„Mit csináljak?” Ez a kérdés töltötte be az elmémet, minden másról elterelve a figyelmemet.

Az elmúlt két nap csigalassúsággal telt, és nem tudtam választ találni semmire sem.

Tegyem tönkre szerencsétlen fiú életét? Választási lehetőségem nem nagyon akadt, így is, úgy is fájdalmat okoznék neki előbb utóbb.

De hogyan történhetett egyáltalán ez meg? Hiszen a bevésődés a farkasoknál a fajfenntartást szolgálja, de egy vámpírnak nem lehet gyereke, szóval erre az ürügyre semmiképpen sem lehet fogni.

Bármennyi ellenérvet is találtam, a legjobban az a régi mese riasztott meg. Ezután őrültség lenne újból találkozni Seth-tel. Most már képtelen lennék megkeseríteni a későbbi életét. 

Töprengésem két most érkezett vendég szakította félbe, akiknek léptei már a verandáról visszhangoztak.

Biztosra vettem, hogy két farkas látogat meg minket, mivel azonnal érzékeltem a szíveik dobogásának gyors ütemét. 

Vettem egy nagy levegőt, hogy megnyugodjak, bár a vámpírszervezetem fölöslegesnek tartotta az ilyesfajta emberi berögződéseket.

Tétován, egy ember számára is lassú léptekkel indultam lefelé a lépcsőn. 

Nem kellett a látogatóink felé pillantanom, anélkül is pontosan tudtam, hogy kik érkeztek.

Carlisle udvarias vendéglátóként tessékelte be a srácokat, miközben én igyekeztem észrevétlenül meghúzni magam a hatalmas nappali fehér fala mellett. 

• Szia Nilla – köszöntött egy széles mosoly kíséretében Seth.

• Helló – válaszoltam bizonytalan hangon.

Azon gondolkoztam, hogy talán kellett volna még valami mást is hozzátennem, bár nem tudtam, hogy mit lenne illendő mondani egy olyan farkasnak, akinek történetesen én vagyok a lenyomata, ráadásul összezavartak a fiú csillogó szemei. Úgy nézett rám, mintha én lennék a világ nyolcadik csodája.  

Fél füllel halottam a hátam mögül, hogy Jacob és Edward veszekszik valamin, de oda se figyeltem, továbbra is Seth arcát fürkésztem, és csak akkor fordultam hátra hozzájuk, amikor meghallottam a saját nevem.

Ekkor teljesen megdöbbentem, mert a szobában volt valaki, akit észre sem vettem. Eddig fel sem tűnt, hogy Bella is itt van. 

Automatikusan visszatartottam a lélegzetem, de tudtam, ezt nem tehetem meg sokáig. Ekkor jöttem rá, hogy az előbb Edward és Jacob vitája rólam szólt. Jacob szidta a vámpírokat, és kinyilvánította a véleményét is, miszerint nem kellene Bellának és nekem egy helyiségben tartózkodnunk. Teljesen egyetértettem vele, de jelen pillanatban nem akadt más választásom, mivel nem akartam kirohanni a házból, mint valami elmebajos, pedig sok szempontból az lett volna a legjobb megoldás.

Edward viszont - bármennyire is féltette szerelmét -, megvédett. Neki az volt a véleménye, hogy nem vagyok annyira vérszomjas, hogy nyílt színen kárt tegyek Bellában, ráadásul szerinte elég vámpír tartózkodott ahhoz a házban, hogy az ilyesfajta átgondolatlan cselekedeteimet megakadályozzák. 

• Hogy vagy? –  kérdezte váratlanul Seth.

Ő volt az egyetlen, aki nem figyelt a vitára, helyette engem bámult mindvégig, miközben fogkrémreklám mosoly terült szét az arcán. 

Ez a fajta lelkesedése nagyon idegesített. Könnyebb lenne közölnöm vele, hogy köztünk nem lehet semmi, ha nem nézne rám így.

Megköszörültem a torkom, és próbáltam értelmes választ kicsikarni magamból. 

• Köszi, egész jól. És te?

Előbbi megszólásommal csupán annyi volt a probléma, hogy elég sokat elhasználtam a levegő készletemből.

Most vagy soha alapon kitaláltam, hogy teszek egy próbát. Miközben kifújtam az összes levegőmet, vetettem egy pillantást Edward felé, aki alig észrevehetően Bella elé hátrált, de az arcán kíváncsiság tükröződött. 

Néhány másodpercig élveztem, hogy tökéletesen jól érzem magam oxigén nélkül is, majd az orromon keresztül teleszívtam a tüdőmet friss levegővel, amivel együtt különböző szagok is beáramlottak. 

Bella illatát tökéletesen meg tudtam különböztetni a többitől, ugyanis ez kínzó tűzzel kezdte marni a torkom belsejét, míg a többi nem okozott fájdalmat, vagy szomjúságot.

