(Rosalie szemszöge) 

Az életben sok minden elé állíthatnak minket. Millió és még annál is több döntést kell meghoznunk minden egyes nap. Vannak kisebb és nagyobb döntések, de minden az akaratunkon múlik. Ha nagyon akarunk, valamit az valóra válhat. Én már évtizedek óta vágyok egy gyermekre, és lám, most hirtelen választanom kell. Ettől a kérdéstől féltem a legjobban, egész életemben. Amikor azt mondják, hogy válasszak a legfontosabbak között. Szerelem vs. Gyermek. Miért nem férhet meg ez a kettő egyben? Mégis hogy tudnak ilyet kérni, hogy válasszak. Ez lehetetlenség!

Még mindig Kiliána által elképzelt helyen voltunk. Egy parkban ültünk egy átlagos padon. Minden olyan egyszerű volt, ahogy magam elé néztem, az emberek arcán nem látszódott a döntéseik által maguk után vonzott végeredménye. Mindenki végezte a dolgát. A megszokott ütemben haladtak az események. Lehajtottam a fejem, próbált nem erre gondolni.

- Nekem is választanom kellett – mondta maga elé nézve Kiliána.

- Mégis miben? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

- Szerelem, vagy az álmom – mondta könnyes szemmel.

- Az álmod választottad? Ugye? – kérdeztem a könnyei láttán.

- Igen – mondta nyersen.

- Megbántad? – kezdtem faggatni.

- Nem azt mondom, hogy megbántam, mert megismertem egy másik férfit az életemben, de… - nem folytatta tovább a mondatot.

- De?

- Az én  álmom is az volt, mint a Tiéd. Gyereket szerettem volna, boldog családot.

- És mi volt ezzel a baj? – nem értettem hol ezzel a baj. Hiszen Neki mindene megvan ebben a látomásban, gyönyörű kislány, szerető férj. Kell ennél több?

- A férjem megkaptam. Mindennél jobban szerettük egymást. Gyereket akartunk, hogy teljes legyen a család, azonban ez nem volt lehetséges, ugyanis kiderült, hogy nem lehet gyerekem. – Kiliána könnyei, mint az autóversenyzők autóik olyan gyorsasággal hullottak az arcáról.

Elképedve néztem a tájat. Itt van ez a gyönyörű, okos ember, akinek nagy vágya, hogy szerető családja legyen, és nem kaphatja meg. Na, igen ilyenkor döbbenek rá, hogy az élet nem habos torta. Mindig lesz minden döntésnek jó- és rossz oldala is, de ezekkel meg kell tanulnunk együtt élni, hiszen mi sem úgy születünk, hogy pikk pakk mindent tudunk. Fel kell nőnünk a feladatokhoz. De mi van akkor, hogyha hiába nőttél fel, a feladatot nem kapod meg?

- Meglepődtél, igaz? – kérdezte sejtelmes mosollyal Kiliána.

- Ami azt illeti, igen. Szóval, amit mutattál a te lányod… az is csak egy illúzió  volt? – kérdeztem.

- Jó  megfigyelő vagy – sóhajtott fel.

Ezt igennek vettem, de hát akkor mégis miért hazudott?

- Még mielőtt azt hinnéd, hazudtam szeretném megmagyarázni a helyzetem –  nézett rám.

- Hallgatlak – bólintottam.

- Az a helyzet, hogy Aro nem csak azért küldött, hogy teljesítsem a kívánságod.

- Hanem? –  kerekedtek ki a szemeim.

- Új feleséget szeretne magának, és te egy gyönyörű, okos, értelmes, jól nevelt hölgy vagy. De… ennyi nem elég neki. Ő olyan kislányt szeretne magának, mint Renesmee, igen azért tudom a nevét –  válaszolt Kiliána a ki nem mondott kérdésemre-, azt szeretné, ha Te adnál Neki egy ilyen lányt. Ugyanis, ha én teljesítem, a kívánságod te újra ember lehetsz, de velem kell jönnöd Olaszországba.

- Nem, az nem lehet – ráztam meg a fejem – én Cullen vagyok és nem Volturi.

- Ezen könnyen változtathatunk – rántotta meg a vállát. 

