- Renata Volturi, milyen régen láttalak! – kiabálta Aro, miközben boldogan szaladt a jövevény felé, mintha elfelejtett volna az előbb lezajló jeleneteket.

Kétkedve néztem a bejárat felé. Az ajtóban egy magas, vékony – túl vékony - barna hajú, vörös szemű vámpír állt. Furcsa volt, mert vámpírsága ellenére a homloka jobb szélén egy apró, kör alakú heg volt. Fogalmam sem volt, hogy kerülhetett oda, de azt hiszem, nem rám tartozik.

Szóval ő az? Ő  lenne Renata Volturi? Övé a medál? Valahogy nem illet hozzá. A medál tulajdonosát inkább kecsesnek, alacsonynak, szelídnek képzeltem el. A küszöbön álló vámpír pedig már első ránézésre sem volt egyik sem. Kihívó ruhákban volt, és egyszerűen… más volt. Más, mint a nyakék birtokosa.

- Renata! Hát visszatértél! – ölelte meg Aro, amint odaért. Ő csak felnevetett.

- Persze, hogy visszajöttem, hisz megígértem!

- Igen, kedvesem! De tudod, tíz év hosszú idő! Attól féltem, meggondolod magad. – Furcsa volt Aro-t így látni. Ha most látnám először, nem hinném el, hogy egy egész vámpír-klán vezetője, aki sötét és gonosz tetteket vitt véghez nem is egyszer. És még fog is, ebben egészen biztos vagyok.

- Mindenhol jó, de legjobb otthon! – mondta hamiskásam mosolyogva Renata, és felpillantva körbenézett a termen. – Itt meg mi történt?

Aro arca elsötétült, de ennek ellenére arisztokratikus eleganciával meglegyintette a kezét.

- Semmiség, csak egy kis feszültség! – Majd gyorsan témát váltott. – Renata, szeretném neked bemutatni a testőrségünk egyik legújabb és legtehetségesebb tagját… – keresett valakit a szemével. Azt hittem, hogy engem akar bemutatni, hiszen sokkolódva ettől az egész helyzettől és a történtektől nem használtam a képességem. De nem, nem engem keresett. – Hova tűnt? – Én is körbenéztem, hátha meglátom, kit hiányol Aro. Ugyan nem figyeltem a többieket, amikor bejöttem és a küzdelem alatt, ám mégis pontosan meg tudtam mondani, hogy ki hol állt. Illetve hol nem. De amikor feltűnt, ki hiányzik, rögtön tudtam, hogy az ő üres helyét akkor is kiszúrtam volna, ha még ezer vámpír érkezik hirtelen. Amint felfogtam, hogy nincs a teremben, szinte üresnek éreztem magam. Egy hatalmas, mozgó, lélegző fekete lyuknak.

Hol van Bella? – Suhant át nem egyszer az agyamon. – És mikor ment ki? Hogyan? Miért nem vettem észre?

Nos, legalább erre a legutolsóra tudtam a választ. Fájt a fejem, a nyakam, a testem, és lekötötte akadozó figyelmemet az idegen.

- Mikor ment ki? – harsogta Aro, majd kiviharzott a teremből, nem túl udvariasan magára hagyva az érkezőt.

De Renata csak nevetett, amikor Cauis megjelent az ajtóban, és szégyenkezve bocsánatot kért Aro viselkedése miatt.

- Semmi baj, ismerem a járást! – mondta, majd elegánsan kivonult a teremből. Magasságához képest kimondottan kecsesen mozgott, és tényleg vonzó nő  volt. Minden férfivámpír tátott szájjal bámulta, ahogy kivonult a teremből. De nekem róla is csak Bella jutott eszembe. Vajon hol van? Hova ment? Miért nem maradt itt?

Úgy szerettem volna most mellette lenni. Megölelni, és csak elsuttogni, hogy „Semmi baj!”, noha most éppen nem is fenyegette veszély.

Nagyot sóhajtva kivonultam a teremből, vissza a szobámba. Ott aztán levetettem magam az ágyra, eltökélve, hogy holnapig bámulom a plafont, és „regenerálódom”, de nem bírtam nyugton maradni. Valamit tennem kellett. Forgolódtam, szinte már leestem az ágyról, és valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva a tettvágy munkálkodott bennem. És végülis miért ne? Az egész létemet csak nem tölthetem azzal, hogy szabadidőmben egy ágyon fekszem, és a napról napra megjelenő új repedéseket bámulom a falon. Így hát felálltam, és úgy döntöttem, vadászni megyek. Már rám fért.

Kilépve a kastélyból a volterrai erdő felém vettem az irányt. Ami igazából csak erős jóindulattal volt erdőnek nevezhető, inkább egy nagy park volt, rengeteg fával. De a célnak megfelelt, a vadállománya igen jó volt.

