- Ki az a Jacob Black? – kérdeztem idegesen. Próbáltam higgadt maradni, de ez most nem nagyon jött össze. 

Válaszokat akartam kapni. Meg akartam tudni, hogy ki is valójában Lily. Biztos voltam benne, hogy a családom többi tagja tudja, hogy miről van szó, csak nem árulják el nekem.  

      - Jacob Black meg akart téged ölni – közölte hűvösen Rosalie – Egy időben szerelmes volt Bellába. Amikor Édesanyád terhes lett veled, bármit megtett volna, hogy elpusztítson Téged, mert azt hitte, miattad fog Bella meghalni. Akkor is véget akart vetni az életednek, amikor már megszülettél. Én állítottam meg. Szerencsére volt neki annyi esze, hogy többé nem jött erre, a falkájával együtt távol tartotta magát az életünktől. Azóta se láttuk őt, bár nekem egyáltalán nem hiányzik. Később hallottunk róla kósza híreket, bár nem tudhatjuk, hogy ebből mennyi igaz. Állítólag elvett feleségül egy nőt, akit majdnem annyira szeretett, mint Bellát. Úgy értesültünk, hogy született egy lányuk, csakhogy a nő belehalt a szülésbe, innentől kezdve a lányt a nagyapja nevelte. – fejezte be a meséjét Rose nénikém. 

      - Szóval Lily ennek a farkasnak a lánya lenne? – kérdeztem értetlenül. 

      - Úgy tűnik… - mormolta Alice a levegőbe. 

Rosalie leírása alapján nem találtam túlságosan szimpatikusnak Jacob Black-et. Ez valószínűleg azért volt, mert az előbb említett farkas meg akart ölni már akkor is, amikor még meg se születtem. Hát ez szép dolog! Talán egy hajszálnyival jobban kedvelném, ha nem akart volna a szüleim közé állni, később pedig engem elpusztítani.  

Bármennyire is Jacob-on gondolkoztam, akaratlanul is eszembe jutott Lily. Ő annyira kedvesnek, egyszerűnek és jóságosnak látszott. Lehetetlennek tartottam, hogy Ő is képes legyen olyan dolgokra, amiket Rose mondott az apjáról. 

      - Lehet, hogy véletlen az egész – bíztatott Esme. – Megeshet, hogy semmi köze sincs Jacob-hoz. 

      - De hát akkor miért nem látja Alice?  – fordultam felé  kérdőn. 

Erre már nem tudott mit mondani Esme se. Az egész család néma csendbe ült a nappaliban, és bámult maga elé.

Tanácstalan voltam Lily-t illetően. Meg akartam ismerni, mindent tudni szerettem volna róla, és fényt deríteni az Őt körülvevő rejtélyekre. 

      - Azt hiszem, felhívom Jacob-ot, és értesítem, hogy visszatértünk Forksba – törte meg a csendet Carlisle. – Ez így lesz a legjobb – tette még hozzá. 

Feltétlenül egy kis egyedüllétre volt szükségem, hogy rendbe tudjam szedni a gondolataimat.

Felpattantam a kanapéról, és elindultam az emeletre, a saját szobám felé.

Egy megfejthetetlen rejtélybe csöppentem, és rájöttem, Lily maga a rejtély.

Valami, számomra eddig ismeretlen érzés töltött el, ahogy a puha, selymes bőrére gondoltam, és gyönyörű, szikrázó zöld szemeire, bársonyosan csilingelő hangjára. 

Lassan botorkáltam fel a lépcsőn, nem éreztem szükségét, hogy siessek. A szobám régen az apámé, az idősebbik Edwardé volt, de ő most anyával egy Esme által megálmodott faházikóban él.

Ebben a helyiségben évek óta nem változott semmi sem, az aranyszínű ágytakaró  most is beborította a hatalmas ágyat. A szintén aranyszínűre tapétázott falak mellett jól megpakolt könyvespolcok álltak, egy hifi-torony, és a tévém.

