- Miről szeretnél beszélgetni? – kérdeztem mohón. Tudom, az illem határozottan tiltja, hogy szemmel láthatóan csüngjünk valakinek a szaván, de… Azt hiszem, ez ebben a helyzetben megbocsátható nekem.

- Nem is tudom – mondta óvatosan.

- De hát te mondtad, hogy szeretnél beszélgetni valakivel – kuncogtam halkan.

- Ne nevess ki! – nézett rám sértődötten.

- Bocsánat – feleltem, és próbáltam visszafogni a mosolyomat. Valószínűleg láthatta, hogy ez nehezen megy, mert felsóhajtott, és ő is elmosolyodott. Nagyon halványan, de azért én láttam.

- Oké, elismerem, hogy mulatságos, hogy idehívlak… – Nem akartam kijavítani, hogy igazéból én ajánlottam fel. A végeredmény ugyanaz, akkor nem teljesen mindegy? – Aztán meg nem tudom, mit mondjak. Csak… - mélyet sóhajtott ismét. – Nem tudom hol kezdjem.

- Talán az elején – ajánlottam finoman.

- Nincsen eleje.

Ezen rendesen meglepődtem. Hogy-hogy nincsen eleje? Mindennek van eleje. Egy könyvnek, a világnak, egy életnek, egy történetnek. Az őt történetének… Mindennek.

- Tudod, nem értelek –  próbáltam finoman célozni, hogy fejtse ki. Ugyanis az, hogy nem értem elég enyhe kifejezés volt arra a kavalkádra, ami a fejemben uralkodott éppen.

Óvatosan harapdálni kezdte a szája szélét. Ezen nem csodálkoztam, hiszen régen is sokszor csinálta ezt, ha ideges volt. Az viszont határozottan meglepett, amikor a kezét is tördelni kezdte. Ezt emberként sosem tette.

A lába előtt lévő  avart tanulmányozva halkan belekezdett a mondandójába:

- Nem tudom, hol kezdődött az életem. Nem emlékszem rá. Annyit tudok, hogy 13 nappal, 21 órával, 10 perccel és 17 másodperccel ezelőtt kinyitottam a szemem egy vadidegen szobában. Aztán rájöttem, hogy minden vadidegen. Az emberek körülöttem, a falak, az ágy, amin feküdtem, minden. És az a furcsa, kaparó érzés a torkomban. Megijedtem. Majdnem rátámadtam a szobában lévőkre, de lefogott egy nagyon-nagyon erős kéz.

- Felix – motyogtam csak úgy magamnak, de persze meghallotta.

- Igen, ő volt. Ám ez természetesen csak később tudtam meg. Aro bemutatkozott, elmondta, hogy mi ő, és hogy én is az vagyok. Vámpír. Azt mondta, tudja milyen rossz nekem most, és hogy segít, amiben csak tud. De nem éreztem, hogy rossz lenne. Persze, ott volt az a valami a nyelőcsövemben, de azt hittem, ez a természetes. Hogy ennek így kell lennie. Ezt elmondtam nekik is, de ők úgy néztek rám, mintha az űrből jöttem volna. Aro aztán összecsapta a kezét, és nevetésben tört ki… - Igen, ez annyira… Aros. – Azt hajtogatta, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy rögtön „öreg vámpír”-nak születtem. Nem értettem, miről beszél, sőt, máig sem értem.

- Én értem –  jegyeztem meg halkan.

- Tényleg? – nézett rám, de valahogy… hiányzott belőle a kíváncsiság. Illetve, nem, csak… az a mohó szenvedély, ami régen mindig benne volt, mikor egy olyan dologgal került kapcsolatba, ami számára titok volt. Nem éreztem azt, hogy minden áron meg akarja tudni.

- Igen. Ha akarod elmondom.

- Rendben – egyezett bele mosolyogva, de még mindig ugyanannyi lelkesedéssel. Majdnem semennyivel.

- Tudod, ha egy vámpír  átváltoztat valakit, akkor az a valaki egy ideig – körülbelül egy évig – nem lesz önmaga. – Megálltam levegőt venni, mert a beszédhez nekünk is szükségünk volt rá. De mielőtt folytathattam volna, közbevágott.

