(Stefani szemszöge)

Seth lassan kisétált a fák közül. Csak egy nadrág volt rajta, mivel ő is ott volt a farkasok között, akik elkergették a városi srácokat. Lehajtottam a fejem, nem akartam a szemébe nézni.

Féltékeny volt. Ezt bárki megállapíthatta volna, hiszen a gúny és az irigység hallható volt a hangjában. Én pedig még nem bocsátottam meg neki. Semmi joga és oka nem volt kémkedni utánam.

Tudom, hogy nem kellett volna összevesznünk, de nagyon felhúzott. Most nem akartam békülni…még. Még azt sem tudtam eldönteni, hogy elmondjam-e neki a történteket.

Úgy döntöttem hallgatok. Még én magam sem dolgoztam fel teljesen az egészet. Először nekem, magamnak kell tisztáznom mi is történt, és az én feladatom, hogy teljesen egyedül átgondoljam, megértsem, mit is jelent Teddy felbukkanása.

Lassan felálltam, de még mindig nem néztem Seth-re. Tudtam, csak egy pillantás kellene, és azonnal megtörnék. Tudtam, hogy néz rám. Ő is sajnálta az egészet, csak most játszotta a kemény fiút, hogy megijesszen.

Túl jól ismerlek, Seth!

-Nem tudom, mi a bajod, Seth!

-Az, hogy itt ültél egy városi gyerekkel több órán keresztül.

-Te megint kémkedsz utánam? – Ez nem lehet igaz. Seth végig figyelt minket? Akkor hallania kellett volna, amiről beszéltünk.

-Nem kémkedek. Csak megígértem apádnak, hogy időben hazaviszlek. Gondoltam megkereslek…

-Nem kellett volna. – morogtam, de csak halkan.

-Stef! Amit megígérek, azt megtartom. Úgyhogy, menjünk.

-Várj! Komolyan azt hiszed, hogy itt kevertem egy városi gyerekkel?

-Mi mást csináltatok volna? – kérdezte Seth és hallottam a hangjában, hogy rosszabbra is gondol, mint egy csók.

-Hagyjuk, inkább. – mondtam neki.

-Ha nem az lett volna, akkor elmondanád!

-Seth! A fenébe! Bízz bennem egy kicsit, jó? Nem fekszem össze minden jött-menttel, aki a kezem ügyébe akad. Nem vagyok egy…

-Tudom, hogy nem vagy. – vágott a szavamba, mielőtt bármit is mondhattam volna. – Stef! Délután mondtam pár dolgot, ami lehet, hogy nem kellett volna. Csak aggódtam érted…tényleg!

-Elhiszem. De még mindig nem értem, mire volt jó, hogy kérdezősködtél utánam.

-Nem kérdeztem semmit. Csak mondták. Tudod, milyen „kedvesek” az emberek… - Seth megfogta a kezem. Nem tehettem mást, rá kellett néznem. Láttam, hogy tényleg megbánta a délutáni vitát. Szomorúság csillogott a szemében és a vágy arra, hogy kibéküljünk.

Én odabújtam a karjához, és belecsimpaszkodtam.

-Jaj, Seth! Sajnálom. Én is olyan goromba voltam. Gondolkodnom kellett volna, mielőtt beszélek.

-Felejtsük el, jó?

-Jó. – bólintottam. – És az a srác… - böktem a fejemmel vissza a tisztás felé. – Semmi nem volt köztünk. Csak beszélgettünk.

-Beszélgettetek? – Seth hangjában megint ott volt a kétkedés. – Miről?

-Az maradjon titok egyelőre.

Ezután Seth már nem kérdezett semmit. Valószínűleg megérezte, hogy akkor sem mondanék többet, ha tovább faggatózna. Hálás voltam ezért neki.

Nem beszéltünk többet egészen hazáig. Csak mentünk egymás mellett. Én élveztem Seth farkasmelegét, Seth pedig örült, hogy kibékültünk.

Otthon, a házban még égett a villany. Apa várt… Ekkor jutott eszembe, hogy nem is tudom, mennyi az idő. Meg is kérdeztem gyorsan Seth-től, aki elhúzta a száját.

-Fél egy.

-Mennyi? – Ennyire elment volna az idő? Apa biztos mérges lesz. – Na jó. – mondtam végül. – Akkor már ne gyere be. – mosolyogtam rá Seth-re.

-Nem is terveztem. Úgy hallottam mostanában nem érdemes a mérges Jake-kel összefutni.

-Vele sosem érdemes. – morogtam oda neki. Gyorsan adtam egy puszit Seth-nek és nagy sóhajjal beléptem a házba.

-Jó estét, kisasszony! – hallottam a nappaliból apa hangját.

Gyorsan lerúgtam a cipőmet és a legbájosabb mosolyommal futottam be apához.

-Szia apa! – mondtam neki gyorsan. – Ne haragudj, tudom, hogy késtem, de elszállt az idő…és elfelejtettünk az óránkra nézni. Bocsi. – mosolyogtam rá nagyon szépen.

Úgy láttam ő sem akarja megtörni a békét, így csak sóhajtott.

-Legközelebb érj haza időben. Aggódtam érted.

Én csak bólintottam.

