–                  Ők kicsodák? - kérdeztem tőlük.

–                  A vámpír Bella; Edward szerelme volt, akit elhagytunk 120 éve. Minimum 50 éve halottnak kellene lennie. - válaszolt Jasper.

–                  Miért hagytátok el?

–                  Ember volt, amikor Edwarddal találkoztak; Alice megrendezte Bella 18. szülinapi partiját. Bella megsebezte magát az egyik ajándék csomagolásával. És én... én rátámadtam. Bellának szerencsére nem lett semmi baja, de a bátyám meg akarta védeni magától, tőlünk és a világunktól, ezért elhagyta. De amikor itt hagytuk még ember volt.

–                  Mint látjátok most már nem vagyok az. - mondta gúnyosan Bella.

–                  Bella! - kiáltott valaki a lánynak mire az megfordult.

Egy középmagas, hosszú, rozsdavörös hajú lány termett előtte, majd egy magas szőkésbarna, kisportolt testű fiú követte.

–                  Még több vámpír. - morogta Jasper.

–                  Hát nem csak nektek van nagy családotok. - vigyorgott a fiú.

–                  Kezdünk feltűnőek lenni. Jobb lenne félrevonulni. - suttogta Alice.

Mindenki beleegyezően bólintott egyet, így elindultunk az iskola mögötti erdőbe. Szótlanul haladtunk egymás mellett. Néha egy-egy halk nevetés törte meg a feszült csöndet. Miután elég messze mentünk az iskolától leálltunk egy tisztás közepén két csoportra oszolva: ők és mi.

–                  Bella... - indult el Edward a szerelme felé.

–                  Demelza! - szólította fel a lány a rozsdavörös hajút.

Edward nem foglalkozott velük, csak tétován lépkedett feléjük, amíg meg nem állt. Újra el akart indulni, de megint csak megállt. A túloldalról egyre harsányabb nevetés hallatszódott. A fiú és a Demelza nevű lány szemlátomást egyre jobban derültek Edwardon.

Egy idegen vámpír szagát éreztem a levegőben. Közeledett felénk. Egyikünk sem reagált rá, bár biztos voltam benne, hogy mindannyian érzik.

–                  Mindig is tudtam, hogy szadisták vagytok, de hogy ennyire? - szólalt meg az idegen vámpír.

–                  Nem értem, min vagy meglepődve, hisz ismersz minket.- válaszolt Bella anélkül, hogy az érkező felé nézett volna. - De ha már úgyis itt vagy, és el akarod rontani a játékunkat, akkor akár Nessie-t el is vihetnéd innen.

–                  Nem rossz próbálkozás. De szívás, hogy egyedül én vagyok képes néhány dologra, drága nővérem.

És akkor végre kilépett a rejtekéből. Fekete hajú, magas, sportos fiú, és valami szegecs lógott ki az állából. Nem jut eszembe, hogy a halandók minek nevezik.

–                  Piercing. - mondta hangosan Edward.

–                  Ja, hogy titeket, ez itt érdekel. - bökött az állára. - Én a helyetekben mással lennék elfoglalva, de persze ez csak egy unatkozó vámpír kis tippje.

–                  Ne rontsd el a játékunkat. - duzzogott Demelza.

Mi, Cullenek, váltottunk egy döbbent pillantást egymással, majd Rosalie előre lépett.

–                  Bella, kérlek! Nem válthatnánk veled pár szót.

–                  Mégis miről Rosalie? Arról, hogy itt hagytatok 120 éve, vagy, hogy milyen volt az életem, vagy esetleg arról, hogy miért nem kerestelek meg titeket, miután vámpír lettem? Nekem egyikről sincs kedvem beszélni.

–                  Bella, csak bocsánatot szeretnénk kérni... - próbálkozott újra Rose.

–                  Nincs miért. Életem legszebb ajándékát azután kaptam meg, hogy elmentettek.

Mind a négyen a középen álló Nessie-re néztek, aki ettől elpirult, lesütötte a szemét és a földet kezdte el vizsgálgatni.

–                  Ideje mennünk. - szólt Alice. - Ebédnél még találkozunk.

–                  Ne vegyél mérget rá. - kiáltott utánunk Bella.

Az órák számomra nagyon hamar elteltek. Minden egyes óra elején be kellett mutatkoznom, el kellett mondanom, hogy hány testvérem van, kik a szüleim, miért költöztünk ide. Majd az órák további részében békén hagytak, így a gondolataimba mélyedtem, amik önkéntelenül is egy személy körül forogtak: Nessie körül.

Az ebéd nagyon hamar eljött. A többiekkel együtt vonultam be a menzára, ahol a reakció ugyanaz volt, mint reggel. Komolyan, olyanok, mint a pincsi kutyák. Soha nem volt még saját kis állatom. Talán őket mind tekinthetném annak, hisz tudnak nyálat csorgatni és pitizni is, ahogy észre vettem angol irodalmon. De jobbak, mint az állatok, hisz szobatiszták, meg etetni sem kell őket. Ez azért előny.

A gondolataimat hallva Edward elmosolyodott, de nem szívből jövően, amit meg tudtam érteni, hisz élete nagy szerelme nem is kíváncsi rá. Hupsz! Ezt ő is hallotta! Bocs Edward, ez puszta tény megállapítás volt.

Már jó ideje az asztalunkat koptattuk és úgy tettünk mintha ennénk is az előttünk lévő nem épp étvágygerjesztő valamikből, és közben feszülten várakozva „bűvöltük” az ajtót, amin csak nem akartak bejönni az új ismerőseink.