A fal egyik oldala teljes egészében üveg, amelyen keresztül páratlanul gyönyörű kilátás nyílt a ház mögött elterülő, hatalmas fenyőerdőre. 

Unottan levetettem magam a kényelmes bőrkanapéra, és teljes lényemmel a megoldást kerestem, mindhiába.

Egész éjszaka nem sikerült kivernem a fejemből Lily csodaszép arcát, s mikor lehunytam a szemeimet, akkor is tisztán láttam magam előtt. 

Nem sikerült tartósan álomba merülnöm, minduntalan felébredtem. Kialvatlanul keltem fel kora reggel, majd miután felöltöztem, komótosan lesétáltam a nappaliba, ahol a többiek látszólag már csak rám vártak.

Rosalie abban a pillanatban felpattant a kanapéról, mihelyt meglátott. 

      - Alice számára eltűnt a jövőnk, tehát Jacob Black ma meglátogat minket – jelentette be. – Csak gondoltuk szólunk, hogy ne érjen meglepetésként, ha a mai nap folyamán beállít hozzánk néhány farkas. 

Még soha azelőtt nem találkoztam vérfarkasokkal, helyesebben mondva alakváltókkal, bár sejtettem, hogy ez a mostani látogatásuk nem éppen baráti csevegés lesz, valószínűleg majd a levegőben is érezni lehet a két ellenséges faj tagjai között a feszültséget. 

Igyekeztem elterelni a figyelmemet a farkasokról, így természetesen egyből Lily jutott az eszembe. Boldoggá tett az a tudat, hogy hamarosan találkozhatok vele, és ha szerencsém van, akkor lesznek közös óráink is.

Ahogy eszembe jutott az iskola, automatikusan az órára pillantottam, és elégedetten észleltem, hogy még pont időben vagyok.

Nem lenne illendő rögtön az első tanítási napon elkésni, ráadásul kissé ironikus, hogy pont egy vámpír, vagyis félvámpír nem tud pontosan beérni. 

      - Alice, jössz? – fordultam a nénikém felé. 

      - Nem, menj csak egyedül – mondta az ajkait harapdálva. Úgy láttam alaposan mérlegel két lehetőséget. – Én most itthon maradok, de úgy látom, neked jobb lesz így – tette hozzá széles mosollyal az arcán. 

Megvontam a vállam, mivel az ilyenekben nem lehet Alice-szel vitatkozni, ő úgyis tudja, hogy mi lesz.

Elköszöntem a családomtól, majd a garázs felé szaladtam. Bepattantam az autómba, majd a megengedett sebességnél jóval gyorsabban indultam el a ház előtti földúton, de az aszfaltozott úttesten már teljes gázzal száguldottam.

Alig bírtam magammal, mielőbb az iskolában akartam lenni, hogy láthassam Őt. 

A parkolóba érve csalódottan észleltem, hogy Lily autója még nem áll ott. Ez azt jelentette, hogy még várnom kell a találkozásunkig.

Próbáltam kitalálni valamit, aminek segítségével közelebb kerülhetek hozzá. Nem kellett sokáig agyalnom, a megoldás kézenfekvő volt.

Először is a barátainak a közelébe kell férkőznöm, onnan már egyenes az út Lily-hez. 

Briliáns tervem csak egyetlen dologban hibádzott, mégpedig abban, hogy nem tudtam pontosan, ki által is juthatok be a legkönnyebben Lily kis közösségébe.

      Magamban lejátszottam a tegnap történteket, és arra jutottam, hogy Emma-val kell elkezdenem a barátkozgatást. 

Lazán sétáltam oda a lányhoz, mintha tényleg csak haverkodni szeretnék.  

      - Szia Emma! – köszöntem rá, majd amikor felém fordult, rámosolyogtam, remélve, hogy nem ijesztem el. 

      - Szia ööö…. Hogy is hívnak? – kérdezte. 