- De honnan tudjam, hogy én most önmagam vagyok?

Értetlenül néztem rá.

- Ezt még nem mondtam…  - motyogta. – Bár már lehet, hogy kitaláltad. Nem emlékszem a múltamra. Semmire – mondta a földet nézve. – Nincsenek emlékeim, nem tudom honnan származom, kik a szüleim, a barátaim, a családom… Nincs semmi. Nem tudom ki vagyok. Akkor honnan tudhatnám, hogy önmagam vagyok most?

Először nem tudtam reagálni. Képtelen voltam, megbénított a döbbenet. De legalább egy kérdésre már választ kaptam. Nem csak rám nem emlékszik. Senkire sem. Aztán szépen lassan megemésztettem a hallottakat, és tudtam rá válaszolni.

- Nem, félre érted –  mondtam kedvesen. – Az újszülöttek… - Kérdőn nézett rám, úgyhogy helyesbítettem. – Azok a vámpírok, akiket újonnan változtattak át, ők nem úgy mások, ahogy te gondolod. Te… a cselekedeteid, a gondolataid, a szokásaid… valószínűleg ugyanazok maradtak. De a többi vámpír… Az újszülött vámpírok, ők nem maradnak önmaguk. Mindig csak vért akarnak, másra nem is tudnak koncentrálni. Meggondolatlanul gyilkolják emberek százait, és rengeteg erejük van. De te… te nem ezt csinálod. Sőt, valószínűleg semmit nem változtál, és most is ugyanolyan erős és kivételes vagy, mint emberként voltál. – Nem tudom észrevette-e azt az öntudatlan büszkeséget, ami a hangomba költözött. Noha már semmi sincs köztünk, és régen elvesztettem a jogát annak, hogy legyen, de… valamikor volt. És én még mindig szeretem. Egyszerűen csak csodáltam azért, hogy kéthetesként már jóval meghaladja néhány sokkal öregebb vámpír önuralmát.

Bella csendesen meredt maga elé. Valószínűleg a hallottakat emésztette.

Aztán hirtelen eszembe jutott valami.

- És Aro? – kérdeztem minden felvezető nélkül. De annyira érdekelt ez a dolog, hogy teljesen elfelejtettem: ő nem volt benne az én fejemben, miközben gondolkodtam, úgyhogy nem is tudhatja ezt a kérdést mire vélni.

- Mit Aro? – nézett rám értetlenül.

- Ő sem tudja megmondani a múltad?

- Hogyan tudná? –  csodálkozott el még jobban.

- Hát a képességével! – mondtam, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. – Tudod mi az, nem?

- Persze, hogy tudom. Érintéssel látja az összes gondolatot, ami valaha átfutott az agyadon.

- Pontosan. És annak körülményeit. Tehát a múltadat. Tényleg nem jutott még eszedbe?

Elnézően mosolygott rám, amit most én nem tudtam hova tenni.

- Dehogynem.

Vártam, hogy kifejtse, de nem szólt többet.

- De…? – próbáltam folytatásra bírni.

- De nem ment – sóhajtott. – Ez is az átváltozásomkor történt – mondta mostmár magától. – Még mindig abban a szobában ültünk, amiben felébredtem, de már nem voltak olyan sokan. Csak Aro, Caius, Marcus, Amina, Felix és Jane. Aro rákérdezett a múltamra. De nem tudtam rá válaszolni. Azt hiszem, csak akkor tudatosult bennem igazán, hogy nincs múltam. Ő megkérdezte, hogy segítsen-e, én pedig belementem. Megérintett, de nem történt semmi. Amikor rákérdeztem, hogy mit kellett volna érzékelnem, azt válaszolta: Neked semmit. Tehát tovább vártam. Amikor végre elengedett, csalódottságot tükrözött az arca. Azt mondta, ő se lát semmit. És akkor tudtam meg a képességét. És a sajátomat is…

- Mi a képességed? –  kaptam az elejtett mondatfoszlány után. Ezzel is legalább közelebb juthatok az őt körüllengő titok megfejtéséhez.

