(Emmett szemszöge) 

Már több, mint egy napja nem keltünk ki az ágyunk romjai közül, és őszintén szólva nem is terveztem semmi ilyesmit. Jó volt Rosalie-t végre megint egy kicsit felszabadultnak látni. Jót tett neki a táncos mulatság, amit Alice hozott össze Carlisle és Esme évfordulójára. Mostanában néha nagyon maga alatt van, és én nem igazán értem, hogy mi a gond. Bár arra tippelek, hogy azon elmélkedik, hogy milyen lett volna az élete, hogyha nem kell vámpírrá válnia. Gyerekek, kertes ház, esetleg még egy kutya is, fehér kerítés stb… Ha tehetném, akkor én magam változtatnám meg a múltat, hogy együtt újra megpróbáljuk. Talán emberként. Erre viszont nincs lehetőségünk, így inkább csak megpróbálom felvidítani.

• El kéne mennem vadászni – motyogta a mellkasomba. Hát ez tény.

A szemei már nem csak az irántam érzett vágya miatt voltak feketék, pedig én köztudottan ellenállhatatlan vagyok. Viszont így több, mint két hét vadászat nélkül eltöltött idő után, már sajnos tény, hogy nem csak az ellenállhatatlan lényem hozza ki belőle a fekete szemeket. Meg is kéne sértődnöm. Na, ezt csak nem hagyhatom szó nélkül. Gondoltam vigyorogva, majd hangot adtam nem tetszésemnek.

• Szóval néhány szarvas számodra csábítóbb, mint hogy az idők végezetéig itt feküdj a tökéletesen kidolgozott, csupasz, mellkasomon? Szégyentelen nőszemély. Milyen feleség vagy te? Kénytelen leszek megbüntetni téged, asszony – mondtam tetetett sértődöttséggel.
• Oh, uram, könyörgöm, bocsásson meg nekem. Hogyan engesztelhetném ki, amiért csorbát ejtettem a becsületén? – kérdezte huncutul. Majd mikor már éppen elégedetten nyitottam volna a számat, újra megszólalt. - Bár mellkasának tökéletessége nem érhet fel az én tökéletesen ívelt idomaimhoz, selymes hajamhoz, és tökéletes bőrömhöz. Hiszen ki lenne nálam szebb kerek-e világon? – nézett fel rám gonosz vigyorral. 
• Ennyi egót nem bír el egy kapcsolat sem – kiáltott fel Alice nevetve. Hát van abban valami, amit mond.
• Oda nem osztottunk lapot, te gonosz kis manó – kiáltottam le kuncogva. Majd magunkra rántottam a takarót, és számolni kezdtem. -  Öt… négy… három… kettő… egy… - Az ajtó pedig menetrend szerint kivágódott.
• Hogy merészelsz engem manónak nevezni? Te pökhendi óriás bébi, te… - kereste az újabb sértést. Ekkor azonban Jasper jelent meg az ajtóban.
• Már elnézést, de ez a mi szobánk, ha jól tudom. Mi lenne, hogyha kimennétek, amíg felöltözöm a vadászathoz? – forgatta meg a szemeit Rose bébi.
• Megyünk már, viszont rajtad még elégtételt kell vennem, amiért megsértetted a feleségemet – nézett rám fivérem tetetett felháborodással. Majd a hatás kedvéért még egy kesztyűt is hozzám vágott.
• Istenem, kezdődik – forgatta meg a szemét Alice a feleségemmel együtt.
• Állok elébe, te kis hős – vettem fel a kesztyűt.
• Öt perc múlva, lehetőség szerint felöltözve a kertben – mondta még Jasper. Majd a nejével együtt olyan gyorsan el is tűnt, ahogy jöttek.
• Ugye tudod, hogy egy komplett idióta vagy? – kérdezte szerelmem kuncogva. – Miért akarod, hogy Jasper megint felmossa veled a padlót?
• Köszi a bizalmat, édes. Tényleg jól esik, hogyha szurkolnak nekem. Kérlek, mondj még nekem ilyen szépeket – rántottam magamra szerelmemet.
• Idióta, gyerekes, bolond, óvodás, Duma Jani, defektes, félkegyelmű… - sorolta szerelmem, ami eszébe jutott.
• Oh, igen, még, felizgatsz – nevettem fel alatta.
• Pf… ugye tudod, hogy te vagy a világ legidegesítőbb vámpírja? – kérdezte nevetve.
• Lehet, hogy az vagyok, de te pont így imádsz engem. Nem tehetek róla, hogy a kisugárzásom ilyen hatással van a dögös macákra – markoltam a fenekébe. Ha már játszunk, akkor játszunk rendesen.
• Dögös maca? – nyögött fel szerelmem. Nem volt nehéz az évek alatt kitapasztalnom, hogy mi az, amitől beindul. A feneke szerencsére kifejezetten érzékeny pont volt, én pedig imádtam a kezeimbe venni a kis gerezdeket.
• Az bizony, és csak az enyém vagy – gördültem fölé. Majd a karjait egy gyors mozdulattal az ágykeret meglévő részéhez kötöztem egy darab lepedővel. – Játsszunk?
• Emmett Cullen, még két perced van, hogy kitold onnan azt a mázsás hátsódat, különben kénytelen leszel bocsánatot kérni tőlem, hogyha nem akarod, hogy Jasper végezzen veled. Tehát? – kiabált velem Alice. Most miért kell elrontania a bulit? Imádtam, amikor Rose egy kicsit hagyta, hogy kiéljem a perverz ötleteimet. Na nem, mintha szerelmemnek valaha is oka lett volna a panaszra az ilyen helyzetekben. Azt a fajta kínzást, amit terveztem minden nő szereti.
• Attól tartok, drágám, hogy kénytelenek leszünk elhalasztani a kötözős játék iránti vágyaidat. Azért ez elég sajnálatos. Egészen izgatott az ötlet, hogy azt tény velem, amit csak akarsz. De hát valakinek ugye fel kellett húzni Jaspert, és Alice-t. Ezért bármennyire is szomorú, de már csak holnap tudjuk folytatni a játékot, miután hazaértem – húzta el a száját szerelmem. Majd egy gyors mozdulattal kihúzta a béklyóból megkötözött kezeit. Ebből is látszik, hogy milyen szoros volt a csomó, amit kötöttem, ha simán kifértek rajta az apró kezek.
• Ne már – csúsztattam vissza a két pici kacsót. – Jasper várhat egy kicsit – kiáltottam el magam. Hirtelen elszállt a bunyó iránti ihletem.
• Már késő – morogta Jasper.
• Menj csak, és játszatok. Holnap folytatjuk, ígérem – mosolygott rám kedvesen.