- Rosalie néni! – kiáltotta egy édesen csengő hang. Nessie volt az. Újra az erdőben voltam, és Kiliána meg a bugyuta, bosszantó képzelgései köddé váltak.

- Itt vagyok kicsim! – kiáltottam.

- Megvagy –  ölelt át hátulról Renesmee.

Felkaptam a karjaimba. – Jól laktál? – kérdezem Tőle.

- Igen, határozottan. – mosolygott.

- Akkor indulhatunk haza? – kezdtem el vele a ház irányába sétálni.

- Te nem is ettél! – vágta rá.

- Elbambultam – rántottam meg a vállam.

- Azt hittem a vámpírok nem tudnak olyat! – tátotta el száját Nessie.

- Hát, most mégis sikerült – simítottam végig hibátlan arcán.

- Te vagy az én különleges vámpírom Rosie néni – ölelte át a nyakam a kis Prücsök.

- Te pedig az én különleges unokahúgom – szorítottam magamhoz törékeny testét.

A haza vezető  utat csöndbe tettük meg, nem tudtam másra koncentrálni csak Kiliána szavaira. És mi van akkor, ha nem akarok változtatni a döntésemen? Ha ezt az életet akarom tovább élni a Cullen család oldalán, nem vihetnek el innen az akaratom ellenére. A házat már megtöltötték szeretett családom tagjai. Hallottam Emmett és Jasper vitáját a TV előtt. Bella sóhajait Edward ölében, Esme szorgosságát a konyhában, Carlisle könyvlapozgató mozdulatait a szobájában, Alice csacsogását a telefonban. Mindenki tette a dolgát. A megszokott kerékvágásban éltünk. Beléptem a házba Renesmee alvó testével a karomban. Bella egyből elém szökkent, én pedig készségesen adtam át neki unokahúgom. Leültem a kanapéra szerelmem mellé, Ő pedig rám nézett gyönyörű aranybarna szemeivel és tekintetéből sugárzott a szeretet. „Nem lennél képes Őt itt hagyni” – vízhangzott fejemben a gondolat. „Nem tehetem ezt Vele” – sütöttem le szemeimet.

- Valami baj van, cicám? – kérdezte szerelmem.

A boldogság két útra szakadt testemben. A szerelemre és a vágyamra. Egy karnyújtásnyira álltam a boldogságtól, de melyik út tenne engem igazán boldoggá? Választanom kellett. És mi lesz akkor, ha Olaszországot választom? Kiderül, hogy nem lehet babám. Vagy belehalok a szülésbe… Megérné mindez? Még érné eldobni Emmett-et?  Emmett, annyi mindent végig csináltunk már együtt. Jóban, rosszban mellettem állt. Mindig számíthattam rá, bármi történt. Ő mindig mosolyt tudott csalni arcomra, még a legrosszabb napjaimon is. Mert ő volt az, akit a világon a legjobban szerettem. Nem, minket nem lehet szétválasztani, összetartozunk. Bella egyszer azt mondta, hogy én mindenem eldobnám egy gyermekért. Igen, akkor még így láttam, de most hogy a helyzet magaslatán állok más szemmel nézem a világot. Mintha egyszeriben már nem is a régi Rosalie lennék. Talán kezdek megőrülni?  Nem, nem hiszem. A külvilággal szemben minden oké, de bennem ádáz harcok dúlnak. Még egy jó ideig… amíg Kiliána újra le nem csap rám. Hirtelen olyan más lett körülöttem- ez nem Kiliána műve volt-, nem csupán a néző pontom változott meg. Mintha csak egy könyvet olvasnék. A szemszög állandóan ugrál. Hol a főhős szemével láthatjuk-, olvashatjuk a történetet, hol egy mellékszereplő gondolatait észlelhetjük. Az én szemszögem is állandóan ugrált. Bár nem bántam. Most hogy itt vagyok, hogy saját bőrömmel tapasztalhatom meg az eseményeket, legalább ez által tudhatom, hogy mi az amire az életemben tényleg szükség van. Emmett mindig velem lesz, ezt biztosra tudom. A mi szerelmünk örökre égni fog. Ezt a szerelemet nem lehet csak úgy eltűntetni kettőnk között.