Kicsit komikus volt, hogy két  évvel ezelőtt valószínűleg ő ugyanilyen buzgalommal és kíváncsisággal kutatott utánam, minden egyes gyanús dolgot aprólékosan feljegyezve és elraktározva az agyának egy zugába, hogy ott aztán összerakhassa a kirakós darabjait. Vajon nekem sikerül ugyanez? Képes leszek én is rájönni a megoldásra, anélkül, hogy ő mondaná el? Valószínűleg nem. Hiszen ő sokkal különlegesebb nálam.

Furcsa volt így belegondolni. Akkor nem értettem, miért érdekli annyira őt a személyiségem, én magam. De most megértettem. Ha csak tizedannyira is voltam számára rejtély, mint ő most nekem, akkor is hihetetlenül égethette belülről a kíváncsiság.

- Pajzsom van – válaszolta a kérdésemre. Nem tudom, mit olvashatott le az arcomról, de nevetve folytatta. – Nem olyan igazi. Hanem mentális. Megvéd az agyban történő „támadásoktól”. De nem csak azoktól. Valahogy… minden külső hatástól védve van. Kicsit bonyolult, nem tudom jól elmagyarázni.

- Értem – nyugtattam meg.

- Akkor jó. Ezért nem hat rám Aro, Jane, Alex, Demetri vagy akárki hasonló tehetségű  vámpír képessége.

- És az enyém se.

- Mi a képességed? –  kérdezte, de valahogy az volt az érzésem, hogy nem ezt akarta mondani.

- Gondolatolvasó vagyok.

- Igen, akkor ezért nem –  nyugtázta mosolyogva.

- És mit csinálsz a Volturinál? A testőrség tagja vagy?

Elkomorodott. Én meg gondolatban jól seggbe rúgtam magam, hogy ilyet bírtam kérdezni. Mégis hová máshová mehetett volna? Persze, hozzánk, de hát azt sem tudta, hogy létezünk!

- Ne haragudj, nem akartam… - kezdtem, de halk hangja megállított.

- Nem haragszom. Tekintve, hogy semmit nem tudok, nem volt hová mennem. Aro felajánlotta, hogy maradjak, noha hasznomat nem veszik, hiszen nem tudom kiterjeszteni a képességem. Egy örökkévalóságig hálás leszek neki azért, amit értem tett.

Ezen egy kicsit fennakadtam. Hálás? Aronak? Örökkévalóságig? Megőrült…

De aztán jobban belegondoltam az ő helyzetébe. Felébred egy idegen helyen, vadidegen vámpírok veszik körül, és nem emlékszik semmire. A fővámpír felajánlja, hogy maradjon, annak ellenére, hogy ő nem húz hasznot ebből. Azt hiszem, ez volt az a pont, ahol egy kicsit jobb szemmel kezdtem nézni Arora és az egész Volturira. Valahogy mindig is egy kapzsi, haszonleső bagázsnak gondoltam őket, de… Amit Belláért tettek… Azt hiszem, én is hálás lehetek nekik.

- És mi a te történted? – emelte rám a szemeit, és hangja már kevésbé volt szomorú.

De nem válaszoltam. Elmerültem a csodaszép pillantásában. Oké, magamban bevallom, kicsit hiányzik, a mély, barna tekintete, de tudom, hogy nem az a lényeg. Hanem, ami mögötte van. És pár hónap múlva már neki is aranybarna szemei lesznek, ami azért hasonlít a barnára.

Még mindig nem feleltem. Csak néztem őt, és úgy tűnt, ő is elfelejtette már a kérdését. A környezet egyre összébb szűkült körülöttem, először csak a perifériámból tűntek el dolgok, majd szépen lassan minden. Illetve majdnem minden. Csak Bella maradt, ahogy ott ült. Végtelennek tűnt a perc, miközben öntudatlanul egymás felé hajoltunk. Már csak pár centi választotta el az ajkainkat, éreztem egyre szaporább leheletének édes izét a számon, és kezét, ahogy az enyém felé közelít. Teljesen szinkronban mozogtunk, amikor az ő karja mozdult, az enyém is.

Nem tudom, hogy tényleg megcsókoltam-e volna, vagy sem, de ezt már sosem tudom meg. Tökéletes pillanatunkat egy kiáltás apró darabokra törte alig fél másodperc alatt. Bella a kezét szája elé kapva ugrott el tőlem, és mindketten a hang irányába néztünk.