Céltalanul bolyongtam a fák között a leengedő zsákmányom után kutatva, amikor meghallottam valamit. Lábdobogást.

Nem is gondolkodtam, ösztönösen az egyik fa mögé húzódva vártam az ellenségem. Eszembe sem jutott használni a képességem, annyira elszoktam már tőle az utóbbi időben.

A tüdőmben apró légbuborék keletkezett, ami lassan felkúszott a nyelőcsövemen át egész a szájüregemig, majd onnan még előrébb az ajkam és a fogsorom közé.

Gondolhattam volna, hogy a vámpír Volturi lesz. Igen, gondolhattam volna, de zsákmánylesés közben már annyira átvette az agyam irányítását a vámpír, hogy minden ösztönösen a leegyszerűsített verzióba került. Másik vámpír egyenlő védekezés.

Amikor az apró lábak dobbanását már elég közelről hallottam, kiugrottam a fa mögül támadóállásba ereszkedve, és egy apró morgás kíséretében kiengedtem a számból a légbuborékot. Bár nem láttam magam, biztos voltam benne, hogy a szemem fekete, mint az éj és veszedelmes, mint magam a Halál.

Egy apró sikítás hagyta el az „áldozatom” száját, és – szerintem a meglepődéstől, bár nála nem lehet tudni – miközben hátraugrott megbotlott és elesett a mögötte heverő letört ágban.

Már amikor megláttam gyönyörű  arcát, akkor kijózanodtam, és felálltam. Vámpírénem szinte rögtön elszállt a semmibe. Valószínűlege ez az évek alatt betanult feltételes reflex volt a részemről. Előle mindig elűztem a vámpírt.

Bella – mert hogy ő  volt – még mindig a földön feküdt. Egy pillanatig nem tudtam eldönteni, hogy nevessek-e, mert vámpír létére elesett, vagy segítsek-e neki. Végül a jobb – és persze szerelmesebb – felem győzött, mikor a kezem nyújtottam neki. Ő egy pillanatig merengve nézte a tenyerem, mintha nem lenne biztos abban, hogy elfogadhatja-e, de aztán végül belecsúsztatta apró kézfejét az enyémbe.

- Ne haragudj – mondtam, mikor függőlegesbe ért. – Csak épp vadásztam, és tudod… - fecsegtem össze-vissza, mert az arca hihetetlenül közel volt az enyémhez. Túl közel. Túl közel ahhoz, hogy józan tudjak maradni.

- Semmi baj – fojtotta belém a szót. Tekintete vörös színe ellenére szinte izzott, és egy pillanatig majdnem elvesztettem a fejem. A szemét kivéve tökéletes mása volt a régi Bellának, az én Bellámnak. Lélegzete, amit az arcomon éreztem, elbódított, haja, illata, mindene vonzott magához. Már épp készültem megcsókolni, nem foglalkozva a következményekkel, amikor hátrált egy lépést.

- Én is épp vadászok – mondta egyszerűen, nekem pedig felszaladt a szemöldököm.

- Itt? – csúszott ki a számon a nem túl udvarias kérdés. De hát erre aligha talál turistát, ez az erdő legmeredekebb és legveszélyesebb része! Az összes ember elkerüli.

Bella kicsit megsértődött a kérdésem hallatán. Felszegte az állát és egyenesen – büszkén – a szemembe nézve válaszolt.

- Igen, itt. Aro nem díjazza túlságosan, ha összevérezem a szobámat. Talán baj? – Minden lehetetlenség ellenére szinte hallottam a gondolatit. Persze, nem igazából, de majdnem biztos voltam benne, hogy valami ilyesmi jár a fejében: „Hiszen ez az én területem! Te még csak pár napja jöttél. Nekem lenne jogom elküldeni téged!” Bár jobban belegondolva, Bella soha nem azt tette, mondta vagy éppen – valószínűleg – gondolta, amit én hittem. Szóval lehet, hogy ebben is tévedek.

- Nem úgy értem! –  kezdtem magyarázkodni. Nem akartam, hogy úgy váljunk el, hogy azt gondolja rólam, mindenbe beleszólok. – Csupán furcsa, hogy nem a többiekkel vadászol, tudod, a teremben… amikor… - Nem bírtam végigmondani, de nem is kellett, mert a pillantása felengedett, és szinte felnevetett. Visszafogta magát, de egy halk kuncogás mégis kicsúszott a száján. – Min nevetsz? – kérdeztem értetlenkedve.

- Csak aranyos vagy, amikor magyarázkodsz… - mondta, de aztán mintha észbe kapott volna, megint felvette a rideg maszkot. Én viszont csak arra tudtam gondolni, amit mondott: aranyos vagy… - Egyébként – folytatta sokkal kimértebben – azért nem étkezem velük, mert én nem emberekkel táplálkozom. Állatokat eszem csak. – Nekem pedig magasra futott a szemöldököm. Állatokat?! De hát akkor miért vörös a szeme?

