontos, nem mehetsz arra. A Mester parancsolta – suttogta az első.

- De miért? – értetlenkedett a második. A hangja valahonnan ismerős volt, de arra jutottam, hogy biztosan akkor hallottam, mikor a tárgyalóteremben voltam Aroékkal.

- Mert a Mester így kívánja. Most menj – mondta megint az előző vámpír, és hallottam, ahogy elsuhan valaki a másik irányba, pont mielőtt beléphettem volna a szűk utcába. Majd megint a ruhák suhogása, és mire befordultam már üres volt a sikátor.

Álltam az utca közepén és bámultam a másik vége felé. Vártam valamire. Talán arra, hogy visszajöjjenek, és megtudjam, hogy kicsodák, talán arra, hogy jöjjön bárki más, és a kastélyig cipeljen, talán arra, hogy megnyíljon alattam a föld, és elsüllyedjek a pokol legmélyebb bugyraiba, talán arra, hogy felébredjek a kórházban, 1918-ban, és kiderüljön, hogy mindez csak egy rossz álom volt. Nem tudom. Valamire.

Éjfekete szememmel pásztáztam a környéket. Az ablakok mindegyikén gondosan behúzott függöny lógott, vagy lehúzott redőny. Kezdtem magam idiótának érezni az éjszaka közepén Volterra szűk utcáján álldogálva, és már épp ott tartottam, hogy visszamegyek, amikor a Hold előbújt rejtekhelyéről, a felhők mögül, és bevilágította a teret. Noha nélküle is tökéletesen láttam, a sötétben a szemem valahogy mégis tovasiklott egy apró tárgyon, ami most visszaverte a holdfényt. Úgy 15 méterre feküdt tőlem a földön, és ezüst fénye apró csillámokat szórt szét maga körül. Óvatos lépést tettem felé, mintha attól félnék, hogy eltűnik, ha túl gyorsan közelítek. Egyik lábam a másik után tettem, fokozatosan gyorsítva a tempómon, jó jelnek ítélve, hogy nem foszlott semmivé a tárgy.

Mikor odaértem hozzá,  óvatosan lehajoltam és az ujjaim gyűrűjébe zártam az apró, szív alakú medált a hozzá tartozó lánccal.

Majd a szobámban jobban szemügyre veszem – gondoltam, és ezzel egyidőben a zsebembe süllyesztettem az ékszert, pontosan a limonádés kupak mellé.

Vámpírgyorsaságra kapcsoltam, és élveztem, ahogy a menetszél hátraviszi kócos hajamat. A futás mindig megnyugtatott és elterelte a gondolataimat. Egy kis időre teljesen megfeledkeztem a zsebemben lapuló nyakláncról, a Volturiról, a két vámpírlányról, csak élveztem a száguldozás örömét. És egy percig, de tényleg csak egy percig megengedtem magamnak, hogy Bellára gondoljak. Jól esett a tudat, hogy most „legálisan” gondolhatok szerelmemre, és képzelhetem azt, hogy görcsösen a nyakamba kapaszkodik, lábával az egész testét hozzám szorítja, fejét a hátamba temeti, miközben félelmében egyre gyorsabban kapkodja a levegőt. De ez a boldogság csak rövid ideig tarthatott. Amint megéreztem a már jól ismert illatot, egy pillanat alatt megálltam, pont a szobám ajtaja előtt.

Elöntött a bűntudat, hogy én itt száguldozok, és élvezem a létezésem, miközben ő…  ő nincs többé.

Megtörten léptem be a szobámba, és roskadtam az ágyra. Hogy lehetek ennyire… szívtelen? Ennyire önző? Nem szabad boldognak lennem. Nélküle nem.

Nem akartam ilyesmiken agyalni, de a gondolataim akaratlanul is mindig visszatértek Bellához.

A figyelmem elterelése érdekében előhalásztam a zsebemből a leleményem, hogy jobban szemügyre vehessem.

A lánc csörögve ütődött a medálnak, miközben előhúztam. Gyorsan felpattantam, felkapcsoltam a villanyt – bár teljesen feleslegesen -, majd visszaültem az ágyra.

A medál szív alakú  volt. Ezüst. Indák voltak az elejébe gravírozva, és a végükön egy-egy aprócska rózsafej volt. A rózsák közepe pedig… gyémánt?! Hát ezt se hagynám csak úgy szanaszét…

Visszatértem a nyakék tanulmányozására. Csak hosszas figyelés után vettem észre, hogy az egyik rózsafej tövénél apró csavarszerűség van. A rózsa mozgatható. Leheletfinoman megmozdítottam a fejet, amely engedelmesen arrébb gördülve egy parányi lyukat fedett fel nekem. Egy kulcslyukat.