Újból kezdtek magukkal ragadni az ösztöneim, de én nem hagytam magam. Kibírtam a fájdalmat, és az édes illat hívogatását is, és apródonként legyűrtem minden olyan vágyat magamban, ami Bella megölésére irányult. 

Saját magammal vívott küzdelmem közben észre sem vettem, hogy a többiek kikerekedett szemekkel bámulják a nem mindennapi önuralom-gyakorlatomat.

Amikor nagyjából biztossá  vált, hogy nem ölöm meg az emberlányt, a körülöttem lévő vámpírok csodálkozást kifejező hangokat hallattak, és elismerően bólogattak. 

Tehát ennyi volt. Sikerült legyőznöm a gyilkos énem, és ezáltal megálltam azt, hogy kárt tegyek egy ártalmatlan emberben.  Ha most sikerült, talán  máskor is fog. Büszke mosoly játszott az ajkaim szegletében, miközben erre gondoltam.

Boldognak éreztem magam, vámpírrá  válásom óta először. Sikerült felülkerekednem a bennem élő  szörnyetegen.  

Legelőször Seth szólalt meg, akin látszott, hogy ő fogta fel a legkevésbé az imént történtek jelentőségét. 

• Azta! Nagyon ügyes vagy, Nilla – mondta őszintén, elismerően.

A tekintetem körbefuttattam a körülöttem állókon, akiknek az álla továbbra is valahol a padló  környékén lehetett. Ők érezték igazán a helyzet súlyát, ők tudták valójában értékelni a tettem. 

• Ez hihetetlen…  - motyogta Carlisle, miközben összeráncolt homlokkal gondolkozott elég erősen valamin.

• Azt hiszem, Nilla egyre különösebb lesz – jegyezte Edward, majd vetett rám egy szórakozott félmosolyt.

Megdöbbentett Edward viselkedése. Azt hittem, nem enged meg ehhez hasonló kísérletek nekem, hiszen már-már betegesen félti Bellát.

Úgy látszik félreismertem. Vagy csak biztos volt a sikeremben. Igen! Ez lehetett az oka, másképp egészen biztosan nem hagyta volna, hogy kipróbáljam ezt a furcsa ötletem. 

Edward mosolyogva bólintott, amint végighallgatta a gondolatmenetem. Ezek szerint tényleg biztosra vette a dolgot, és ami még fontosabb, bízott bennem.

Töprengésemet ezúttal Emmett vihogása szakította félbe. 

• Jéé, hát az új hugink nem nyírta ki Bellát! Lehet, hogy ő csak az olaszt vért szereti, az itteni biztos túl hideg neki, nincs olyan forró, mint ott, höhö – viccelődött az újdonsült bátyám, akinek látszott, hogy tökéletesen elszórakozik a saját poénján.

Unottan forgattam a szemeim. Emmettről mindig egy hatalmas medve jutott az eszembe, aki a kinézetével mindenkit megijeszt, de közben kiderül, csupán halakkal táplálkozik, és másokra teljesen ártalmatlan. Na, mondjuk a „teljesen ártalmatlan” nem nevezhető egészen igaznak, hiszen ha úgy hozná a szükség, akkor valószínűleg bántana valakit. 

Seth továbbra is engem bámult, mintha én lennék az egyetlen értelmes dolog az egész világon, ezzel sikeresen elterelve a figyelmem vicces kedvű bátyámról. 

• Mi lenne, ha elmennék sétálni? – javasoltam Neki, miközben egy hatalmas gombóc nőtt a torkomba.

Tudtam, hogy beszélnem kell vele, és azt is, hogy most végleg eldől az ügy. Nagyon rosszul esett, hogy mind a két lehetőségnek megvoltak a maga buktatói, és tudtam azt is, hogy mindkét út nehéz lesz.

Nagyot sóhajtottam. Ezek már lényegtelennek számítottak, hamarosan vagy így, vagy úgy, de megváltozik minden, és ez a változás nem csak rám lesz hatással. 

• Király ötlet! – válaszolt lelkesen, és közben fülig ért a szája.

• Júj, itt mi lesz még…! – kiáltott fel Emmett. – A forró vérre szomjazó vámpírcsaj és a kiskutya… Júj! – hahotázott.

• Nem vagy vicces – sziszegtem, de jobbnak láttam elkerülni egy nagy balhét, ezért mást nem szóltam vissza.

• Nézd a kis kígyót! Még sziszeg is…! Höhö – Az történt mint mindig. Emmett csak úgy szórta a gátlástalan favicceit, nem törődött másokkal.

• De Emmett…!  – kezdte korholni a férjét Rosalie.

Úgy döntöttem, ezt inkább már nem hallgatom végig. Intettem Seth-nek, hogy jöjjön utánam. Hát persze, hogy követett… 

Nem futottam túl gyorsan, hogy ő is bírja a tempót. Igyekeztem minél messzebbre menni a háztól, hogy hallótávolságon kívülre kerüljünk. 

