Az elmúlt napokban sok mindent sikerült megtudnom a különös Cullen családról. A történetük nagyon izgalmas, hozzájuk hasonlókkal még sohasem találkoztam.

Egyre többet gondolkoztam azon, hogy nekem is meg kellene próbálkoznom az ő sajátos „vegetáriánus” életmódjukkal. 

     Néhány napja, már részt vettem egy ilyen vadászaton velük. Az állati vér ízét össze se lehet hasonlítani az emberiével, viszont az is csillapítja a szomjam, ráadásul ezzel a módszerrel nem kell embert ölnöm, és ez számomra mindennél többet jelentett.

Már régen megbántam a korábbi gyilkosságom, de nem tehetek semmit, az idő kerekét sajnos vámpírként sem tudom visszafelé forgatni.

Egyetlen mentségem azért, és bár igen kevés, de nem mondhatom azt: hogy akaratból, élvezetből, vagy kedvtelésből öltem. Nem, az egyáltalán nem lenne igaz. Abban a pillanatban, amikor rávetettem magam az áldozatomra, nem voltam magamnál, az ösztöneim irányítottak, és már meg is öltem azelőtt, hogy akár egy másodpercig is gondolkozhattam volna.

Mostanában próbáltam kevesebbet rágódni ezen, mivel semmit sem tudok, a már megtörtént események ellen tenni, viszont örök életem hátra lévő részében kísérteni fog annak a szörnyű napnak az emléke. 

     Bármennyit is törtem a fejem a család történetén, a legrejtélyesebb akkor is Edward és Bella kapcsolata maradt a számomra.

Bellát csak távolról figyelhettem, de ennek ellenére sok információt gyűjtöttem erről a furcsa lányról.

Azt hamar észrevettem, hogy elég ügyetlen, épp ezért nem hagyják sok időre egyedül. Ugyanakkor rá kellett döbbenjek, hogy igazán őszinte, és kedves lány, még velem is, pedig azok után, hogy rátámadtam, ezt nem érdemlem meg.

Továbbra sem mondtam el senkinek sem, hogy én már láttam Edwardot és Bellát korábban is Volterrában. Majd egy alkalmas pillanatban közlöm velük. Egyelőre a körülöttem lévő számtalan újdonságot próbálom megszokni. 

     A napok olyan gyorsan teltek, mint még soha életemben. Cullenék elég nagy igyekezettel próbáltak családtagjukként elfogadni, és megtanítani a furcsa szokásaikra.

Még mindig ámultam a család vak bizalmán, hiszen maguk közé engedtek, és szinte máris rokonukként szeretnek, pedig alig egy hete, hogy velük élek. 

     Ittlétem alatt viszont sikerült kevésbé rokonszenves illetőkkel is találkoznom, mégpedig az alakváltó farkasokkal. Mindössze egyetlenegyszer botlottam beléjük, bár az, az óra is örökre az emlékezetembe vésődött.

Akkor történt ugyanis, amikor először vadásztam Cullenékkel. Szélsebesen szeltem át az erdőt, nem figyeltem semmire, csak a futás örömére, és közben próbáltam egy-egy nagyobb testű ragadozó nyomára bukkanni.

Lelkes szaladásom közben, egyszer csak óriási farkasok támadtak rám. Teljesen ledöbbentem, és tanácstalan voltam. Azelőtt még sohasem láttam hozzájuk hasonló  lényeket.

Ha Carlisle nincs ott, és nem beszéli meg az esetet a farkasok vezetőjével, akkor engem ott helyben széttépnek. 

     Azóta Cullenék mindent elmeséltek a falkáról, többek közt a szerződésüket is. Az újdonság erejével hatott rám, hogy a vámpíroknak vannak ellenségei. Azt hittem, ilyen hihetetlenül erős lényeknek nem lehet ellenfelük vagy vetélytársuk, de nemrég bebizonyosodott ennek az ellenkezője, szinte a saját bőrömön tapasztaltam. 
 

     A mai nap is, úgy kezdődött, mint ahogy néhány napja az összes többi. Egyetlen különbség azonban volt.

Edward közölte, hogy Bella aznap meglátogatja a családot az otthonában.

Én természetesen rögtön vettem a lapot, - ugyanis ez azt jelenti -, hogy jó lenne, hogyha néhány órára eltűnnék a házból, a balesetek elkerülése végett. 

     Egyedül nem nagyon mertem túl messzire menni, ezért egyből arra gondoltam, hogy Alice segítségét kérem, aki szerencsémre lelkesen felajánlotta, hogy körbevezet egy kicsit a városban, természetesen csak úgy, hogy közben nem kerülök túl közel egyetlen emberhez sem. 

     Alice lelkesedése gyorsan átterjedt rám is, és rövidesen azon kaptam magam, hogy egyre jobban várom a délutánt.