Megpróbáltam kinyitni, de nem sikerült. Kellene hozzá a kulcs. Persze megtehetném, hogy apró darabokra töröm a medált, és mint egy tolvaj kukkoló megnézem, hogy mit rejt, de több okból sem tettem. Nem tartottam erkölcsileg helyesnek, hogy csak úgy apróra törjem más tulajdonát, ezzel megsértve a személyes titkait. Valószínűleg nem véletlenül van kulcsra zárva. A másik pedig, hogy valamilyen érthetetlen oknál fogva mintha egy belső hang azt suttogta volna a fülembe folyamatosan: Ne tedd! Ne tedd! És én hallgattam rá, és nem tettem.

Helyette megforgattam a kezem között, és akkor tűnt fel, hogy a hátulján is van valami. A rózsák szárai itt egy helyre futottak össze. Egy névbe. Egy névből indult ki az összes apró indácska. Egyetlen név. Renata Volturi.

Ki az a Renata? Nem kéne ismernem, ha már én is Volturis vagyok? Persze, még csak pár napja, és nem ismerek mindenkit, de…

Valahogy furcsa érzéseim támadtak ezzel a névvel kapcsolatban. Meg akartam ismerni. Nem tudom miért, csak azt, hogy látni akarom személyesen is. Hülye egy késztetés.

Ahogy kicsit feljebb emeltem, hogy utána megint visszacsúsztassam a zsebembe, észrevettem, hogy a lánc csatja el van pattanva. Valószínűleg ezért esett le a nyakáról.

Egy abszurd ötlettől vezérelve eldöntöttem, hogy meg fogom javítani, hogy ha egyszer megismerem a tulajdonosát, akkor épen és egyben tudjam majd neki visszaadni. De nem most.

A láncot gyorsan elrejtettem a nadrágom zsebében, és felálltam. Lepillantva az öltözékemre, rájöttem, hogy hónapok óta ugyanebben az összeállításban vagyok. Egy röpke percig eltöprengtem azon, hogy talán éppen ideje lenne átöltöznöm, de aztán megvontam a vállam, és elindultam kifelé a szobámból. A kíváncsiság eluralkodott rajtam, és mivel ez volt az első érzés hónapok óta, ami okozott fájdalmat, ezért úgy döntöttem, engedek neki egy kis teret. Annyit nem, hogy boldog legyek tőle, de egy kis figyelem elterelés nekem is jár nem?

Önző vagyok – torpantam meg a folyosó közepén. Viszont világéletemben önző voltam, akkor most ez az egy már nem oszt, nem szoroz, nem igaz? – bizonygattam.

Magammal harcolva indultam megint útnak a tárgyalóteremig. Aztán ott nagy levegőt vettem, és kiiktatva az ellenkezésemet beléptem.

Aro nyájasan mosolygott rám a késői időpont ellenére. Bár jobban belegondolva, akinek végtelen ideje van, nem alszik, nincs felesége, sem semmilyen szükséglete, azt mikor zavarnám?

- Drága gyermekem! – szakított ki a gondolataimból. – Mi járatban erre ilyenkor? – mosolygott még mindig. Aro valahogy kettős érzéseket keltett bennem. Egyfelől undorodtam az egész lényétől, attól, hogy szívtelen, hogy műtárgyaknak tekinti a vámpírokat. Másfelől felnéztem rá egy bizonyos szinten, hogy kordában tud tartani egy egész világnyi vámpírt.

- Kérdezni szeretnék valamit – feleltem. Tudtam nagyon jól, hogy nem ronthatok ajtóstól a házba, és nem kezdhetem azzal, hogy azonnal mondják meg, ki az a Renata Volturi! Sőt, eldöntöttem, hogy amíg nem muszáj, nem beszélek a nyakláncról.

- Kérdezz nyugodtan –  intett a kezével, de ez valahogy annyira királyi mozdulat volt, hogy egy pillanatig megdöbbentem. Hogy képes ilyenekre? Aztán gyorsan visszarángattam magam a jelenbe, és feltettem a már előre megfogalmazott és alaposan átgondolt kérdésem.