–                  Edward, ne menj be biológiára! Vérvizsgálat lesz.

Edward bólintott, aztán tovább szuggerálta az ajtót. Becsöngetés előtt mindannyian elindultunk a következő óránk helyszínére, ami Edward esetében az autója volt.

(Edward szemszöge)

Becsöngetésre már a kocsimban voltam és egy CD-t hallgattam, de nem tudnám megmondani, hogy mit hallgattam, hisz nem oda figyeltem. Minden gondolatom Bella körül forgott.

120 éve itt hagytam. Nincs mentségem. A családomnak azt mondta, hogy ez Bella érdeke, de az évek során lassan rájöttem, hogy csak féltem. Féltem a bűntudattól, ami akkor tört volna rám, ha a szerelmemnek valami baja esett volna. Féltem attól, hogy esetleg megutál vagy elküld, ha rájön, hogy miattam veszélyben forog az élete.

De most, hogy újra látom már nem értem az akkori önmagamat. Ő feláldozta értem a nyugodt életét, én pedig annyira nem voltam képes, hogy küzdjek érte... Gyáva vámpír vagyok.

De talán most újra kezdhetem, bár tudom: nem lesz könnyű menet, ezt belátom.

Abba eddig bele se gondoltam, hogy az a piercinges srác a társa. Mi van ha ő a társa? Akkor már nem lesz értelme, hogy küzdjek érte. De legalább tudni fogom, hogy boldog. Ez is valami.

–                  Alex! Sajnálom, hogy ti is belekeveredtetek. - hallottam Bella hangját.

–                  Jaj Bella! Előbb vagy utóbb meg kellett történnie. Ne okold magadat! Nessie tudja?

–                  Szerinted?

–                  Ő a lányod. Tudnia kell róla. Bár ha engem kérdezel, akkor azt mondom, hogy már tudja. Sok bennük a hasonlóság.

Feszült figyelemmel hallgattam a párbeszédet. Meg sem mozdultam.

–                  Alex... Ha ilyen bölcs vagy, akkor azt hiszem, hogy én vagyok a fiatalabb. - gyöngyözően felnevetett.

–                  Pedig 20 év van csak köztünk. De visszatérve az eredeti témánkra: szerinted a srác észrevette?

–                  Őszintén mondom, nem tudom. Ha nem felejtette el azt, az éjszakát és belegondolt a következményébe valamint észrevette a hasonlóságokat, akkor a válaszom igen. De nem vagyok benne biztos. Nem mutatta, hogy észrevette volna.

–                  Hát... ott az erdőben végig az én nővéremet bámulta. - válaszolt az Alex nevű ártatlanul.

És akkor leesett: ők rólam beszélnek és a kisebb lányról,aki olyan, mintha Bella húga lenne!

Felidéztem a lány arcát. Minden vonása hasonlított az enyémre, kivéve a szemét és a haja formáját, az övé is  hullámos, pont mint Belláé régen.

Tehát vegyük sorra a dolgokat. Mi is történt a távozásunk előtt?

Bella szülinapja volt azon héten. Alice partija előtt, délután, Charlie nem volt otthon és én megadtam Bellának az egyik olyan dolgot, amire vágyott: lefeküdtem vele. Férfi, nő, vágy, szex, gyerek! Férfi, nő, vágy, szex, gyerek! Férfi, nő, vágy, szex, gyerek!

Te jó ég! A vámpíroknak mégis lehet gyerekük! A férfi vámpíroknak halandó nőktől lehet gyerekük! Bella terhes volt tőlem! Én pedig elhagytam!

A két tenyerembe temettem az arcom. Kegyetlen voltam. Szegény Bella! És szegény Nessie! Az én lányom. Van egy gyerekem! Apa vagyok!

Az összes családtagomnak küldtem egy SMS-t, hogy hazamentem és otthon várom őket, mert valami fontosat meg kell beszélnünk.

Haza hajtottam, úgy vezettem, mint egy közveszélyes örült, otthon Esme aggódva fogadott.

–                  Carlisle itthon van? - kérdeztem tőle  amint beléptem.

–                  Igen. A dolgozószobájában megtalálod. - felelte készségesen.

Felrohantam a lépcsőn, berontottam Carlisle dolgozószobájába.

Gyorsan elmondtam mindent ami reggel óta történt.

–                  Szerinted lehetséges, hogy én vagyok az apja a kislánynak?

–                  Edward, őszintén szólva most már semmiben nem vagyok biztos. Szerintem lehetséges. Hallottam ilyen pletykákat, de nem hittem, hogy valóban lehetséges. Szívesen megvizsgálnám a kislányt.

–                  Edward! Miért kellett hazajönnünk? - rontott be a kis energiabomba húgom a szobába.

Carlisle-lal az oldalamon lesétáltam a nappaliba, ahol már mindenki feszülten várt. Mindenkin végignéztem, majd belekezdtem. Mindent elmondtam nekik: a 120 évvel ezelőtti délutántól fogva a ma délután megtudott új információkig.

–                  Carlisle, lehetne egy kérdésem? - kérdezte Alec.

–                  Persze.

–                  Akkor Nessie mi is valójában?

–                  Úgy vélem, hogy ő egy félvér: félig ember félig vámpír.

Amíg a többiek Carlisle faggatták én újra a gondolataimba mélyedtem.

- Hát... Mondanom kell valamit. - kezdte Alec. - Ma délután Nessie öhm... átjön. Páros munkát kaptunk irodalmon, és azt mondta, hogy náluk nem lennék biztonságban az anyja kitöréseitől. Így azt beszéltük meg, hogy ő jön át... ide.