Bár maga a kisváros nem tűnt túl érdekesnek, pláne, hogy állandóan eső áztatta, mégis a felfedezésében volt valami kalandos. 

     Alice buzgón keresgélt a ruhatárában egy általa alkalmasnak ítélt ruhát, amiben csodásan és kellőképpen divatosan nézek ki ahhoz, hogy bemutatkozzak a forksi nagyközönség előtt.

Igazából Alice-ben ez az egy dolog egy kicsit idegesített, most például szép lassan kezdett az őrületbe kergetni azzal, hogy már a negyedik összeállítását kellett felpróbálnom, azért, hogy ő eldöntse, hogy melyik áll a legtökéletesebben rajtam. 

     Az elmúlt napokban főként Esme cuccait hordtam, aki végtelenül kedvesen felajánlotta ruhatárjának egy részét, ami újból mérhetetlen hálával töltött el, és arra késztetett, hogy még jobban szeressem őt: aki szinte mindenkinek anyja helyett anyja volt ebben a házban. 

      - Azt hiszem, ez elég jó lesz – jelentette be sugárzó  arccal Alice, de közben még mindig az ötödik összeállítást méregette rajtam.  

      - Légy szíves Alice, maradjon ez! – kérleltem, miközben megpróbáltam könyörgő tekintettel hatni rá. – Már ez az ötödik ruha, amit felpróbáltatsz velem, és szerintem igazán remekül néz ki – tettem hozzá meggyőzően. 

      - Hát jó, legyen ez – sóhajtott fel belegyezően. - De aztán semmi panaszkodás, ha mégsem válik be – közölte egy szigorú pillantás kíséretében. 

Megkönnyebbülten sétáltam ki Alice gigantikus méretű gardróbjából, és örültem, hogy egy időre megszabadulok az élő öltöztetőbaba szerepétől. 

      - Carlisle kocsijával megyünk, mivel megígértem Edwardnak, hogy a Porsche-mat nem használom a városon belül –csicseregte Alice, miközben megpróbált lépést tartani velem. Én észre sem vettem, hogy mikor került mögém. 

      - És mit fogsz mondani a forksi népnek arról, hogy újabban én miért lakom veletek? – szegeztem neki a kérdést. 

      - Emiatt ne aggódj – legyintett – Én már mindent kitaláltam – mosolygott rám büszkén. 

      - Azt hiszem Alice, Te még a vámpírok között is hiperaktív vagy –jegyeztem meg egy halk kuncogás kíséretében. 

      - Az már egyszer biztos! – kacsintott rám, majd elindult lefelé  a lépcsőn, én pedig gyorsan követtem. 
 
 

Néhány óra múlva 

     Alice-szel gondtalanul sétálgattunk a város egyik elhagyatottabb részén, ott is csak azért, mert újdonsült barátnőm biztosra vette, hogy arrafelé egyetlen emberrel sem találkozunk, másképp én még véletlen se szálltam volna ki az autóból. 

      - Még nem ismertetted velem, hogy kiként kerülök be az emberek tudatába – törtem meg a pár perce tartó csendet. 

      - Ó, hát az én unokatestvérem, aki, előre meghatározatlan időre hozzánk költözik – közölte. 

      - Ez igazán remek ötlet – helyeseltem. – De nem zavar az, hogy még egy kicsit sem hasonlítunk? 

      - Jajj, nyugodj meg, az emberek szemében nagyon is hasonlóak vagyunk. Nekik általában először a hófehér bőr, és az aranyszínű szempár tűnik fel, szóval emiatt… 

     Váratlanul Alice megállt, és elködösödött szemmel nézett a semmibe. Egy pillanat alatt rám tört a pánik, és hirtelen, erősen kezdtem rázogatni az apró vámpírlányt. 

      - Alice, mi történt? Mit láttál? –kiáltottam fel. 

      - Éppen ez az, hogy semmi – suttogta hihetetlenkedve. –  Eltűnt előlem a jövőnk, és akárhogyan is próbálok rá koncentrálni, nem jelenik meg. 

     Cullenék meséltek már ilyen esetekről. Ha Alice elől eltűnik valaki jövője, az azt jelenti, hogy az illető nemsokára valamilyen módon kapcsolatba kerül a farkasokkal. 

     Már a puszta gondolattól is megborzongtam, mert a legutóbbi találkozásom az alakváltókkal nem volt túl kellemes, és nem is sorolhatnám a szép emlékeim közé. 

      - Legjobb lenne, ha most hazamennénk – szólalt meg végre Alice. – Nem lenne túl szerencsés Forks utcáin összefutni velük, ráadásul nemsokára elered az eső – utolsó szavainak nyomatékosítása képpen az ég felé fordította a fejét, amelyen tényleg sötétedő felhők kezdtek feltűnni. 