- Él itt a kastélyban egy bizonyos Renata? – kérdeztem közönyösséget színlelve, és örültem, hogy nincs Jasper a Volturi-csapatban, aki elárulhatná mennyire is érdekel a téma.

Hogy micsoda?! De hát honnan…- Aro nem fejezte be a gondolatát, hanem gyorsan észbe kapott, és egy ősrégi zongoraművet kezdett magában dúdolni.

- Nem, gyermekem – válaszolta elnézően mosolyogva. Túl elnézően. Tudtam, hogy hazudik, de ezt nem említettem. Már csak azt nem tudtam, miért? – Miért kérded?

Na erre most mit mondjak? Én idióta, tökéletes kiterveltem, hogy mit fogok kérdezni, csak azt nem gondoltam végig, hogy erre mit feleljek. Pedig valószínű volt, hogy fel fogják tenni ezt a kérdést.

- Hát… Alice mondott valamit arról, hogy egy Renata nevű lány csatlakozni fog hozzátok…  illetve hozzánk – pontosítottam gyorsan -, és csak az érdekelt, hogy ez már megtörtént-e – hazudtam. Rosszul, de legalább mondtam valamit.

- Aha. – Ennyi volt Aro válasza. Furcsa volt, az ő kifinomult modorához és a gyermeki ártatlanságához, amit mutatott, nem illett ez az utcáról behozott szleng.

A „Mester” elgondolkodva méregetett engem, de a fejében még mindig azt a zongoraművet dúdolta. A szeme mintha nem is engem nézne, hanem valami teljesen más dolgot. Elámultam attól, hogy képes volt úgy gondolkozni, hogy azt közben én nem hallom. Pedig minden kétséget kizáróan most nagyon a gondolataiba mélyedt, a testtartása, a tekintete, minden erről árulkodott.

Aztán hirtelen visszatért belé az élet, megint mosolyra húzta a száját, és engem tüntetett ki teljes figyelmével.

- Nincs ilyen személyünk. Egyelőre. De köszönjük a jóslatot! – mondta, finoman célozva arra, hogy induljak.

Így is tettem, de száz százalékig biztos voltam abban, hogy hazudik. Ugyan ki más lehetne a Mester akiről az egyik lány beszélt, és miért gravírozták volna bele a nevét egy méregdrága nyakékbe, ha nem létezne? De majd én kiderítem az igazat.

Az folyosók üresek voltak, ahogy végigmentem rajtuk. A napnak ebben a szakaszában a vámpírok is visszavonulnak a szobájukba, hogy elvégezzen bizonyos… szükségleteket a másik nemmel. Vagy csak olvassanak, gondolkozzanak meg hasonlók. De legalábbis nem mászkálnak a folyosókon.

A gondolataimból mégis egy oda nem illő hang rángatott ki. Egy cipő kopogása a márványpadlón. Meglepetten kaptam a hang irányába a fejem. Ki mászkál még ilyenkor a folyosókon?

Óvatosan levettem a cipőm, és a kezembe fogtam, hogy minél kevesebb zajt csapjak, majd elindultam a hang forrása felé. Némán lépkedtem, csak a zoknim súrlódását lehetett hallani, ha valaki nagyon fülelt.

Kacsaringós folyosók vezettek az illetőhöz, nem is nagyon figyeltem hova megyek. Kezdtem magam úgy érezni, mint egy hülye kalandregényben, ahol a hős lovagnak ki kell találnia a labirintusból, hogy meglelje a titok nyitját. Egészen biztos voltam benne, hogy ha ember lennék, akkor a szívem már a torkomban dobogna, és izzadna a tenyerem a vérem adrenalin szintjétől. Ha ember lennék…

Ez a gondolat persze megint eszembe jutatta Bellát, és rögtön utána jött az illata is, de most valahogy sokkal erősebb volt. Intenzívebb, de ugyanakkor másabb. Tudom, hogy mióta itt vagyok ezt az illatot érzem, de azt is tudom, hogy ez másabb, mint szerelmem régi illata. Különbözött, de nem tudnám megmondani, hogy miben.

Látva, hogy úgysem tudok megoldásra jutni, visszatértem az eredeti tevékenységemhez, és követtem a kopogó hangot. Az illat természetesen nem múlt el, sőt, mintha egyre erősödött volna az orromban, de biztos voltam benne, hogy csak a tudatalattim szórakozik velem.

Már egészen közelről hallottam a kopogást, és különös izgalom fogott el, hogy most megtudom, ki az, aki ilyenkor kint mászkál.