Kis híján elnevettem magam, ugyanis Emma arcán olyan sokszínű érzelem kavalkád látszott, amiben egyszerre szerepelt a meglepettség, az értetlenség, és valami más is, amit nem tudtam azonosítani. 

      - Edward – válaszoltam röviden. 

      - Ó, igen. – motyogta fülig vörösödve. – És, miben segíthetek? – kérdezte már egy kicsit összeszedettebben. 

      - Hát, gondoltam ismerkedek egy kicsit – mondtam lazán, egy vállrándítás kíséretében, majd villantottam felé egy újabb mosolyt. 

      - Tényleg? O-oké. – dadogta. – És a lányt, aki tegnap veled volt, hol hagytad? 

      - Ő a nővérem, Alice, aki ma a nagymamánkat látogatja meg a kórházban. – rögtönöztem, és közben igyekeztem egy árnyalatnyival szomorúbb képet vágni. 

      - Sajnálom – suttogta őszintén bánatos arccal. 

      - Ááá, annyira nem súlyos…- legyintettem – De nem nagyon szeretjük túl sok időre egyedül hagyni, szinte mindig van vele valaki.  

      - Értem – bólintott Emma. – Ez azt jelenti, hogy a mai nap csatlakozol a mi csoportunkhoz?  

      - Hát, ha nem jelentek gondot, akkor szívesen csatlakozok hozzátok – feleltem széles vigyorral a képemen.  

Nagyon örültem, mert végre elértem, amit akartam. Nem is gondoltam volna, hogy Emma ilyen gyorsan felajánlja, hogy tartsak velük. Eddig minden a terv szerint haladt, sőt túlteljesítettem azt.

Ebben a pillanatban meghallottam Lily autójának a hangját a suli utcájának sarkáról. Még jobban mosolyogtam, hiszen most már csak egy fél perc, és láthatom élőben.

Igazam lett. Még nem is telt el annyi idő, mint amennyit az imént jósoltam, amikor a kocsi begördült a parkolóba, gyönyörű sofőrje, pedig azonnal kiugrott belőle.

Néhány pillanatra önfeledten bámultam, ahogyan a nap megcsillan a selymes bőrén, és dús, barna haján. 

      - Ha megbocsájtasz… - motyogta Emma, és a következő másodpercben már el is tűnt mellőlem. 

Lelkesen szaladt barátnője elé, hogy elújságolja a jó hírt, miszerint ma én is velük tartok. Semmi sem lehet teljesen jó, mint ahogy ez sem. Egyből feltűnt, hogy Lily-nek valami baja van, és nem úgy reagált az előbb hallottakra, mint ahogyan azt én reméltem.

Elhatároztam, hogy feltétlenül kiderítem, hogy mi baj érhette. 

      - Helló! Ha jól hallottam, te vagy Edward, az új srác. Üdv itt, Forksban – szólított meg egy kellemes hang a hátam mögül. 

      - Igen, ha jól sejtem, te Natalie vagy – mondtam, bár ebben most kivételesen nem voltam teljesen biztos, csak fél füllel hallottam a neveket tegnap, és nem tudtam pontosan, hogy melyik kihez tartozik. 

Megkönnyebbültem, amikor a lány bólintott egyet, ebből tudtam, hogy jól tippeltem. Más helyzetben valószínűleg megpróbáltam volna Natalie-val is összebarátkozni, de most Lily teljes egészében lekötötte a figyelmemet. 

Úgy tűnt, Emmát semmi sem akadályozhatja meg abban, hogy összeismertessen bennünket, így az udvaron lévő diáktömegen keresztül tolta felém a lányt.

Natalie egyből megragadta az alkalmat, hogy ő is érvényesülhessen, - nem mintha amúgy nem tűnt volna ki a többiek közül – és a köztem és Lily közt lévő helyre bezsúfolva önmagát, odalépet, hogy bemutasson minket egymásnak, de azt már nem árultam el neki, hogy mi már korábban megismerkedtünk.  