     Alig volt érkezése befejezni a mondatát, amikor három nagy, sötét alakot pillantottam meg, akik felénk közeledtek. 

      - Azt hiszem, a meneküléssel már elkéstünk – suttogtam bizonytalanul. 

     Alice alig észrevehetően bólintott, most már ő is a felénk tartó árnyakat bámulta.

Mozdulatlanul vártuk, hogy végre ideérjenek. Biztos voltam benne, hogy miattuk tűnt el a jövőnk. 

      - Jacob, Quil és Seth – motyogta Alice, amikor már az arcukat és láttuk - Jacob a legmagasabb, mögötte Quil, a leghátsó pedig Seth. 

      - Miért nem változnak át? – kérdeztem, de közben le sem vettem róluk a szemem. 

      - Nem tudom – rántotta meg a vállát Alice. – Szörnyű, hogy az ő elhatározásaikat nem látom – bosszankodott. 

     A három fiú lassan, megfontolt léptekkel közeledett, miközben mi levegőt se mertünk venni. Én magam szörnyen féltem, mivel ők voltak többségben, így könnyedén megölhetnének minket.

Az biztatott, hogy Alice magabiztosabbnak tűnt, mint én, úgy láttam, hogy már sikerült kiagyalnia egy tervet is. 

     Pár méterrel előttünk, a három srác tétován megállt. Alice-szel hosszasan vártunk, de úgy látszott, nem akarnak még megszólalni, nagyon megfontolhatták a mondandójukat. 

      - Minek köszönhetjük ezt a váratlan találkozást? – törte meg végre a csendet Alice. 

A legizmosabb, akiről feltételeztem, hogy a sokat emlegetett Jacob, nagy bizonytalankodás közepette tett előre egy lépést, majd megköszörülte a torkát, és végre kibökte, amiért jöttek. 

      - Úgy gondoljuk, nem biztonságos Neki itt Forksban sétálni, veszélyes lehet az emberekre. – tudatta Alice-szel az ittlétük okát, én pedig azonnal rájöttem, hogy az imént hallottak rám vonatkoznak. 

     Míg Jacob beszélt, addig én alaposan végigmértem mind a hármójukat. Fiatal koruk ellenére már-már természetellenesen nagy izomréteg borította a testüket. A bőrük egységesen barna színű volt, hajuk és szemük egészen sötét.

Nem illettek, az apró, jellegtelen színű forksi házak közé. 

     Amikor Seth-et kezdtem el méregetni, feltűnt valami szokatlan. A fiú  kikerekedett, furcsán csillogó szemekkel bámult.

Ezt nem tudtam mire vélni, értetlenül meredtem rá, magyarázatokra várva. 

     Alice jóslata – mint szinte mindig – most is bebizonyosodott, az eső apró cseppekben kezdett szemerkélni, pár másodperc múlva már éreztem, hogy sűrűn csapódik a vállamnak az égi áldás. 

      - Szerintem Nilla nem annyira veszélyes, mint ahogy azt Ti gondoljátok – közölte Alice. – A városnak ezen a részén amúgy sem nagyon járkálnak az emberek. 

     Számomra úgy tűnt, mintha Jacob megszólalása óta hosszú percek teltek volna el, de ekkor rá kellett, hogy döbbenjek, csupán pár másodpercről volt szó. 

      - Akkor is kockázatos, ha nem nagyon találkoztok itt emberekkel – vágta rá Jacob – Bennetek, Cullenekben megbízunk valamelyest, hiszen Ti régóta nem táplálkoztok emberi vérrel, de ez a lány, még csak nem rég lett „vega”. 

      - Kikérem magamnak – horkant föl Alice – Most már Nilla is Cullen – közölte. 

      - Ó, látom a vérszívók gyorsan fogadnak be új családtagnak mindenféle jött-menteket. – jegyezte meg gúnyosan. 

      - Ne mondj semmi rosszat Nilláról! – szólalt meg halkan, de határozottan Seth. 

     Nekem – de úgy láttam, hogy a többieknek is – leesett az állam. Hát, ha valamire, erre nem számítottam egyetlen farkastól sem.

Rajtam kívül mindenki más arcán átsuhant a felismerés, de nyomban át is adta a helyét a kétségbeesésnek. Először Seth-re pillantottak, majd rám, de gyorsan el is kapták rólam a tekintetüket, csak egyetlen szempárt éreztem még továbbra is magamon; a Seth-ét.  

     Alice és a farkasok megértették a helyzetet, de én továbbra is értetlen arccal álltam egyhelyben. 

      - Csak nem…? – kérdezte Quil, bár nem is kérdésnek hangzott, inkább felismerésnek. 

      - Úgy tűnik – válaszolta Jacob. 