Befordultam egy folyosón jobbra, és határozottan éreztem, hogy a következő kanyar után már láthatom őt. A kopogás abba maradt, én pedig megijedtem, hogy bement az egyik szobába, és sosem tudom meg, hogy ki volt.

De mégis gyermeki izgalommal fordultam megint jobbra, de ott földbe gyökerezett a lábam. Az illető  nem ment el, csak megállt, és oldalra fordulva egy falra lógatott képet tanulmányozott.

Nem, az nem lehet! – kiabált velem a józanabb énem, de nem tudtam rá figyelni. Ott és akkor rájöttem, hogy tényleg megőrültem. Véglegesen. Nem vitás, túlzottan hagytam, hogy ostobaságom és önzőségem eluralkodjon rajtam.

Néztem a lány barna haját, sápadt bőrét, kecses alakját, kezét, ahogy felemeli, mintha meg akarná érinteni a képet, de aztán visszahúzza.

Bella volt az. Bella állt tőlem nem egészen 30 méterre és egy képet szemlélt az ókori falon.

De hát… ő meghalt! Nem lehet itt! Biztos csak képzelődőm!

Bella sóhajtott egyet, majd megint megindult a folyosón.

- Bella – leheltem magam elé, de biztos vagyok benne, hogy nem hallotta. Én is alig hallottam.

Még mindig nem hittem el, hogy ő az, tényleg ő az, és él, és itt van. Eközben a remény alattomosan becsempészte magát a gondolataimba. Talán… talán tényleg ő az. De mit keresne itt?

Aztán mintha megvilágosodtam volna, szinte éreztem, ahogy kigyúl a körte a fejem felett. Kedvem támadt egyszerre a fejemhez kapni, hogy: Hát persze! és fejjel menni a falnak, hogy: Te idióta!

Hiszen az egész magánakcióm alatt, miközben követtem a cipőkopogást, nem hallottam gondolatokat! És az illat! Nem csak beképzeltem! Én hülye idióta, ha előbb végiggondoltam volna ésszerűen, hogy miért is érzékelem olyan intenzíven az illatát Volterrában, akkor talán már régen rájöttem volna, hogy itt van, és akkor már régen vele lehetnék! Ha még…

Folytattam volna a gondolkozást, de hirtelen rájöttem, hogy nem veszíthetem szem elől. Valahogy éreztem, hogy ha most eltűnik, akkor soha többé nem látom viszont!

Futásnak eredtem, de nem mertem a vámpírgyorsaságot használni. Nem tudom miért. Talán nem akartam megijeszteni, vagy csak féltem, ha túl gyors mozdulatot teszek, akkor az alakja köddé válik. Tényleg nem tudom, de az adott pillanatban ez érdekelt a legkevésbé.

- Bella! – kiáltottam neki, s közben oldalra hajítottam a cipőm. Ő egy pillanatra megtorpant, apró keze ökölbeszorult, de nem fordult meg. Sóhajtott egy nagyot, majd megint megindult. Lassan sétált előre, de láttam, hogy mindjárt eléri a folyosó következő elágazóját. Tudtam, hogyha ott befordul, akkor búcsút mondhatok neki mindörökre.

Vámpírsebességre gyorsítottam, fél perc alatt átszelve a hosszú folyosót. Elkaptam törékeny csuklóját, és csak akkor tudatosult bennem, hogy itt van, tényleg itt van! Ő az. Él. Él!

- Bella! – rántottam magam felé. Kis híja volt, hogy ne szorítsam ott rgtön magamhoz, és ne borítsam be csókokkal az egész arcát, de tekintettel a helyzetre, és az elválásunkra, nem tettem.

Nem volt időm lefékezni az erőmet, de amikor belenéztem a szemébe, rájöttem, hogy nem is kell.

Vérvörösen csillogtak. Kicsit hátrahőköltem, ez nagyon meglepett. Bella vámpír? De hát…  miért? És hogyan? És ki volt?

Megölöm! – volt az első gondolatom. De aztán rájöttem, hogy igazából hálával tartozom neki, bárki is volt az.

Merengve néztem vörös szemeibe, azon gondolkozva, hogy hogy történhetett mindez. De egy értelmes magyarázatot sem találtam. És amikor láttam, hogy szólásra nyitja a száját, nem is érdekelt semmi, csak az hogy épségben van, hogy itt van, hogy foghatom a kezét.

- Ismerlek? – kérdezte csilingelő hangon.