      - Edward, ő Lily… Lily ő itt Edward. 

      - Helló – szólalt meg elhaló hangon. Feltűnt, hogy összevissza bámészkodott, és úgy kapkodta a fejét különböző irányokba, mintha még nem látta volna sohasem az iskolaudvart. Úgy éreztem, mintha direkt próbálná kerülni a tekintetem. 

      - Szia Lily! – köszöntöttem bizonytalanul. A félelmem bebizonyosodni látszott, valószínűleg én nem érdekeltem őt annyira, mint ő engem. Aggódtam, hogy mi lesz, ha ő felém sem néz, vagy ha közömbösen viselkedik velem. Az nagyon nagy csapás lenne számomra. 

      - Öhm… Hogy van a nagymamád? – érdeklődött udvariasan, sajnálkozással a hangjában. 

      - Hát… Még nem beszéltem Alice-szel – motyogtam. 

      - Gyerünk srácok, mielőtt a többiek elfoglalják a jó helyeket – kiáltotta Jason. 

Látszólag nagyon nem tetszett ennek a fiúnak, hogy én Lily-el beszélgetek, ezért is zavart meg minket.

Elhatároztam, hogy ezt egyszer majd még megbosszulom. Akaratlanul is elvigyorodtam. 

Mindannyian besétáltunk az épületbe, ahol kiosztották az órarendjeinket. Amikor kézbe vettük őket, elmélyülten tanulmányoztuk, a többiek összehasonlítgatták, hogy megtudják, lesz-e közös órájuk. 

      - Ó hogy az a… - morogta Lily. 

      - Mi történt? – kérdezte rögtön Emma. 

- A töri… Úgy néz ki, egyedül leszek – közölte mérgesen. 

Éreztem, hogy eljött az én pillanatom. Ha jól sejtettem, akkor egyszerre van törim Lily-vel.

Boldogan keltem fel a székről - melyre unalmamban letelepedtem -, és mosolyogva ballagtam oda Hozzá, hogy a saját szemével is meggyőződjön az órarendjeink közti hasonlóságról. 

      - Ha jól látom, akkor nem leszel egyedül – mondtam továbbra is széles mosollyal az arcomon, mely annyira nem akart elmúlni, hogy kezdtem azt hinni, hogy odaragasztották. 
 

Láttam, hogy sokkoló  hatással vagyok rá, csak azt nem tudtam, hogy jó vagy rossz értelemben-e. Hallottam, ahogy a lélegzete felgyorsult, ennek következtében a mellkasa iszonyatos sebességgel emelkedett, majd esett össze. Csodálkoztam, hogy a többieknek ez nem tűnik fel. 

      -Ó, hát az jó… - dadogta, és éreztem, hogy ennél többet most nem tud kinyögni. 

Életemben először villant az agyamba, hogy legszívesebben szétverném a csengőt. Hogy annak az átkozottnak pont ilyenkor kell megszólalnia…! Pedig úgy gyönyörködtem volna Lily gyönyörű arcában, amit két oldalról enyhe pír díszített, ezáltal még szebbnek hatott.

De sajnos a csengő jelezte, hogy mindenkinek el kell indulnia a termeink felé.

Szerencsémre a második óránk töri lesz, ezért nem kell túl sokáig nélkülöznöm a társaságát. 

      - Na jó, itt az ideje, hogy elinduljunk – szólalt meg Lily, és Emma-val és Daviddel a sarkában a matek terem felé vette az irányt. 

      - A második órán találkozunk – súgtam Neki, miközben elhaladt mellettem. 

- Hát persze… - motyogta, majd elveszett előlem a diáktömegben. 

Megrészegülve valami csodálatos és felemelő érzéstől slattyogtam az első órám színhelye felé, és legszívesebben felgyorsítottam volna az időt, hogy már most a töri teremben üljünk.