      - Neeeeeeem ilyen nincs! – közölte Quil. – Egy farkas lenyomata sohasem lehet vámpír – tette hozzá. 

      - Mindig akadnak kivételek – dünnyögte újdonsült barátnőm. – lehet, hogy ezt is a természet csodái közé kell majd sorolnunk - kuncogta 

      - Persze, csakis egy vérszopót kívánok a rokonságomba! – vetette oda Jacob. 

     Továbbra sem értettem egy kukkot sem a beszélgetésükből. Örültem volna neki, ha valamelyikük esetleg veszi a fáradságot, és elmagyarázza nekem mi is az a „lenyomat”. 

      - Kérlek mondjátok el, hogy mi folyik itt! – kezdtem faggatni őket.  

      - Bevésődés – felelte Alice, de nem fordult felém, Serth-et vizslatta továbbra is. 

      - Micsoda? – válasz gyanánt, egyáltalán nem ilyenre számítottam. Remek, egy újabb szó, aminek nem ismerem a jelentését. 

      - Majd otthon elmagyarázom – hadarta Alice, miközben megragadta a karom, és az autó felé kezdett húzni. 

      - De… - kezdtem volna tiltakozni, de aztán megadóan sóhajtottam. Még egy utolsó pillantást vetettem Seth felé, majd beszálltam a kocsiba. 
 
 

Fél  órával később, a Cullen házban 

      - Most már értem – bólintottam, amikor Edward befejezte a mondandóját. – Csak az nem világos, hogy miért pont belém…? 

     A fehér színű kanapén ültem, velem szemben, egy fotelban Edward foglalt helyet, aki végre minden kérdésemre válaszolt, és türelmes elmagyarázta a történteket. 

      - Ezt nem választhatják meg – válaszolta Edward. – És azt sem lehet tudni, hogy ez mitől függ. 

      - Akkor most mi lesz? – kérdeztem tanácstalanul. 

      - Erre még én sem tudom a választ – szólt közbe Alice, aki a hatalmas ház lépcsőjén ült, és a fejét Jasper vállára hajtotta. 

     Carlisle elmesélt egy régi legendát is - amit még korábban hallott egy régebbi falka vezetőjétől -, miszerint egyszer, nagyon régen, egy farkas bevésődött egy vámpírba, aki viszonozta az érzelmeit. Az alakváltó férfinak nem jelentett gondot, hogy ne változzon át a lány jelenlétében, hiszen ha akarta, akkor se bánthatta volna. Néhány évig boldogan éltek együtt, és úgy tervezték, hogy mindörökre együtt maradnak, ám az egyik este összevesztek egy jelentéktelen dolgon.

     Először még apró, szinte mindennapos vitának indult, de egyre vadabbá  vált, majd sor került arra, amit a legrosszabb álmukban sem gondoltak volna; a férfi átváltozott, és megtámadta a szerelmét.

     A jelentéktelen szóváltásból két ellenséges faj vérre menő  küzdelme lett, amit már nem lehetett lefékezni, egyikőjük sem tudta abban a pillanatban kontrollálni magát.

A farkas hosszas harc után megölte a vámpírt, de nem sokára ő is belehalt a sérüléseibe, már a gyors gyógyulás sem tudta megmenteni.

     Ilyen tragikus vége lett az egyetlen farkas-vámpír szerelemnek. Carlisle azt mondta, ez csak egy régi mese, ám én nagyon is komolyan vettem.

Ezek után nem kerülhetek közel Seth-hez, azzal csak magunknak ártanék. Nem akarom, hogy Neki, vagy nekem bármi bajom is essen emiatt. 

      - Nincs döntési lehetőséged – közölte Edward. – A bevésődés visszafordíthatatlan folyamat, Seth innentől kezdve élete végéig mindennél jobban szeretni fog, és egy idő után Te is belészeretsz, a falka pedig nem avatkozhat közbe, nincs joguk ezt megakadályozni. 

      - Nem, ez akkor sem történhet meg – ráztam meg a fejem. –  Te is hallottad a történetet! Egyszer történt meg, akkor is végzetes következményei lettek. 

      - „ Más kárán tanul az okos” – mondta nevetve Emmett, aki eddig csöndesen ült az egyik sarokban. 

- Na de Emmett! Ezzel nem illene viccelődnöd! – dorgálta fogadott fiát Esme. 
 

     Pedig lehet, hogy Emmett gondolta jól. Tanulnom kellene ebből a régen történt esetből. 

     Semmiben sem voltam biztos, úgy éreztem néhány óra alatt a világ megfordult alattam. Gondolkoznom kellett. Nem akarhatok rosszat ennek a fiúnak, és ahányszor csak vele lennék, mindig e régi legenda tragikus képei lebegnének a szemeim előtt. 

     Tehetetlennek éreztem magam, és tudtam, csak a jövő hozhat megoldást.