Majd szenvedélyes csókot nyomott az ajkaimra. Én pedig, ha kelletlenül is, de felpattantam, és gyorsan felöltöztem. Mire visszafordultam kedvesemhez, Rose is felöltözve állt már a tükör előtt, és gyönyörű haját copfba kötözte. Mindenhez megvolt a stílusa. A bálokban, és táncmulatságokon leengedte, és szabadon hagyta a gyönyörű szőke fürtjeit. Az esküvőinken mindig kontyba fogták a lányokkal. Míg a vadászathoz, kényelmesen összefogta, hogy ne lóghasson a szemébe. Az én divatőrültem. Ki tudna ellenállni neki?

• Milyen messze szeretnél menni? Ne tartsak veled én, vagy valaki más? – kérdeztem miközben átöleltem hátulról karcsú derekát. Szerelmem pedig rám mosolygott a tükrön keresztül.
• Holnap reggelre már visszaérek, ígérem. Nem megyek túl messzire, de egy kicsit jólesne kiszellőztetni a fejemet, úgyhogy inkább egyedül mennék – válaszolta. – Viszont viszek magammal mobilt, hogyha bármi van, akkor el tudtok érni. Bár nem hiszem, hogy bármi baj történhetne egyetlen nap alatt.
• Rendben, akkor reggel találkozunk, bébi – csókoltam a nyakába. Majd az ablak felé indultam.
• Hé, ennyi? Nem látsz egy napig, és elintézel egy, „akkor reggel találkozunk, bébi” macsós dumával? – nézett rám morcosan.
• Bocs, szivi – mosolyodtam el. Majd egy szempillantás alatt a karjaimba kaptam, és szenvedélyesen megcsókoltam.
• Mindjárt más – pihegte, amikor elengedtem. – Akkor holnap jövök. Addig is vigyázz magadra, és verd laposra Jaspert – kacsintott rám.
• Óhajod számomra parancs – vigyorodtam el. Majd egy gyors csók után kiugrottam az ablakon, rögtön rá Jasperre, aki éppen Alice-t figyelte, így simán el tudtam csípni. Szegény Alice-nek megnyikkanni sem volt ideje, a férje már a földön is volt.
• Ez csalás – kiáltott rám húgom.
• Bocsi, de ő nem figyelt – rántottam meg vállam.