- Rosalie? – rázta meg a karom egy idegesen csengő hang tulajdonosa.

- Igen? –  kérdeztem, és olyan érzés volt, mint mikor emberkoromban elbambult, majd egy hang visszarántana a valóságba.

-  Szólítottunk, nem válaszoltál… - mondta Carlisle nyugodt hangon és egyszer csak észrevettem, hogy a családom körém gyűlt.

- Olyan volt, mintha kómában lennél – mondta Jasper.

- Csak elmerültem a gondolataimba – rántottam meg a vállam. Szálljanak le rólam. Tudom, hogy csak aggódnak, de most ez a legkisebb gondom.

- Edward nem hallotta a gondolataid – mondta Carlisle. Hogy mi? Ez lehetetlen, ilyen nincs.

- Ami azt illeti, már jó pár napja nem hallom őket – mondta Edward –  mintha téged is olyan pajzs venne körül, mint Bellát –  nézett feleségére.

- Nem tudok róla, hogy lenne ilyen pajzsom – mondtam mit sem törődve a dologgal (legalábbis próbáltam azt mutatni)- de legalább nem turkálsz a fejemben.

Ezúttal Emmett kérdezett – Jól vagy, kicsim?

- Persze –  nevelő apámra néztem – tényleg minden rendben.

- Akkor miért vagy zaklatott? – kérdezte Jasper – és ami azt illeti…

Szúrós pillantást vetettem Jazz-re. Még az hiányzik, hogy kikotyogjon valamit, amit nem kéne aztán meg magyarázkodhatnék.

Edward hirtelen felhorkantott. Persze, Jasper biztos befejezte gondolatban a mondatot. Remek. Innen nincs visszaút. Gondolatban felnyögtem, minek kell engem macerálni. Hagyjanak már békén!

Edward rám nézett, de nem szólt semmit. Mi a fene? Miért nem kérdezi meg, ami annyira izgatja. Mi ütött az öcskösbe? Millió és még annál is több kérdés kavargott bennem. Zűrzavar tomboltam a szívemben, és most már úgy érzem, hogy a fejembe is. Rendet kell raknom agyamban. Döntenem kell. De mi lenne a helyes?

Felálltam a kanapéról.

- Friss levegőre van szükségem – mondtam a többieknek. Még jó, hogy egy vámpírnak nincs is szüksége levegőre… de nekem most kellett a friss, éltető oxigén.

Kisétáltam a ház elé és leültem a verandára. Miért ilyen nehéz az élet? Egy újabb kérdés. „Ebből elég” – mordultam magamra gondolatban. Meg kell válaszolnom magamban minden kérdést, hogy nyugalmat teremtsek a belsőmben.

Lássuk a medvét…

„Miért ilyen nehéz az élet?” – kérdeztem újra magamtól. Erre leginkább azt mondanám, hogyha nem lennének, nehézségek unalmas lenne maga a lét. Azért vannak a problémáink, hogy megoldjuk őket.

„Mi ütött Edwardba? Miért nem mondott semmit Jazz gondolatairól, az érzéseimről?” – lehet, hogy szorult még bele egy kis testvéri szeretet, vagy megértés – tűnődtem.

„Miért nem hallja Ed a gondolataim?” – na, erről fogalmam sincs. Erről nekem eddig még nem beszélt senki.

„Megérné eldobni Emmett-et egy vágyért?”  – ez volt a legfontosabb mind közül, de ezt még mindig nem tudtam megválaszolni. Nem tudtam, mi lenne a helyes, hogy is tudnám.

Érzetem, hogy a szemem szúrni kezd. Igen, legszívesebben tele sírnék egy párnát, kimosnám a könnyeim által magamból a rossz gondolatokat. Valaki, segítsen már. Ez egyedül nem fog menni kezdem érezni, hogy összeroppanok a nyomás által. És ekkor egy újabb vízió megjelent lelki szemeim előtt. „Nem, azt kértem, hogy Kiliána segítsen” – morogtam még egy utolsót magamban és hagytam, hogy Kiliána egy másik helyre varázsoljon bennünket.