Aztán hirtelen megvilágosodtam, és gondolatban egy jó nagyot csaptam a fejemre. Persze, hogy vörös a szeme, hiszen újszülött! Még két hete sincs, hogy Jacobbal beszéltem telefonon… Akkor viszont egy másik dologra nincs magyarázat. A viselkedésére. Hiszen, ha még két hetes sincs – és ezer százalékosan nincs -, akkor nem kéne vadul öldökölnie és minden létező vámpírt megtámadnia? Nem mintha bánnám, csak… áh, furcsa ez az egész! Megőrjít!

Azt hittem, ha egyszer olyan lesz, mint én, akkor már nem lesz ennyire titokzatos a személye. És most tessék, itt áll előttem, minden kétséget kizáróan vámpír, és minden kétséget kizáróan több körülötte a furcsaság, mint eddig bármikor! Ott van például, hogy hogy lett vámpír? Ki változtatta át? Hogy került Forksból Volterrába? Miért nem emlékszik rám? Csak rám nem emlékszik? Vagy az egész életére? Miért tudott megvédeni Aro előtt? Miért vegetáriánus? Hogyan tudja kontrollálni magát? És még száz ilyen és ehhez hasonló kérdés. Miért nincs egy könyvem, amiből egyszerűen csak kiolvashatom a válaszokat?

Bella sóhajtása szakított ki a gondolatim közül.

- Nem látszik, igaz? – kérdezte elgyötörten.

- Micsoda?

- Hát hogy nem eszem embert.

Belenéztem a még mindig gyönyörű  szemeibe, és így, hogy mondta, már tényleg láttam az írisze szélén egy halvány aranycsíkot. Emberi szem számára láthatatlan lett volna, de nekem távolról sem volt emberi szemem.

Bella elszakított a pillantását, mielőtt elmerülhettem volna nyílt, őszinte tekintetében.

- Olyan nehéz –  sóhajtotta a semmibe bámulva.

- Mi? – Hülyén  éreztem magam, hogy mindenre visszakérdezek, de hát ha ez az ára, hogy akármelyik kérdésemre megtudjam a választ, ám legyen.

Nagyon gyorsan fordította felém a fejét, mint aki hirtelen eszmél fel arra, hogy hol is van. Tekintete riadt volt. Talán attól félt, hogy elárult valamit, amit nem lett volna szabad? Hát, ha igen, én akkor sem tudtam dekódolni.

- Ez az egész… minden… Volterra. A Volturi… Én… szeretnék valakivel beszélgetni. Úgy igazán, de… itt nincs senki, akivel lehetne… Mindenki csak magával törődik, meg a vágyaival… - Olyan hirtelen ment fel bennem a pumpa, hogy még én is meglepődtem, de az utolsó szava nem hagyott nyugodni… a vágyaival… Ha valaki csak egy ujjal is hozzáért, én esküszöm letépem a fejét!

Már indultam is volna vissza, meg se tudva, ki bántotta – ha bántotta egyáltalán -, amikor eszembe jutott, hogy most biztos nem egy őrjöngő vadállatra van szüksége, aki megveri az összes szembejövőt. Sokkal inkább egy támaszra, egy vállra, amin sírhat – persze csak képletesen -, egy ölelő kézre, egy beszélgető partnerre… És ha nincs más, és neki sincs kifogása a dolog ellen, akkor ez én leszek…

- Beszélgessünk? –  ajánlottam. A hangom anélkül volt lágy, hogy dolgoztam volna rajta. Ő egyszerűen ezt hozta ki belőlem.

- Beszélgessünk – bólintott, majd finoman elmosolyodott. Már ezért a mosolyért megérte.

Egymás mellett indultunk el a közelben kidőlt fa felé. Nem kellett megbeszélünk, tudtuk, mit akar a másik. Én legalábbis tudtam, ő mit akar. Nyugalmat. Hogy én mit? Nos… hát az egészen más volt. Őt akartam. Mindenestül.

Elhelyezkedtünk a még mohátlan fán – én a hátamat az ég felé álló gyökerének vetettem, hogy lássam az arcát, ő pedig egyenes derékkal tőlem jó két méterre ült le, lábát keresztbe téve, kezeit térdein nyugtatva. Kérdő – és egyben kétkedő – tekintetem láttán nagyot sóhajtott, felengedett a tartásából és közelebb húzódott hozzám. Ezen csak kuncogni tudtam. Gondolom Aro beléverte a jómodort. Bár nagyon ajánlom neki, hogy csak a szó átvitt értelmében!

- Beszélgessünk –  ismételte, mire rögtön abbahagytam a nevetést. Reméltem, hogy legalább pár dolog kiderül róla…