Majd egy határozott mozdulattal a legközelebbi fához vágtam Jaspert. Hosszú küzdelmek árán ugyan, de sajnos én maradtam alul. Viszont határozottan kifárasztottam Jaspert szellemileg, így büszkén állíthatom magamról, hogy egyre jobb vagyok, taktikai szinten. Hiszen már csak kevés választott el attól, hogy tényleg én győzedelmeskedjek.

Nagyon jól szórakoztam. Bár tény, hogy nem szívesen hagytam ott a kedvesemet, de neki is jobb, hogyha elmegy vadászni. Addig én majd lehetőség szerint minél több családtagot kergetek az őrületbe. Most, hogy elmúlt a családot fenyegető veszély, már éppen itt az ideje, hogy Emmett visszatérjen, és ott tegyen csínyeket, ahol csak lehetséges. 

(Rosalie szemszöge) 

Miután az én lökött, nagy mackóm kiugrott az ablakon, én is felvettem még az egyetlen sportcipőmet, amit csak és kizárólag a vadászatokhoz használtam, majd lesétáltam a földszintre. Esme a konyhában tevékenykedett, hogy unokahúgomnak reggelit készítsen. Meg gondolom a korcsnak is, mert úgyis mindjárt megjelenik. Alice pedig gondolom a férjeink csatározását figyelte.

• Szia, kedvesem – mosolygott rám fogadott anyám. – Vadászni mész?
• Szia, Esme. Igen, elmegyek vadászni, de holnapra itthon is leszek. Eltettem a telefonom, arra az esetre, ha valami baj lenne, de biztosan nem lesz.
• Rendben. Merre mész? – kérdezte kíváncsian.
• Azt hiszem, hogy a hegyekbe. Szeretek néha odamenni, és egy kicsit lazítani. Távol mindentől – mondtam mosolyogva. Van ott egy csodálatos vízesés, és egy apró tó, amiben élvezettel szoktam fürdőzni. 
• Rendben, akkor jó mulatást. Holnap találkozunk – mosolygott rám Esme. Majd egy gyors ölelés után visszatért a tűzhelyhez, és folytatta a palacsinták kisütését.

Én pedig kiléptem az ajtón, majd ránéztem szerelmemre, aki lelkesen játszott éppen Jasperrel. Ezután pedig futásnak eredtem a hegyek felé. Már legalább egy éve nem jártam a kedvenc helyemen. Túl sok mindent történt, és nem volt rá időm, és lehetőségem, hogy egy kicsit elszigeteljem magam a külvilágtól. Néhány óra üdítő futás után, már ott is voltam, ahol lenni akartam. Feltárult előttem a vízesésem, és a csodálatos rét, amely körülölelte a csodálatos, kristálytiszta tavat. Megálltam, majd néhány percig gyönyörködtem a látványban. Majd mélyet szippantottam a levegőből, és amint megéreztem a szarvasok illatát futásnak eredtem, és egy fél óra leforgása alatt elpusztítottam egy egész csordát. Már nagyon szomjas voltam, de eddig nem volt kedvem a vadászathoz. Miután jóllaktam visszamentem a tisztásra, és azonnal beleugrottam a tóba. Nem szerettem, hogyha sáros vagyok. Órákon át úszkáltam, és élveztem a természet adta lehetőségeket. Sokan nem is néznék ki belőlem, hogy szeretek a szabadban lenni, mert mindenki csak az elkényeztetett hercegnőt látja bennem, pedig kifejezetten imádom, amikor ilyen helyeken lehetek. Ezért is voltam oda Esme szigetéért is, amikor egyszer kölcsönkaptuk a fogadott szüleinktől. Miután kilubickoltam magam, kisétáltam a tóból, és lefeküdtem a puha fűre, hogy megszáradjak. A fű errefelé dús volt, és puha. Tökéletesen kényelmes, és patyolat tiszta. Az volt a tervem, hogy az egész nap így maradok, és mozdulatlanul figyelem a természet hangjait, amikor a fű hirtelen besüppedt mellettem. Hát ez meg, hogy lehet? Nem éreztem, és nem hallottam semmit. Egy ember, vagy állat sem képes így megközelíteni egy vámpírt. Hacsak nem képes blokkolni az érzékszerveimet. Alec Volturi? Nem, nem lehet, hiszen akkor semmit sem éreznék, de a friss víz, és az erdő illatát érzem. Akkor meg ki a fene lehet az, aki megzavarja a békés magányomat?