Az erdő rengetege most nem is tűnt annyira sötétnek, mint ahogy azt emberként érzékeltem. Most biztonságos volt számomra és természetes, az én fajtámra itt semmi veszély sem leselkedhetett, kivéve egyet.

Ez az egy történetesen most is mögöttem szaladt, de én nem tudtam ellenségként tekinteni rá. Hirtelen felé fordítottam a fejem. Helyes arcán nyoma sem látszott semmilyen ellenséges érzelemnek, és tudtam, hogy nem lennénk képesek bántani a másikat. 

Amikor biztos voltam benne, hogy nem hallhatnak, megálltam egy fenyő tövében, melynek hosszan lenyúló ágai majdnem a földet söpörték. 

Nem tudtam, mit mondjak neki. Próbáltam mondatokba foglalni azt a keveset, amit már előre összeszedtem magamban. 

• Seth, én nem nagyon ismerlek még téged, de biztos vagyok benne, hogy nagyon rendes srác vagy – kezdtem bizonytalanul.

Hát ez nem látszott valami jó kezdésnek, de legalább meg tudtam szólalni normálisan, jelen helyzetben már ez is komoly eredmény. 

• Azt hiszem, talán jobban meg kellene ismerjelek, hogy pontosan tudjak ítélkezni. Nem tudom teljesen, hogyan működik ez a bevésődéses dolog, de nem lehet olyan rossz. Neked mi a véleményed erről?

Úr Isten! Miket hordok én itt össze? Nem úgy volt, hogy megmondom Neki, hogy többet nem találkozhatunk? Mit csinálok? Miért nem azt mondom, amit akarok? 

A válasz maga Seth volt. Ahogy ott állt előttem lazán, zsebre tett kézzel, éreztem, hogy valami megváltozott körülöttem.

Egyszerűen képtelen lettem volna elküldeni, mintha én is belevésődtem volna. Pontosan tudtam, hogy ez biológiai képtelenség, de a hirtelen megváltozott érzéseimet csak ezzel bírtam magyarázni.

Tátott szájjal a csodálkozástól leesett állal álltam ott, a fenyő tövében, és mérget mertem volna rá venni, hogy Seth komplett őrültnek nézett abban a pillanatban. 

Kezdett elegem lenni a furcsa, megmagyarázhatatlan, természetfeletti dolgokból. Emberként mindig a saját életem nehézségéről panaszkodtam, nem is sejtettem, hogy lesz idő, amikor még visszasírom azokat az éveimet. 

• Én nem tudnék nélküled élni, Nilla – motyogta, miközben nagy, sötét színű, őszinte tekintetű szemeit újra rám függesztette, de nem látszott rajta, hogy bolondnak nézne.

Minden szavából az igazság csöpögött, mintha vastagon átitatta volna azzal. Nem tudtam kételkedni benne, pedig annyira lehetetlenek tűnt az egész. Hiszen csak két napja ismer!

Most már nem tagadhattam, hogy én sem közömbösen viszonyultam hozzá, bár még mindig nem értettem ezt. Hirtelen belé szerettem. Mintha az Ő rajongásszerű, berögződött szerelme kötelezett volna, hogy viszonozzam ezeket az érzelmeket.

Úgy látszik, ez a bevésődés velejárója. Ezek szerint a lenyomatnak kötelessége a viszonzás.

Ez valami olyasmi lehet, amit az emberek „szerelem az első látásra”-nak neveznek, sőt, biztos, hogy annál több.

Egy ember nem lenne képes így szeretni, túl törékeny, összeroppantaná ez a sok, gyönyörű  és mély érzelem. 

Újból Seth arcára pillantottam. Két napja, még nem láttam benne semmi különöset, viszont most, egyik pillanatról a másikra, a világ leggyönyörűbbjének tartottam. 

Széles, örömteli mosol terült szét az arcomon. Sohasem éreztem azt, hogy egyedül lennék, vagy hogy hiányozna valami, de tudtam, csak most váltam teljessé.

Csak rá kellet néznem Seth-re, és éreztem, Ő is így gondolja.

Annak a pillanatnak az emléke örökre, kitörölhetetlenül beleégett az emlékezetemben.

Életemben először voltam szerelmes. Nem bántam, hogy emberként sohasem kerített a hatalmába ez az érzés, hiszen így legalább teljes valójában tapasztalhattam meg már elsőre is. 

• Én sem… - suttogtam.

És ez így volt. Most már mindketten nélkülözhetetlen részei lettünk a másik életének.

Lassan közelebb hajolt hozzám, majd apró, de érzéki csókot lehelt az ajkaimra. Elmosolyodtam, hogy ezt még hányszor megismételhetjük.

És a hallhatatlanság végtelenségével fogjuk szeretni egymást.

Mindörökké.