-Még egyszer bocsi. – Apa vállára tettem a kezem, majd gyorsan megpusziltam. – Most pedig megyek lefeküdni. Jó éjt, apa!

-Jó éjt!

(Teddy szemszöge)

Beszélnem kell Carlisle-lel. Ez volt az első gondolatom, amikor egyedül maradtam. Aztán jött a következő. Edward. Tuti, ő akarta, hogy ne beszéljenek erről. Mindent el akart titkolni előlem! Arra persze nem számított, hogy kiderülnek a dolgok.

Miért nem mondták el? Az elárultság érzése keveredett a fájdalommal, de ezt mégis enyhítette a boldogság, hogy mégis él a családom egy része. Mégsem vesztettem el mindent azzal, hogy megszülettem.

Mérges volt, mégis boldog. Mérges voltam a családomra, a titkokra, a világra. Boldog voltam, mert megtaláltam az ikertestvéremet, akiről még soha nem hallottam.

A véletlenek olykor nagyon meglepő játékot tudnak játszani az emberrel. Reggel még azt hittem barátokra találok, helyette egy testvért kaptam.

Elismerem, nem rossz csere, de ezzel egy világkép is összeomlott bennem. Azt hittem, a családom, akikkel élek, feddhetetlen, őszinte vámpírokból áll. De csalódnom kellett bennük. miért tették ezt velem?

A harag és a boldogság úgy váltakozott, mint a hullámvasúton a fenn és a lenn.

Szerencsére hamar kitaláltam az erdőből, így rögtön a ház felé vehettem az utam. Otthon aztán nem vártam sokat. Amint beléptem felkiáltottam. Tudtam, hogy egyébként is meghallanák, de mégis hangosabban szóltam a kelleténél.

-Carlisle! Esme! Beszélnem kell veletek.

Egy szempillantás alatt ott termettek előttem és mindketten aggódva néztek rám. Esme rögtön látta, hogy valami nincs rendben, és odalépett hozzám.

-Mi a baj, Teddy?

Esmére néztem és meghatódtam. Nem…ő nem lehetett benne ebben az egészben. A féltő tekintet, az aggódás…tényleg szeretett, és nem akart nekem rosszat. Elszorult a torkom. Nem akartam megbántani, mégis meg kellett tennem, ha meg akarom érteni ezt az egész ügyet.

Pillantásom ezután Carlisle-re tévedt. Ő is kérdőn tekintett rám, és mélyen a szemében látszott a gyűlölet.

Biztos voltam benne, hogy nem akartak rosszat nekem. De akkor miért nem mondták el? Miért hagyták, hogy azt gondoljam, hogy nincsenek szüleim? Miért tettek úgy, mintha minden rendben lenne azzal, hogy egy kupac vámpír között élek?

-Teddy? – Esme megfogta a karomat.

Felnéztem rá és könnybe lábadtak a szemeim.

Nem bírtam, nem szeretni őket. Nekem ők voltak a szüleim. Senki más, csak ők. Nem szóltam semmit, csak átöleltem Esmét. Amikor összeszedtem magam, akkor szólaltam meg.

Hálás voltam nekik, hogy nem siettetnek. Nem támadtak le a kérdéseikkel. Láttam aggódó pillantásaikat, és értetlenségüket, de vártak.

-Miért nem mondtátok el? – kérdezte halkan, miközben kitöröltem a könnyeket a szememből.

Esme és Carlisle összenéztek. Tudták miről beszélek. Tudom, hogy tudták, de mégis megkérdezték.

-Miről beszélsz?

Elmondtam nekik az egész történetet, amit megtudtam este Stefanitól. Végighallgattak és nem szóltak bele. Miért kell ennyire megértőnek lenniük? Miért nem szidnak le, hogy egy idegen lánnyal mászkálok az erdőben? Miért nem kiabálnak? Miért nehezítik meg ezt az egészet? Sokkal könnyebb lenne kiabálni, kiadni magamból a dühöt, de így nem lehet. Nem tudok veszekedni velük. Annyira megértőek és rendesek, hogy nem lehet rájuk mérges az ember!

-Miért nem mondtátok el? – kérdeztem még egyszer.

Esme mellém ült és a kezébe vette az én kezemet.

-Azt hittük, így jobb lesz neked. Teddy, őszintén válaszolj, kérlek, jobb lett volna neked, ha tudod, hogy valahol van egy testvéred?

-És egy apám. – egészítettem ki. – Ha minden igaz, az apám is él…Nem is értem, hogy gondoltátok, hogy nekem így jobb lesz.

Mielőtt bárki is válaszolhatott volna, kinyílt a bejárati ajtó és Edwardék léptek be. Senki nem szólt egy szót sem…nem is kellett. Edward rögtön tudott mindent.

Elém lépett és mérgesen nézett rám.

-Mégis elmentél… - sziszegte oda nekem, majd Carlisle-re nézett. – Miért engedtétek el?

-Nem gondoltuk, hogy ekkora kavarodás lesz belőle. – válaszolt nyugodtan Carlisle.

-Nem véletlenül kértem, hogy ne menj el! – mondta nekem Edward.

-Nem véletlenül mentem el! – vágtam vissza.

-Valaki elárulná nekem is, hogy mi történt? – kérdezte gyorsan Bella, mielőtt egymásnak ugrottunk volna Edwarddal.