• Még elmélkedsz egy darabig, hogy ki vagy mi lehetek, vagy esetleg kinyitod a szemedet, és beszélhetünk? – kérdezte egy nyugodt, kedves hang. A szemeim azonnal felpattantak, és megláttam, egy gyönyörű lányt, hófehér ruhában, aki közvetlenül mellettem hevert a fűben.
• Ki vagy te? Miért nincs illatod? Hogyan sikerült észrevétlenül megközelítened? – dőltek ki belőlem a kérdések.
• Csak lassan Rosalie Hale – mosolyodott el.
• A nevem, Nadine. Én vagyok a sors, vagy végzet angyala, ahogy jobban tetszik. Azért nem érezted az illatomat, mert nekem nincs illatom. Illetve van. A természet illatait hordozom magamban, hogy ne legyek feltűnő. Így hát a tó, az erdő, a napfény, és csupa olyan illat van bennem, amit eddig is éreztél, ezért nem tűnt fel a változás. Azért nem hallottál közeledni, mert közvetlenül melletted bukkantam fel. Oda érkezem, ahová akarok a gondolatom erejével. Viszont az, hogy én mi vagyok, most egyáltalán nem fontos. Az a fontos, amit ajánlok – mosolyodott el. A sors angyala? Ugyan már, ilyesmi nem is létezik.
• Hát ez igazán jó kis vicc volt. Akkor most halljuk az igazat – forgattam meg a szemeimet.
• Ha nem hiszel nekem, akkor bebizonyítom, hogy igazat mondok – nézett rám mérgesen. Majd megragadta a karomat. A következő pillanatban pedig láttam magam, ahogy Emmett felé rohanok, akkor, amikor megmentettem a medvétől. Nadine azonban felém mutatott, és én ledermedtem. – Ha úgy akarom, akkor Emmett itt és most meghal, márpedig akkor, amikor a vadászat után hazamész sem lesz veled, mert ha itt elhalálozik, akkor nem élhet a te idődben – mondta határozottan.
• Ne, kérlek, ne – sikítottam.

Majd megpróbáltam én odaszaladni, de nem ment. Csak ott álltam Nadine mellett, és nem tehettem semmit. Míg az akkori énem még mindig lefagyva figyelte, ahogy a medve Emmettet marcangolja. A következő pillanatban pedig megint a tisztáson voltunk, és ugyanúgy feküdtünk, ahogy nem sokkal ezelőtt.

• Te nyavalyás, kegyetlen… – estem a torkának, de hirtelen eltűnt. Majd a tisztás másik felén bukkant elő.
• Ne aggódj, Rose. A férjednek egy haja szála sem görbült, de megszoktam már, hogy hatásos módszerekkel kell meggyőznöm a kiválasztott alanyokat, különben kinevetnek. Emmett otthon vár rád, nem kell aggódnod. Gyere, megmutatom – nyújtotta a kezét. Én pedig elfogadtam. Szerelmem tényleg otthon volt, és a tv előtt ült és egy vámpírfilmet nézett hangosan nevetve. Tényleg ő volt az, sértetlenül. Aztán megint a tisztáson voltam.
• Szóval, most hogy már hiszel nekem és meg is nyugodtál, meghallgatod az ajánlatomat? – kérdezte mosolyogva.
• Miféle ajánlatot? – kérdeztem vissza döbbenten.
• Ha te is akarod, akkor kapsz egy második esélyt az élettől, illetve, pontosabban tőlem – mosolyodott el. – Megnézheted, hogy milyen lehetséges kimenetelei lettek volna az életednek, és a végén választhatsz, hogy melyik utat szeretnéd végigjárni.
• Miért én? Miért most? – kérdezte elképedve.
• Azért, mert különleges vagy, csak még nem tudsz róla. Azért most, mert a lelked most ért meg rá, hogy megkapd a lehetőséget – válaszolta készségesen.
• Mi van, ha igent mondok? Akkor ebbe a valóságba nem térhetek vissza? – kérdeztem kíváncsian. Elég kockázatos a dolog. Hiszen egyelőre itt most boldog vagyok, amennyire csak lehetséges. Lehet, hogy az alternatíva, sokkal rosszabb.
• A dolog egyszerűen működik. Megmutatom neked a lehetséges utakat, amelyeken elindultál, kivéve persze azt, amin éppen jársz. Azután pedig választhatsz. Számodra onnantól kezdve az lesz a valóság, amit kiválasztottál magadnak, de emlékezni fogsz erre az életedre. Hiszen ezt már átélted. Viszont, ha az út végén úgy ítéled meg, hogy mégis itt vagy a legboldogabb, akkor visszahozlak ide, és úgy térhetsz haza a családodhoz, mintha mi sem történt volna. Ha viszont másik életet választasz, akkor viselned kell a következményeket is. Bárki sorsa megváltozhat amiatt, mert te mást választottál, mint a járt út – magyarázta Nadine.

Őszintén szólva mindig is erre a lehetőségre vágytam, de most, hogy itt volt előttem a lehetőség, hogy változtassak, féltem megtenni a lépést. Emmett szeret engem. A családom is szeret, Renesmee pedig szinte az édesanyjának tekint. Viszont mi lenne, hogyha lenne esélyem egy olyan életre, ahol a saját gyermekemet tarthatom a kezeim között? Talán még lehet Emmettel is közös jövőnk emberként? Hogyha időben odaérek, akkor megyek megmenthetem a medvétől, és összeházasodhatunk emberként is. Lehetne családunk, gyermekeink. Boldog életünk, normális keretek között. Elfogadjam az ajánlatot, vagy sem? Nehéz döntés. Félek az ismeretlentől, de izgatja is a fantáziámat, hogy milyen lehetett volna az életem.

• Úgy látom, hogy egy kicsit félsz – szakított ki a gondolataimból Nadine. – Gondold át a lehetőségeket, reggel pedig újra eljövök hozzád. Addigra juss döntésre. Csak egyszer ajánlom fel a lehetőséget, ezt jobb, hogyha tudod – mondta, majd eltűnt.

Én pedig leheveredtem a fűbe, és gondolkozni kezdtem. Mit tegyek? Láthatnám, hogy milyen lehetett volna az életem, hogyha nem megyek aznap este arra, amerre mentem. Megtudhatnám a választ a kérdésre, ami már olyan régóta foglakoztat. Viszont lehet, hogy helytelen döntés lenne. Jogom van kockáztatni, hogy megváltozzon a mostani családom? Hogy jöjjek én ahhoz, hogy esetleg tönkretegyem azt, amit Carlisle felépített nekünk? Bár ha belegondolok, akkor megtehetem azt is, hogy csupán teszek egy sétát a múltba, és visszatérek ide. Igen, igent fogok mondani. Jogom van megtudni, hogy mi lett volna ha, és utána vissza is térhetek ebbe a valóságba. Holnap reggel, ha Nadine visszajött, akkor vele fogok menni. Addig pedig megyek, és meglesem a családom tagjait. Hiszen ki tudja, hogy meddig nem fogom látni őket. Nem tudhatom, hogy meddig leszek távol. Legalább még egyszer látom őket, mielőtt eltűnök. Gyorsan felpattantam, és igyekeztem úgy helyezkedni, hogy a szél az ellenkező irányba fújja az illatom. Nem akarom, hogy meglássanak, mert utálok búcsúzkodni. Jobb, ha csak én látom őket. Lehet, hogy ez tisztességtelen, de ettől még így lesz a legjobb. Amint elég közel értem a házhoz felugrottam egy fára, és belestem az ablakunkon. Szerelmem éppen egy vadonatúj ágyat állított be a szobánkban. Hát elment ma venni egyet, hogy meglepjen. Milyen kedves tőle. Muszáj volt elmosolyodnom ezen. Majd dobtam neki egy puszit. Tudom, hogy ő nem látta, és nem érezte, de nekem fontos volt. Azután pedig benéztem a nappaliba, ahol mindenki más ott volt. Nessie a földön ült egy pléden, és elmélyülten rakott éppen egy puzzle-t. Amiben Jacob próbált segédkezni neki, de Renesmee természetesen sokkal hatékonyabban rakta a darabokat a helyükre. Edward és Bella pedig mosolyogva figyelték őket. Esme éppen megint sütött valami finomat, míg Carlisle egy könyvet tanulmányozott elmélyülten. Alice és Jasper pedig sakkozott. Annyira szépek volt így együtt. Engem is elbűvölt az egész hangulat, amit már messziről is láttam rajtuk, hát még egy külső szemlélőt, hogy elkápráztatott volna ez a tökéletes idill. Egész éjszaka néztem őket. Féltem, hogy le fogok bukni Edward előtt, de a jelek szerint szerencsére sokkal jobban lekötötte őt, hogy figyelje a lányát, és közben a felesége hátát cirógassa. Boldog volt, és nem figyelt másra. Ez így is volt rendjén.

• Szeretlek titeket – motyogtam magam elé hajnalban. – Itt az idő – mondtam még.

Majd visszaindultam a tisztásra. Éppen akkor bukkant elő Nadine is, amikor én is kiléptem a fák közül. Mosolyogva a kezét nyújtotta felém. Én pedig készséggel elfogadtam. A következő pillanatban pedig elkezdődött az utazás, amiről fogalmam sem volt, hogy hogyan fog véget érni.